Kereső toggle

Interjú Efraim Zuroff-fal, a Simon Wiesenthal Center igazgatójával

Gyilkosok nyomában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jeruzsálemi székhely? Simon Wiesenthal Központ január 16-án bejelentette: az Utolsó Esély elnevezés? akció keretében egy magyar, Ausztráliában élő volt katonatisztet kutatott fel, aki az intézmény adatai szerint 1944 novemberében részt vett egy zsidó fiatalember megölésében. Charles Zentai ügyét az ausztrál rendőrség után a magyar Legfőbb Ügyészség is vizsgálja. A második világháború idején zászlósként szolgáló férfi ellen a régi nyomozati és bírósági anyagok szerint számos egybehangzó tanúvallomás szól. Interjúnk Efraim Zuroff-fal, a Simon Wiesenthal Center igazgatójával néhány nappal a bejelentés előtt készült Jeruzsálemben.



Efraim Zuroff a zágrábi repülőtéren. Nem népszerű Kelet-Európában Fotó: Reuters

– Hogy áll most a háborús bűnösök ügye? 

– A Wiesenthal Központ minden évben kiad egy beszámolót, amelyben bemutatja a nyomozások aktuális állását. A legutóbbi beszámoló a 2003. április elsejétől, 2004. március elejéig tartó időszakot öleli fel. Ebből kiderül, hogy hét ítélet született, mindegyik az USA-ban. Emellett tíz vádiratot sikerült benyújtani, 335 új vizsgálat indult el, és 940 a folyamatban lévő ügyek száma.

– Ha elindulnak, akkor hol zajlanak a perek?

– Fontos elvnek tartjuk, hogy az elkövetőket a saját hazájukban állítsák bíróság elé. A világot azonban két fő területre tudjuk osztani. Az egyik része az a körülbelül húsz ország, ahol a holokauszt megtörtént. A másik terület azokat a helyeket jelenti, ahová elmenekültek a gyilkosok. Ezek között a leggyakoribbak Dél-Amerika országai, az USA és Kanada. De volt már olyan is, hogy Izlandon lepleztünk le egy elkövetőt. Evald Miksonnak hívták ezt a személyt. Észtországból menekült el, ahol sok zsidó meggyilkolásában vett részt. Izlandon megbecsült személy lett, ő volt a szigetország kosárlabda sportjának megalapítója, a fiai pedig elismert futballisták lettek. Amikor a Wiesenthal Központ előállt azzal, hogy Mikson ellen vádat akar emelni, az izlandiak megdöbbentek. Noha a pert már nem lehetett lefolytatni, mert a vádlott a vizsgálat végén meghalt, az izlandi társadalom a híradások miatt mégis rengeteget tanult a holokausztról.

– Hatvan év telt el a holokauszt óta. Mivel tudják ilyen hosszú idő után bizonyítani a bűnöket?

– A dokumentumok csak részlegesen használhatók, mert nem beszélnek minden bűnről. Nagyon fontosak a szemtanúk beszámolói. Azokat, akik látták a történteket, három részre oszthatjuk. Vannak, akiket áldozatoknak szántak, de valahogyan mégis túlélték a gyilkosságokat. Ők lehetséges, hogy képesek azonosítani a gyilkosokat. (Például most egy budafoki eset van folyamatban, amiben hasonló alapon történik a vádemelés.) A második csoport azoké, akik külső szemlélőként látták az eseményeket. Egy ilyen ember vallomása révén kaptuk el az ukrán Bogdan Kizigot. Neki Lysiec városában kellett összegyűjtenie a rejtőzködő zsidókat, hogy azután a belzeci haláltáborba szállítsák őket. Sok embert fedezett fel, és egyiküket, egy hároméves kislányt a városka főterén fényes nappal lelőtt. Ennek a gyilkosságnak voltak szemtanúi, akik később azonosították őt. Természetesen a gyilkosok lennének a leginkább képesek elmondani a történteket, de ők meg – joggal – félnek a felelősségre vonástól.

Mivel bűneiket nem azokban az országokban és nem azok állampolgáraiként követték el, ahol a vádemeléskor élnek, nagyon nehéz lenne őket így elítéltetni. Ezért ezekben az országokban, például az Egyesült Államokban a leggyakoribb vád, amiért aztán el is ítélik a bűnösöket, a bevándorlás során elkövetett hazugság és csalás. Ez banálisnak tűnhet, de hatékony módszer, mert akire ezt rábizonyítják, attól megvonják az állampolgárságot, sőt akár ki is utasíthatják az adott országból, és átadják annak az államnak, ahol ölt. Ilyen eset volt Julius Veilé, aki SS-katona volt a theresienstadti gettóban. 1945 márciusában, amikor már egyértelm? volt, hogy a Harmadik Birodalom elveszíti a háborút, kivitt a gettóból hét embert, hogy tankcsapdát ássanak. Mindegyiket lelőtte, és erről senki sem tudott. A háború után Kanadába szökött, ahol újságíró lett. 1996-ban a Simon Wiesenthal Központ indított egy akciót Kanadában a gyilkosok leleplezésére. Magánnyomozót fogadtunk, aki magát történésznek kiadva interjúkat készített azokkal, akiket gyanúsítottunk. Titokban felvette a beszélgetéseket, amelyekben rengeteg részlet elhangzott az elkövetett bűnökről. Egy volt SS-katona, Adalbert Lallier, aki már túl volt a börtönbüntetésén, elmondta, hogy ő látta Veil gyilkosságát. Amikor megkérdeztük, hogy miért nem beszélt erről még, akkor azt mondta, hogy félt attól, hogy őt is megbüntetik érte. Sajnos ezzel a fallal gyakran találkozunk.

– Mit várnak a "Last Chance" (Utolsó Esély) akciótól?

– Elsősorban azt, hogy a már elítélt nácik mesélnek másokról is. Elsőként a balti államokban kezdtük el, mert ott volt a helyi elkövetők aránya a legmagasabb. A legtöbb információt név nélkül és nem pénzért kaptuk meg. Anton Mellotot is, akit csak "jókép? Toni"-nak neveztek, szintén így sikerült elfogni. Ő Németországban élt a háborút követően. A holokauszt során Theresienstadtban, a Kiserődben több száz kivégzést hajtott végre. Neki a menekülésben a "Stille Hilfe" (Csendes segítség) elnevezés? náci szervezet segített. Ennek vezetője Heinrich Himmler lánya volt, aki ma is Münchenben él. 

– Hova menekültek elsősorban a bűnösök?

– Dél-Amerikába elsősorban a németek és osztrákok menekültek. Közülük – Mengele és Eichmann mellett – az egyik leghíresebb Franz Stangl, aki a hitleri euthanáziaprogram kidolgozója és vezetője volt. Majd amikor 1941-ben ennek a programnak a német közvélemény nyomására vége szakadt, Lengyelországba ment. Itt a végső megoldás végrehajtásán dolgozott, a keze alá tartoztak a majdaneki és a treblinkai megsemmisítő táborok. Ezekben több mint egy millió zsidót gyilkoltak meg. Stangl a háború után Szírián keresztül Brazíliába menkült. Ő volt az egyetlen, akinek a tartózkodási helyéről szóló információért Simon Wiesenthal fizetett, mégpedig 7000 dollárt. Elfogták, elítélték, életfogytiglant kapott, és a börtönben is halt meg. Argentínában nagyon szívesen fogadták a nácikat. Evita Perón tudtával és jóváhagyásával mentették őket. Uki Goni argentin újságíró nem régen jelentette meg erről szóló könyvét, amelyből többek között kiderül: egy magyar származású ferences rendi szerzetes segítette vatikáni útlevélhez az Argentínába készülő Adolf Eichmannt.

A kelet-európai nácik és segítőik inkább az Egyesült Államokba, Kanadába és Ausztráliába menekültek. A háborút követő zűrzavarban könnyen sikerült kijutniuk ezekbe az országokba. Az amerikaiak a hetvenes években felébredtek, hogy mit kezdjenek ezekkel a nácikkal? Akkor vették elő a bevándorlási papírokat, amelyek alapján hazugság miatt indíthatnak ellenük eljárásokat. Ez egyszerűsíti a dolgot, mivel sokkal könnyebb az ilyen jelleg? perekben a bizonyítás. Az elmúlt években 74 elkövetőt fosztottak meg az állampolgárságától, és 54-et ki is utasítottak az Egyesült Államokból.

– Sok kritika azt fogalmazza meg, hogy miért zaklatnak idős, gyakran beteg embereket, miközben számos háborús bűnös háborítatlanul leélte az életét. 

– Véletlenül nem válhatott senki gyilkossá. Noha az indokok különbözőek, ezek az emberek
mindannyian vállalták, hogy megteszik, és meg is tették a zsidók meggyilkolását. A lényeg itt nem a számokon és motívumokon, hanem az emberek felelősségén van. Ezért kell felkutatni és felelősségre vonni a gyilkosokat. Emiatt nem is határoztunk meg konkrét időpontot, hogy meddig folytatjuk az utánuk való kutatást. Egyébként egyetlenegy elkövetővel sem találkoztam, aki megbánta volna a tettét.

– Van-e olyan hírhedt személy, mint Eichmann volt, akire még most is vadásznak?

– Alois Brunnert szeretnénk bíróság elé állítani. Ő Eichmann munkatársa volt, és több százezer zsidó deportálása terheli a lelkét. Brunner jelenleg Szíriában él, mindent tudunk róla, de elfogása nagyon nagy bonyodalmakat okozna. 

– Önt mi indította arra, hogy egy ilyen akcióban vegyen részt? 

– Szüleim Amerikában születtek, de zsidó származásúak. Számomra a holokauszttal kapcsolatosan a legnagyobb dráma az, hogy ami megtörtént, megtörtént, a közel hatmillió áldozatot már senki sem hozhatja
vissza az életbe. Amit tehetünk, az a megfelelő oktatás és az igazságszolgáltatás. Tudom, hogy nem én vagyok Kelet-Európában a legnépszerűbb személy, de amikor ellenállásba ütközöm a munka során, nemcsak Magyarországon, hanem más helyeken is, mindig az áldozatokra gondolok. Simon Wiesenthalt megkérdezték a háború után, miért nem ment vissza építésznek, hiszen a maga szakmájában nagyon tehetséges volt, igazi művész, sikeres vállalkozást alapíthatott volna. Ő azonban hisz egy eljövendő világ létezésében is, és szerinte, amikor majd a holokauszt áldozatai találkozhatnak a túlélőkkel, az első dolog, amit megkérdeznek tőlük, az lesz: "te szerencsés voltál, túlélted, de mit csináltál azután az életben"? Akkor lesz, aki azt mondja, én ügyvéd voltam, én a postán dolgoztam. Ő pedig ezt mondhatja majd akkor: én, Wiesenthal, nem felejtettelek el titeket. A mi generációnknak ezért felelős. Nem élhetnek úgy a volt náci gyilkosok, mintha semmi sem történt volna. Nem lehet, hogy minden menjen tovább szépen az életben, mint másoknak, zavartalanul kutyát sétáltassanak, kertészkedjenek és így tovább. Amíg mi vagyunk, tudniuk kell, bármelyik pillanatban megváltozhat minden. Például itt van az egyik magyar vádlott, aki jelen pillanatban külföldön él, de hamarosan a nyilvánosság elé lépünk az ügyével. (Az Ausztráliában élő Charles Zentai ügyében azóta megindult a nyomozás – a szerk.)

– Az akciót Magyarországon néhány héttel a meghirdetése után a tiltakozások nyomán felfüggesztették. Meglepte, hogy ekkora ellenállásba ütköztek?

– A magyarországi fogadtatás sok tekintetben hasonló volt, mint máshol. A mi munkánk a téma érzékenysége miatt tulajdonképpen nagyon népszerűtlen. Minden ország jobban örülne, ha nem jelennénk meg, és nem lépnénk fel a követeléseinkkel és ajánlatainkkal. Az "Utolsó Esély Akció" lényege nemcsak abban áll, hogy rátaláljunk a volt háborús bűnösökre, hanem abban is, hogy rámutassunk ezekben a főleg posztkommunista államokban a holokauszttal kapcsolatos igazságokra és arra, hogy a helyi társadalom is aktívan részt vett, kollaborált az eseményekben. Az emberek gyakran úgy gondolják, jobb, ha erről már nem beszélünk, nem nézünk szembe a tényekkel, de a jobb jövő reményében mégis érdemes lenne őszintén feldolgozni a témát. A Wiesenthal Központ azonban semmit sem tehet a helyi kormány együttműködése nélkül. Mi nem képviselhetjük a vádat, csak közvetítőként lehetünk jelen, aminek megvannak a maga előnyei, de hátrányai is. A megoldás kulcsa nem a mi kezünkben van.

Minden országnak megvannak a maga negatív oldalai, gyengeségei. Ami Magyarországon számomra talán a legmeglepőbb volt, az intenzív kritika, amely többnyire olyan személyek részéről ért, akiktől inkább támogatásra számítottunk volna. Persze más országban is előfordult, hogy zsidó hátter? szervezetek vagy emberek támadták meg az akciót. Mindez jól mutatja, milyen az igazi politikai helyzet ma ezekben az országokban, beleértve Magyarországot is. Az emberek valójában meg vannak félemlítve, sebezhetőnek érzik magukat, és leginkább a zsidó közösségek vannak megrettenve attól, hogy mi fog történni, ha a volt náci bűnösöket bíróság elé állítják. 

Így aztán sok helyütt igazi persona non grata vagyok. Észtországban például egy karikatúra is készült rólam egy népszerű hetilapban három évvel ezelőtt, mikor ott kezdtünk dolgozni. Már rendelkeztünk bizonyítékokkal egy volt háborús bűnösről, aki egyébként igen népszerű ember volt az országban, nagy befolyással. A karikatúrán ördögnek ábrázoltak, szarvakkal a fejemen, villával a kezemben, és volt nálam egy kehely is Wiesenthal Központ felirattal, melybe az észt miniszterelnök csavarja bele ennek a vádlottnak a vérét. A kép címe: "hívatlan vendég". Ez nem valami kellemes élmény, de már hozzá vagyok szokva az ilyen jelenségekhez és megtanultam, hogy nem kell túl érzékenynek lenni.

– Kapott-e fenyegetéseket a munkája során?

– Egy angol mondás szerint "mindig vigyázok a hátamra". Résen kell lenni, kell az óvatosság, mert a reakciók teljesen kiszámíthatatlanok. Értek már fenyegetések, például Horvátországban. Gyakran arra gondolok, ha az általunk keresett személyek húsz évvel fiatalabbak lennének, az komoly veszélyt jelentene. Persze ez csak vicc!

– Rövidesen sor kerül majd Budapesten egy perre, amelyben egy olyan személyt állítanak a bíróság elé, aki 1944 novemberében gyilkosságokat követett el. Magyarországon milyen reakciókra számítanak?

– A horvátországi tapasztalataim alapján tudok erre válaszolni. Ott az általunk összegyűjtött bizonyítékok alapján bíróság elé állították Dinki Samicot, aki Jasenovac táborban volt őr, ahol 86 ezer embert gyilkoltak meg, többségükben szerbeket és zsidókat. Nem véletlenül nevezték Jasenovacot horvát Auschwitznak. Samic felesége a tábor női részében volt őr. A tárgyalás horvát bíróság előtt zajlott, a horvát törvények szerint. Samic semmit sem sajnált, csak azt, hogy a "munkát", azaz az etnikai tisztogatást nem sikerült befejezniük. Ezekből a perekből az igazságszolgáltatás mellett a társadalom is rengeteget tanulhat, erkölcsi és morális kérdésekben egyaránt.

Olvasson tovább: