Kereső toggle

Aki a grundon felfedezte Gera Zoltánt

Az önzetlenség sztárja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt hét egyik vezető híre volt, hogy Gera Zoltán, a Ferencváros csatára újabb két és fél éves szerződést írt alá jelenlegi klubjához. Gera a hétfői sajtótájékoztatóján elmondta: döntésében a pénz csak másodlagos szerepet játszott, azért választotta újra a Fradit, mert ott szeretik, és az Üllői úton garanciát lát további fejlődéséhez is. A válogatott csatár iránt többek között olyan klubok érdeklődtek mint a török Galatasaray, a német Stuttgart vagy a francia Nantes. 

Kevesen tudják: Gera Zoltánt egy fiatal pécsi futballista fedezte fel. Mink Olivér menedzsere nem, "csak" igaz barátja lett a Gerzson becenévre hallgató bravúros játékosnak. 



Gera Zoltán és Mink Olivér. Nyolc év alatt sok minden történt, de a barátság maradt 

– Hol, milyen körülmények között ismerted meg Zolit? Hogyan indult a barátságotok?

– Pécsett, a Hit Gyülekezetén belül megalapítottuk az egyik barátommal, Ángyán Norberttel a Sínai Sasok nev? focicsapatot. Lejártunk mindig kispályázni, Zoli apukája volt a kapusunk, indultunk a városi bajnokságon is.

– Ez hányban volt?

– Ez 1995 körül lehetett. Egy év után apja ösztönzésére megtért a fia, Zoli is. Egyszer csak elhozta őt is egy edzésre. Mikor először megláttam, még a fejét se tudta fölemelni, görbe háttal, olyan vékonyan és fejletlenül nézett ki, mint egy tizenhárom éves kisfiú, hozzá úgy csoszogott, mint egy rokkantnyugdíjas. Édesapja, mikor bemutatta nekem, azt mondta: "Olivér, itt a Zoli fiam, nagyon ügyes gyerek." Na, mondom magamban, pont ez a csoszogi lenne ügyes gyerek? Úgy nézett ki – minden iskolában szokott lenni egy gyerek, aki a legszerencsétlenebb, akin mindenki röhög –, mint akit biztosan állandóan csúfolnak. Mikor először lejött, nem is játszott, csak nézett minket. De másnap, mikor ez a gyerek a labdához ért, zseniális dolgokat csinált. Mikor a labda és Gerzson lába találkozott, fölizzott a levegő.

– Azt mondod, már akkor látható volt, hogy ez a csoszogi kis srác tehetséges?

– Azt. Pedig akkor még beteg ember volt szó szerint. Pont egy hete hagyta abba a kábítószerezést, a csavarlazítót, a piálást, ahogyan négy évig élt. Azon a meccsen egy vagy két percet tudott csak játszani, de ez a két perc elég volt arra, hogy észrevegyem különlegesen izgalmas viszonyát a labdával. Néhány percnél tovább nem játszott, mert a tüdeje nem bírta. Ez így ment hónapokig. Nem lehetett tudni, mi lesz belőle. Élni fog-e egyáltalán öt év múlva, vagy visszaesik. Én még láttam játszani Törőcsiket, Nyilasit is. Az az egy-két perc, amíg a pályán volt, rájuk emlékeztetett. 

– Mennyire értettél a focihoz, illetve mennyire lehetett hiteles ez a véleményed?

– Annyira, hogy én akkor éppen Ausztriában éltem, mert ott fociztam. Hetente kétszer jártam haza Pécsre.

– Mint leendő reménység fociztál ott?

– Igen, néhányan annak tartottak, persze nem voltam akkora tehetség, mint a Gerzson. Az Újpestben is futballoztam másfél évig. Akkor voltam tizennyolc éves. Szóval mikor Zolit megismertem, kommunikálni se tudott. 

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy még beszélni sem tudott rendesen. Egy ép mondatot nem tudott elmondani. Aztán szinte hétről hétre fejlődött. Látványosan tisztult a feje, a szervezete kezdett erősödni, és egyre többet mosolygott.

– Mi az, ami leginkább megfogott téged vele kapcsolatban? Tehetsége, elesettsége, vagy valami más?

– Elsősorban rendkívüli kedvessége, őszintesége.

– Kedves srác volt?

– A végtelenségig. Sok embert ismerek, aki szintén kedves, de a Zoli teljesen más volt. Ennyire szeretetre méltó emberrel nem találkoztam addig. Nem határoztuk el, hogy mi barátok leszünk, és én mindenben segítek neki, de rövid időn belül kialakult. Az édesapja is szegényebb ember volt, ráadásul rokkantnyugdíjas. Szükséglakásban laktak. 

– Neked akkor megvolt már a Volvód?

– Igen, akkortájt vettem. Én jól éltem.

– Volt feleséged?

– Akkor voltunk jegyesek. Először talán egy tornacipőt vettem Zolinak, s aztán pár nap múlva elvittük magunkkal ebédelni. Borzasztóan hálás volt mindenért. A feleségemmel együtt melléálltunk. Néha olyan volt, mintha az öcsém lenne, néha meg mintha apja helyett apja lettem volna. A gyerekeim is megszerették őt, és a barátaim is. Megtanulta vezetni a Volvómat, aztán sikeresen levizsgázott. Munkát is szereztem neki a cégnél, ahol akkor dolgoztam. 

– Mi inspirált egy ilyen mérték? segítésre, támogatásra, felkarolásra? Hiszen sok kedves ember van körülöttünk, és van, aki őszinte, és van, aki tehetséges is.

– Részint amit az imént mondtam, másrészt az első pillanatban éreztem, hogy ő egy komoly kaliber. Nem Einstein és nem Yehudi Menuhin, viszont a pályán olyan zsonglőr lehet, mint Albert Flóri volt. Már akkor is igazi csapatember volt, aki nem ismerte az önzést. Azt láttam, hogy belőlem már nem lesz komoly focista, de Zoliból még lehet. Ráadásul, ahogy mondtam, ritka kedves személyiség volt. Gyakran együtt imádkoztunk. Saját szavaimmal meséltem el a bibliai történeteket, hogy jobban megértse. Rövid időn belül visszament futballozni Harkányba, ahol a kábítószeres időszaka előtt játszott már. Az ifiben csere volt, pár hónap múlva megyei válogatott futballista lett, és fél év múlva megnyerték az országos ifjúsági tornát. Ott ő lett a legjobb játékos. Aztán a felnőtt csapat kezdő játékosa lett. Pár hónapra rá hívta a Pécs, hívták a Videotonhoz. Hirtelen elkezdett szárnyalni, és én meg ott ragadtam mellette. 



A Sínai Sasok teremtornagyőztes csapata 1996-ban. Az álló sorban jobbról második Mink Olivér, előtte a tizenhat éves Gera Zoltán
(Kattinstson a képre a nagyobb mérethez.)

– Te ragadtál mellette, vagy ő ragadt melletted?

– Nem tudom, de igazi barátok lettünk, nagy bizalommal volt felém. 

– Mondd, a feleségednél, barátaidnál soha nem okozott problémát, hogy a Zolit ennyire segíted? Durvábban kérdezve nem volt senki féltékeny a barátságotokra? 

– Nem, soha. Eleinte arra kellett figyelnem, hogy semmiben ne kritizáljam, hogy ne sértsem meg, hogy viccből se mondjak rá rosszat, hiszen tudom, hogy honnan jött. Mellette voltam, hogy legyen önbizalma, hogy lássa, ő is ugyanolyan értékes, mint bárki más, akkor is, ha nincs iskolája. Mielőtt Gerzson a Fradihoz került, hetente egyszer-kétszer fölvittem a Fradihoz tárgyalni. Zoli már utánpótlás-válogatott volt, amikor még se autója, se jogsija, se pénze nem volt. Mikor válogatott meccseken játszott Tatán, Hajdúszoboszlón, Kecskeméten vagy máshol, sose vitt magával embert meg autót, mindig én mentem érte. De nem kényszerből, hanem örömből és szeretetből. Aztán segítettem még két másik pécsi srácnak is a Fradihoz szerződni. 

– Velük mi van?

– Ők már nincsenek ott. De abban az időben engem kértek meg, hogy tárgyaljak az ő nevükben is. Így én tárgyaltam Páncsics Miki bácsival, aki egy kedves, nagyszer? ember egyébként. Az általuk elkészített szerződésjavaslatra rá tudtam pakolni egy kicsit, kaptak egy autót ajándékba, meg egy-két ehhez hasonló pluszt. 

– Barátból menedzser lettél?

– Nem, ez is a barátság része volt. Nem mondom, hogy soha nem fordult meg a fejemben, hogy talán jó menedzsere is tudnék lenni, de soha nem mondtam neki ezt, nem tolakodtam. A Zoli se tudta, hogy mi legyen. Aztán jött egy-két maga ajánlotta menedzser, durvábban fogalmazva: hiéna. De egyik ötletükből se jött ki semmi jó. Mostanra viszont úgy beletanult a dolgokba, hogy nyugodtan rá lehet bízni a döntéseket. Pesten is vannak már olyan barátai, akikre bátran hallgathat. 

– Ha azt mondaná neked, hogy menedzserként is segítsd az életét és ne csak barátként, megtennéd?

– Örömmel. De úgy tudom, van egy rendelet, ami szabályozza, hogy ki lehet menedzser, talán vizsgát is kellene tenni.

– Neked mi a szakmád?

– Atomerőm?- és vegyipari gépész vagyok.

– Hogyhogy nem Pakson dolgozol?

– Én is nagyon szegény családban nőttem fel. Mikor szakközépbe jártam, éjjel havat lapátoltam, hogy másnap enni tudjak. Nem éltünk rosszul tízéves koromig, aztán elváltak a szüleim, de nagyon csúnyán. Tányértörések, pofonok, borzasztó volt. Azért mentem ki Ausztriába focizni, hogy el tudjam magam tartani. Így a továbbtanulásról lecsúsztam. 

– Hogy sikerült Pesten ilyen jól beilleszkednie Zolinak?

– Mikor fölment Pestre, én Pécsett maradtam, mert a vállalkozás ide kötött minket. Bemutattam két ottani barátomnak, hogy segítsék, támogassák őt dolgai intézésében. Azt is mondtam mindenkinek, hogy Zolinak esélye van arra, hogy európai hír? futballista legyen.

A pesti gyülekezet vezetője, Németh Sándor is egyre többet hallott a Zoliról, és kíváncsi lett rá. Egyszer csak üzent Pécsre, hogy vigyem fel Zolit, szeretné megismerni. Elvittem hozzá. Ránéz, azt mondja neki: "Te valóban tudsz focizni?" Zoli azt válaszolja: igen. Erre azt mondja: "Elhiszem, de csak azért, mert hívő vagyok." Így talált remek barátokra. 

– Mostanában miről beszélgettek?

– Már nem sokat kérdez a beszélgetéseinkkor, inkább elmondja, hogy mi történt vele, én meg örülök neki. Nagyon sokat változott. Felelősségtudata lett, a fiatalok felnéznek rá. Tudja, hogy honnan jött, és azt is, kinek mit köszönhet. 



Az új szerződés 2005 nyaráig szól. Gera döntött Fotó: Somorjai L.

– Jólesik ez a hála?

– Persze, hogy jólesik. Sikerét egy kicsit a magam sikerének is érzem. Nem azért, mert segítettem neki, hanem mert a barátom. A magyar foci nem attól lesz jó, mert a válogatott döntetlent játszott Svédországban, és nem azért, mert nyertünk San Marino ellen, hanem talán azért, mert ma a fiatalok a grundokon Gera Zolinak hívják magukat. Vannak gyerek klubcsapatok, ahol egy remek csel vagy gól után nem azt mondják a kis srácra, hogy ő a Rivaldo vagy Ronaldo, hanem azt, hogy kis Gera. A héten Gerzson felhívott, mielőtt a szerződést aláírta volna. Nagyon jó ajánlatai voltak, annyi pénzt tudott volna keresni, hogy még az unokája is megélt volna belőle. Azt mondta: "Olivér, ha elmegyek, akkor ezek a gyerekek csalódni fognak bennem." Ez a mondat hatalmas belső értékről árulkodik. Mondtam a Zolinak, hogy mostanában engem tisztelnek miattad, pedig úgy látszik, én tanulok tőled. Tele van az ország Gera Zolikkal, csak észre kell venni őket, és melléjük kell állni.

Olvasson tovább: