Kereső toggle

Vers mindenkinek

Beszélgetés a nyolcvanéves Kányádi Sándorral

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kányádi Sándor idén nyolcvanéves. Nemzeti ünnepünkön, március 15-én a legrangosabb kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét vehette át. Sólyom László a nemzet egységének példájaként beszélt az élő klasszikusról, aki a hivatalos formula szerint „a magyar irodalom közösségi elvű hagyományainak folytatásáért, az erdélyi kisebbségi lét mindennapjait az anyanyelv megtartó erejével ábrázoló irodalmi munkássága elismeréseként érdemelte ki a kitüntetést”. Sokadszor hallgatom, sokadszor veszek részt az általa csak találkozóknak nevezett irodalmi esteken, de mindig elcsodálkozom. Az ajtón egy hajlott hátú, idős ember jön be szerényen, aki a tapsot kéri a végére tartogatni. Aztán amikor a mikrofon mögé lép, szinte negyven évet fiatalodik, és mesél, emlékezik, míg a szervezők zavarba nem esnek, mert bizony be kellene fejezni a rendezvényt, de nem lehet. Mert a verselő nem figyel rájuk, hanem együtt nevet és sír hallgatóságával. Átváltozás ez mindig, aminek a végén hosszan beszélgettünk – talán nem hasztalanul.

Mit jelent Önnek a most kapott magas állami elismerés?

- Azt szoktam mondani mindenfajta kitüntetésre, hogy ha majd az unokák érdemesnek tartanak kézbe venni valamit abból, amit írtam, vagy a dédunokák mondják a verseimet, akkor ők elmondhatják, hogy Kányádi Sándor annak idején megérdemelten kapott kitüntetést. Addig várni kell.

Vigyázok a szívem fölötti helyre, hogy tiszta maradjon, ahogyan az egyik lengyel költő barátom, Zbigniew Herbert mondta, aki a meg nem kapott kitüntetéseire volt a legbüszkébb.

Idős korában Arany János azt mondta, írta, amikor ki akarták tüntetni: „Járnak hozzám méltóságok, kötik rám a méltóságot, megbocsásson méltóságtok, nem érzek rá méltóságot." Egy kicsit zavarba is hozott ez az egész dolog. Örülök, hogy sokan örülnek neki, de leginkább annak örültem, hogy a köztársasági elnök úr mielőtt átadta, megszavaztatta nekem a kitüntetést a Nyerges-tetőn.

Egy költőt mi minősít? Ha olvassák a versét, vagy sok-sok példányban kiadják a köteteit?

- Amikor a költeményeim a fülem hallatára olvassák, vagy - egyre ritkábban - megtanulják és kívülről szavalják, egy kicsit feszélyezve érzem magam. Igyekszem elvenni a dolog élét azzal, hogy tudok én azért jó költőktől is verset: Petőfitől, József Attilától. Majdnem minden találkozót azzal kezdek, hogy valamelyik költőtől mondok verset. Abban a tudatban éltem mindig, hogy ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitte magát. Addig higgyék, hogy az vagyok, akinek némelykor én is hiszem magam, mert erre a hitre nekem is szükségem van.

Nyolcvanévesen az ember már megvonja élete mérlegét. Mi az, ami még hiányérzetet kelt önben?

- Sok minden. A legtöbbet nem tettem meg. Bartók Béla azt mondta, hogy tele bőrönddel megyek el. Nekem is ez az érzésem, hogy tele a bőröndöm. Évtizedeken át rengeteg író-olvasó találkozót tartottam, de talán lehetett volna többet. Azt a közönséget szerettem, amelyben a karon ülők, botra támaszkodók iskolai végzettségre való tekintet nélkül jelen voltak, vannak. Ha őket nem tudtam egy órára együtt tartani, akkor egészen biztos, hogy bennem volt a hiba és nem a közönségben. Az életművem egy része szóbeli, az talán el is felejtődik a földi élet elmúltával. Nagyon fontos célom volt, hogy itt a Kárpát-medencében, de nemcsak itt, hanem mindenhol, ahol magyarok éltek, élnek, a magyar költészetet közelebb vigyem kicsikhez, nagyokhoz egyaránt.

Nem vett részt sohasem szervesen a társadalmi átalakulásokban, nem az a forradalmár lelkületű költő. Mégis mit szól a közállapotokhoz?

- Nem teljesen így van, én szocializmushívő voltam fiatal koromban, hittem egy igazságos társadalomban, sőt írtam lelkes verseket is, amelyeket az egyik művész még a hatvanas években paródiaként adott elő. Az egyik epés kritikus az előadás hallatán azt mondta, hogy „nem is tudtam, hogy ilyen jó szatírákat is írtál". Mondtam, hogy ezt nem szatírának írtam, én ezt őszintén, lelkesedésből írtam, de ha egy kor paródiába csúful, akkor a legjobb paródia róla az, amit őszintén írtak abban az időben, és nem szamárfül-mutogatással szereztek. Egyébként alkalmatlan vagyok a politizálásra, sokat beszélek, nem hallgatok meg másokat, azt hiszem, hogy mindig nekem van igazam. Ilyen ember ne foglalkozzon politikával. A mai közállapotokról nagyon egyszerű véleményem van: ha most kellene kiszabadítani Táncsics Mihályt, ahányan befogódznának a szekere elé, annyifelé húznák. Ebben nincs semmi különös, a magyarországi állapotok mindig is ilyenek voltak. Kevesen vagyunk, tartsunk szét, ez a magyar megtartó erő. Ezzel a tapasztalattal jöttem haza először Amerikából, ahol lehet, hogy többen vannak egymilliónál, akik magyarul tudnak, beszélnek, talán magyarnak is tartják magukat, de világnézet dolgában a kínaiak létszámával vetekednek, ami több milliárd.

Nemrég kapta meg a Román Államvédelmi Levéltárból a személyes anyagát, ami közel tizenhat kilogrammot tesz ki. Mit kezd ezzel az anyaggal?

- Most olvasgatjuk, böngészgetjük a feleségemmel. Lassan kezdek hálát érezni. Nem vezettem naplót, nem írtam memoárt, pedig ez Erdélyben komoly szokás. Nem azért kértem ki, hogy megtudjam, ki mit mondott kényszerhelyzetben rólam, nem is akarom a fedőnevek megfejtését tudni, hanem az motivált, hogy van-e ennek a közönség szempontjából, valamint - most nagy szót mondok - Erdély történelme szempontjából memoárértéke. Az az érzésem, hogy ebből a szempontból van súlya az egész anyagnak. Egy csomó mindenben felfrissítik az emlékezetemet. A feleségemnek volt olyan ismerőse, aki sírva mondta: ne haragudjak, de amikor hozzánk jön, utána jelentenie kell, mert olyan beteg az édesanyja, hogy külföldi gyógyszerek tartják életben, és ha nem teszi meg, nem kapja meg ezeket az orvosságokat. Azt kérte, hogy amikor jön, menjek el hazulról. Azt üzentem, hogy jöjjön csak, a gyógyszereket meg fogadja el nyugodtan.

Elképzelhető, hogy összeáll az anyagból egy válogatás, ami érdemes arra, hogy könyvben megjelenjen?

- Nem tudom, én nem tervezek ezzel; ahogyan édesapám szokta mondani, ebben a korban már nem tesszük messzire a barázdakövet. Nem foglalkoztat különösképpen a kiadás, egyelőre inkább más ügyek foglalkoztatnak, például hogy a mesemondó kutak elkészüljenek. Van egy Benedek Elek apó kútja Budapesten, és egyet szeretnék még a Hargitán, Homoródfürdőn. Önironikusan kell ezeket a terveket is kezelni, mint mindent, mert az önirónia, az önmagunkon is mosolyogni tudás a felnőttség egyik jele. Akik nem tudnak a saját együgyűségükön, gügyeségükön, okoskodásukon mosolyogni, azok sem mint egyének, sem mint etnikum, sem mint nemzet nem felnőttek. Arany János ezt tanította, amikor a bukott szabadságharc után megírta A nagyidai cigányokat. Egész életében tanította és haló porában is tanítja Illyés Gyula, hogy az önmagunkon mosolyogni tudás, az az igazi élettudomány.

Ír-e még verseket, megjelenik-e még kötete? Van visszajelzése arról, hogy kik olvassák a verseit leginkább: gyerekek, felnőttek, műveltek avagy átlagemberek?

- Most megjelent több kötetem is, de van még olyan írásom, ami a fiók mélyén lapul, tehát van mit rendezgetnem. Viszont verseket nem nagyon írok már. Az életben mindennek megvan a maga rendelt ideje, mint a szalmakalapnak. Azzal, hogy kik olvassák a verseket, nem foglalkozom. Az a meggyőződésem, hogy nincsen külön gyermekvers és felnőttvers, gyermekirodalom és felnőttirodalom. Vagy van vers, vagy nincs vers. Azt mondja meg nekem valaki, hogy az „Itt van az ősz, itt van újra" gyermek- vagy felnőttvers-é? Avagy a „Tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről a juhászbojtárra" gyermek- vagy felnőttirodalomnak számít-é? No és a Biblia, ami ugyanúgy szól a gyerekekhez és felnőttekhez is?! Közérthetőség, azaz stílusdemokrácia: én ennek a híve vagyok és leszek mindig. Számomra mindig az volt a fontos, akármilyen irodalmi divatok is voltak, hogy az én megboldogult négyelemis édesapám - aki nagy versolvasó volt - megérti-e a költeményeimet.

Hallgat, odafigyel ma a társadalom az értelmiségiek, költők, művészek szavára?

- Az sem biztos, hogy korábban odafigyelt. Petőfi Sándort a demokratikus választásokon követnek jelölték, és úgy megkergették, hogy szégyenszemre futnia kellett. Utána, amikor már kilihegte magát, nagyon nagy igazságokat vágott a képébe a választóinak; azt mondta: dicsértessék a nép neve! Soha nem a nép a hibás. A népet nem lehet így vagy úgy vezetni, és meggyőződésem, hogy nem az értelmiség vezeti. Talán valamilyen kovászhoz hasonlítanám az értelmiséget, ami a változásra érett állapotot robbantja ki. A jövőről prófétálni nem tudok, legfeljebb versben összefoglalok valamit, amit megélek és megérzek. Az, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, az biztos, sőt lassan már nem is olvasnak. Egyik olvasóm azzal vigasztalt, hogy verset azt talán még igen, azt olvasnak, mert az rövidebb. Ma már azt, ami fontos a számukra, lehívják a világhálóról. A könyvek szerepe, funkciója is beszűkült, mert az írásbeliségnek ma már nem ez az egyetlen kifejezési formája. S nemcsak az írásbeliség az egyetlen megnyilvánulási forma, hanem itt van ez az igazi forradalmi változás, a számítástechnika, ami akkora jelentőségű, mint annak idején a mozgatható betűk feltalálása volt. Most még sokkal gyorsabban fejlődik a világ, mint Gutenberg idejében. Óriási lehetőség a számítástechnika arra, hogy megteremtsük a hazát a magasban. Illyés Gyulának van az a híres, szép verse, hogy Haza, a magasban: „Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni - bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben -?"

Információt sem csak a könyvekből tudunk szerezni, és az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a könyvek lassan fölöslegessé válnak, mert ott a számítógép. Nekem otthon tízezer könyvem van, messze tőlem sok száz kilométerre, tehát hasztalan számomra, mert elérhetetlen. Így megtanultam, hogy ha valamit akarok, megnézem a világhálón, mert ma már szinte minden rajta van. Magyarország ebben nagyon jól halad, bár mindenben ilyen jól állna! A legnagyobb feladat most az, hogy minden szellemi javainkkal fölhurcolkodjunk a világhálóra, mert a kultúrát nem lehet palackba zárni, ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni.

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül              (1982)

Olvasson tovább: