Kereső toggle

Batiz András kormányszóvivő

Egy várőr a Kossuth térről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Emlékszem egy-két Fókusz-beli műsorodra, melyek a fél országot megmozgatták. A silányt silánynak, az értéket értéknek, a
rosszat rossznak mutattad. Egy kormányszóvivőnek nem okoz problémát, ha néha a semmilyent, a gyengét vagy az értéktelent megfellebbezhetetlen értékként kell eladnia? Az őszinteségnek és a lojalitásnak hol vannak a határai? 



Fotók: Vörös Szilárd

– Azt gondolom, legtöbbször itt is értékekről folyik a diskurzus. S azt is gondolom, hogy egy olyan kormány szóvivőjének lenni, amely az igazságosságot tűzte zászlajára, és ennek alárendelve alakítja át a rendszereket, programokat, értékképviseletet is jelent. Feladatom a kormányfő és a kormány üzeneteit, döntéseit az újságírók és az emberek felé közvetíteni. Nem dolgom viszont a döntéshozatalban részt venni. Sőt, nem is kötelező mindennel egyetértenem. Mindazonáltal mit tagadjam, ami 

a szívemnek kedves, azt nagyobb átéléssel és szenvedéllyel tolmácsolom. Vannak döntések, amelyek bejelentéséhez nem kell hit és szenvedély: személyi döntések, leépítések, átalakítások. És van, mikor rossz híreket kell közölnöm, s régen a rossz hír hozójának legtöbbször az életét is elvették. Amint látod, még élek. Olyan kapuőr, várőr vagyok, aki azért konfrontálódik, hogy a váron belül lévőket ne érje annyi feszültség. Ez alatt a tíz hónap alatt felvérteződtem olyanfajta rutinnal és magabiztossággal – ez persze elég törékeny –, ami ellenállóvá tesz a támadásokkal szemben. Természetesen nem vállaltam volna a megbízást, ha a miniszterelnök filozófiájával, gondolkodásmódjával nem értenék egyet. Nem vállaltam volna, ha nem lenne vonzó számomra az a politizálás, ahogy az emberek érdekeit képviseli.

Visszatérve a kérdésedre, van összehasonlítási alapom, hogy azt mondhassam, a médián gyakran nem az jön át, amit a politikusok kitalálnak, tesznek vagy akarnak. A médiának saját prekoncepciói vannak. Előre eldönti, hogy szerinte mi a jó, és mi a rossz, eldönti, mit akar kihozni egy anyagból, egy interjúból, egy közvetítésből, és addig nem nyugszik, amíg ezt el nem éri. Egy híradó számára egy jó hír ma már érdektelen. Ha fenn akar maradni, tehát ha jó akar lenni, és pénzt akar termelni, olyan történeteket tesz képernyőre, ahol izgalom van, botrány, szenzáció, de legalábbis konfliktus. A médiának nem érdeke jó híreket közölni, ezt tudomásul kell venni. Annak az információnak, hogy a kormány ígéretéhez híven lehetővé teszi, hogy az alsó tagozatban a rászorulók ingyen kapják az ebédet, alig van hírértéke. De annak, hogy az egyik képviselő ellopta a másik pénztárcáját, majd a másik ezért letolvajozta, annak igen. Öt évvel ezelőtt, ha a környezetvédelmi miniszter biciklivel ment a munkahelyére, hír volt. Kimentek, bemutatták. Ma ugyanez csak akkor kerülhetne a híradóba, ha a miniszter ugyanezt klottgatyában tenné. 

– Sokat forgok mostanában mindenféle emberek között. Egyre többen azt érzik, hogy a pártok vagy az éppen hatalmon lévő kormányok kizárólag azon fáradoznak, minden idejüket, "tehetségüket" arra fordítják, hogy ők a következő ciklusban is hatalomban maradjanak. De nem azért, hogy értünk tegyenek bármit is, hanem mert rászoktak az ízére. Úgy érzik az emberek, hogy minden döntés a médiának szól, a voksok megvásárlásáért. 

– Határozottan vissza kell utasítanom, hogy a döntések a médiának szólnának, kizárólag a választók voksaiért. Ez nem igaz! Mi sem természetesebb annál, hogy egy miniszterelnök, aki a választások előtt jó másfél évvel került pozícióba, van
annyira okos és felkészült, hogy tudja, komoly átalakításokat ennyi idő alatt lehetetlen véghezvinni. Tagadhatatlan, hogy azért is küzd, hogy a következő négy évben is kormányfőként dolgozhasson. Hozzányúl olyan tabunak számító területekhez, amelyekhez az elmúlt évtizedekben senki nem mert nyúlni, csak beszéltek róla. Megcsinálja azt a száz lépést, amitől az ország – reményeink szerint – élhetőbb lesz, s aztán, ha az emberek többsége velünk tart, akkor a következő ciklusban meglépjük a következő százat is. Nincs bátor politizálás konfliktusok nélkül. 

– A bátor politizálás alatt a borravaló megadóztatását vagy az építőiparban tengődők munkájának kifehérítését érted?

– Csak azt látod a tévében, hogy elvezetik az építkezésről azt a húsz ukrán vagy erdélyi munkást, de azt már nem, hogy az ellen a vállalkozó ellen, aki őket feketén alkalmazza, eljárás indul. 

– Talán inkább a vállalkozók brutális adóterheit kellene csökkenteni, hiszen a csalásokra legtöbbször ez kényszeríti őket. 

– Nagy különbség, hogy valaki kiszolgáltatottságból, más lehetősége nem lévén dolgozik feketén, vagy pedig azért dolgoztat mindenkit feketén, mert az egyébként tisztességes munkával is elérhető haszonhoz képest extraprofitra hajt. Van, ahol ösztönözni kell, és van, ahol ellenőrizni és szigorítani. Nem engedhető meg, hogy az ország össztermelésének harminc százalékát a feketegazdaság tegye ki. Az adó kérdéséhez mindenképpen hozzá fogunk nyúlni. Ahhoz, hogy adót tudjunk érdemben csökkenteni, fehérré és átláthatóvá kell tenni minden területet. Ma a száz bevett forintból száznégy forint ötven fillért költünk el, és ez százforintonként négy és fél forinttal több, mint amink van. 

– A sokgyerekes családok támogatásának lefaragása is a száz lépés egyike? Egyik barátomnak öt gyermeke van. Kiszámította, hogy a most bevezetendő új családtámogatási rendszerrel évi negyvenezer forinttal fog kevesebbet kapni. 

– Volt egy nagyon igazságtalan rendszer. Akinek kevés volt, az keveset kapott, akinek több volt, az többet. Az adókedvezménynek pont az a lényege, hogy ha neked van adód, akkor abból vissza tudjál tartani a gyerekek után valamennyit. A kétgyerekes kisfizetésűek számára ez bántóan igazságtalan volt, a nagyon jól kereső kétgyerekesekhez képest. Egy háromgyerekes család, ahol a szülők a minimálbér környékén keresnek, a gyerekek után 25 ezer forintot kapott eddig, most pedig 42 ezret. Állítom, hogy tíz családból kilenc jól jár, s ez az a kilenc, akik idáig rosszul jártak. Nem tagadom, vannak vesztesei az átalakításoknak. Az ötgyerekes jól keresők most valóban
rosszabbul járnak. Így valószín? a barátod is. 

– Kész politikussá nőtted ki magad. Ilyen jól beletanultál?

– Mindenesetre foglalkozom vele. Minden anyagot áttanulmányozok, végigveszek és megértek.

– Merre tovább 2006 májusa után? Megkedvelted a Parlament illatát? Vagy vissza a televízióba?

– Most nem arra kell koncentrálnom, mi lesz 2006 májusa után. Több forgatókönyv is létezhet. Lehet, hogy a mostani koalíció kap még négy évet a további lépések megtételére, és akkor a miniszterelnök vagy felkér, vagy nem kér fel, s ha felkér, vagy elfogadom, vagy nem. Ez majd akkor dől el. Számtalan olyan ötletem, elképzelésem, tervem van, amit nagyon szeretnék megvalósítani, például írni is, de pillanatnyilag legjobban a családom érdekel. Nősülni készülök. Szeretnék a feleségemmel minél több időt tölteni.

– A feleségedről mit lehet tudni? 

– Egy huszonhét éves lány, Krisztinek hívják. Egy roma újságírókat képző programon vett részt, és lehetőséget kapott, hogy a televízióban, nálunk a Fókusznál legyen gyakornok. Így ismerkedtünk meg. Mivel egyikünk sem "szerelem az első látásra" típusú ember, sokáig kerülgettük egymást, és mire összebarátkoztunk, rájöttünk, hogy egymás nélkül nehezen tudnánk elképzelni az életünket. 

– A két család eltérő kulturális háttere nem okoz feszültséget?

– Semmilyen problémánk nem volt. Krisztiékre is, de úgy gondolom, a romákra alapvetően is igaz, hogy a tőlük eltérő vagy más gyökerekkel rendelkező emberekre nagyon kíváncsiak. Éppúgy, ahogy én is kíváncsi voltam az ő családjukra. Igaz, az édesapját néhány sakkpartival meg kellett győznöm arról, hogy komolyan vehető ember vagyok. Nagyszerűen érzem magam a családi ünnepségeiken. Függetlenül attól, hogy a nagycsaládban vannak olyanok, akiknek komoly napi gondjaik vannak, életöröm és felszabadultság sugárzik róluk. A szüleim óvtak, azt mondták: "Fiam, aggódunk érted, lehet, hogy sok bántás fog benneteket érni, gondoljátok meg, nem lesz könny? az életetek együtt." Erre azt válaszoltam: "Tudod mit, édesanyám, boldogan fogok hátat fordítani annak az embernek, aki azért szakítja meg velem a kapcsolatot, mert a feleségem roma, és az sem fog érdekelni, ha egy állást ezért nem kapok meg. Mert se egy állás, se egy kapcsolat nem ér
annyit, hogy őt elhagyjam."

Olvasson tovább: