Kereső toggle

Édeskés pörc-szag

Beszélgetés Kovács Gáborral, a Speciális Mentőszolgálat tagjával indiai élményeiről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Speciális Mentők csoportja február 4-én hajnali 2 órakor visszaérkezett Magyarországra. Család, barátok, a magyar és az indiai kormány, a média, valamint a Baptista Szeretetszolgálat képviselői fogadták őket a repülőtéren. Az összegyűlt tömeg tapsviharral fogadta a hazatérő alakulatot. 



A kép jobb szélén Kovács Gábor: "Ott kezdtünk ásni, ahol a kutya élőt jelzett"

– Milyen látvány, milyen élet, illetve milyen halál fogadott a földrengés helyszínén?

– Felálltunk a városban egy domb tetejére, és körbe-körbe ameddig elláttunk több kilométeres távolságban csak romok, egyetlen egy ép ház nem volt. Mindenhol emberek mászkáltak, mint a hangyák, keresték a halottakat, a hozzátartozóikat hogy elégethessék. A város 95 százaléka gyakorlatilag szétmállott, öszszeomlott, mint egy kártyavár. Indiában 600 millió olyan szegény él, mint nálunk a legszegényebb hajléktalanok. Kéregetnek, kukáznak, az utcán végzik mindenfajta dolgukat, ott is élnek, kis sikátorok között, ahol csak egy motor fér el, egymáson alusznak és folyik a szennyvíz mellettük. Mindenhol a földön, a romokon, az utcákon – amiket már észre sem lehet venni – hullák fekszenek. 45-50 fokos hőség volt a napon, és a holttestek rettenetesen gyorsan kezdtek bomlani. 

– Azt mondod, elégetik őket. Hol és hogyan?

– Attól függ, ki hogyan akarja. Volt, aki a feleségét azonnal a romok mellett egy darab fára tette, lelocsolta és meggyújtotta. Voltak, akik lepedőbe csavarva vagy deszkára téve pár utcával arrébb vitték, és ott égették el. De el lehetett vinni a városon kívülre, és ott tömegesen is lehetett égetni. 

– Akkor iszonyú bűz lehetett ott, nem? 

– A hullaszag és az élő emberi hús szaga volt az, amit egy pillanatra sem tudtam megszokni a nyolc nap alatt. Reggel, délben, este mindig az volt, bárhova mentünk, bármikor keltünk. Ha megjött az első szél, hozta magával a szagot, és arcba ütötte az embert olyan kemény volt. 

– Milyen az a szag, le tudnád írni?

– Van benne valami édeskés, érezni benne ilyen pörc-szagot, érezni benne egy állottságot, a romlott hús szagát, meg piszokszagot. Mintha romlott kacsazsírt kisütnének, s mellette az az édeskés, émelyítő szag, az a legrosszabb. 

– Járványok nincsenek?

– Pár órával azután, hogy elhagytuk repülővel a várost, lezártak mindent. Kolera. De már megérkezésünk előtt is mondták, hogy vannak olyan városok és városrészek, ahol dúl a pestis és a kolera, úgy az utcán, ahogy van. Nincsenek orvosok, nincsenek eszközök arra, hogy a fertőzést megállítsák, nincs higiénia, az utcán folyik mindenféle együttélés az emberek között. 

– A sírás, a gyász, a hisztéria, a fájdalom megszokható?

– Ebből semmi sem volt.

– Hogyhogy?

– Sírni csak pár gyereket láttam a halott szüleik miatt. Felnőtteket nem. Megkértek minket, nézzük meg, hogy élnek-e vagy nem, odamentünk a romokhoz, a kutya csak halottat jelzett, mondtuk, hogy sajnos nincs élő a romok alatt. Erre kedvesen azt mondták, köszönik szépen, és ennyi. 

– És kedvesen továbbmentek? 

– Nem. Elkezdtek ásni ott, ahol mondtuk, és ha tudták, kihúzták a halottak és elvitték elégetni. De se sírást, se nagy megrendülést nem láttam, hisztériát meg főleg nem. Ez a vallásuk miatt lehetett, ott mindenki komolyan hisz a reinkarnációban. Azt mondják az ott élők, hogy elégetés után egy másik valaki testében folytatják az életüket. Sokan gondolják úgy, hogy egy tehénben. Legtöbbjük buddhista és mohamedán. Mindenhol szarvasmarha volt, nem lehetett tőlük rendesen közlekedni. Meg majmok. 

– Hogyhogy majmok?

– Ott ezek a páviánok is szent állatok, ugrálnak a városban mindenhol. Vigyázni kell velük, mert ha valaki keresztbe tesz nekik, megindulnak az ember felé, amúgy nem kötekednek. De az elefánt is szent, mind a három állat. A templomokban meg a templomok falán ezek az állatok fel vannak rajzolva, meg a képekre is rá vannak festve, és az emberek megalázkodnak előttük. 

– Az mit jelent egészen konkrétan, hogy megalázkodnak előttük?

– Azt, hogy meghajolnak előttük. De tele van a város kóbor kutyákkal is. A tehenek meg a majmok mindent megesznek a fákról, a zöldséges pultokról. És bármennyire éhes egy ember, mert nincs pénzük semmire, simán hagyják, hogy a tehenek mindent megegyenek, nem kergetik el, tiltja a vallásuk. A levágás meg szóba sem jöhet, pedig annyi van belőlük, hogy megszűnne az éhezés Indiában, még exportálni is tudnának. 

– Nagyon éheznek?

– Nagyon. 

– A kábítószer és a prostitúció jelen van? Érzékelhető ugyanúgy, mint Európában?

– Kábítószer van, mert néhány ember arcán és viselkedésén lehetett ilyesmit érzékelni. Hogy a prositúcióval hogy állnak, nem tudom, én nem láttam ilyesmit. 

– Mi volt az az esemény vagy élmény kint létetek alatt, amiért érdemes volt mindent végigcsinálni és elviselni? 

– Én voltam a tolmácsa is az egyik csapatnak…

– Angol tolmácsa?

– Igen. A csoportunk egyik része éppen végzett egy munkával, mikor egy ottani kiskatona rohant hozzánk, hogy jöjjünk gyorsan, mert hangokat hallanak az épület alól. Négyen voltunk összesen, meg egy kutya, plusz egy kamera, amit a romok között egy vékony dróton 3-4 méterre tudtunk leengedni. Ahogy a helyszínre értünk, mi is hallottuk a hangokat. 

– Sírást, nyöszörgést, jajgatást?

– Halk, száraz, fásult nyöszörgést. A háznak két része volt, az egyik része teljesen összeomlott, a plafon a földön volt, a másik félbe volt törve, teljesen ferdén állt. Nem is tudom, mi tartotta, életveszélyes volt. Visszakiabáltunk. 

– Mit és milyen nyelven?

– Helló, helló. Ezt. De csak úgy tudtunk kommunikálni egymással, hogy kiabálás, csend, kiabálás, csend, csak így volt lehetőség arra, hogy válaszoljunk is egymásnak. Jeleztük rádión a többieknek, hogy jöjjenek a helyszínre, hozzanak felszerelést.

– Mi volt a felszerelés?

– Agregátor, véső, fúrógép, kompresszor, emelők, hidegvágók, oxigénpalackok, reflektorok, ilyesmik. 

– Ezeket Pestről hoztátok, vagy ott kaptátok?

– Teljesen önellátók voltunk, mindent vittünk itthonról, de még a kutyák ételét, italát is. Csak a felszerelésünk a repülőn több volt mint egy tonna. Tehát megjöttek a többiek a gépekkel, az épületnek azt a részét, ami még állt valahogy, ki kellett ékelni, hogy ne omoljon azonnal össze. Volt egy ember, akinek az volt a feladata, hogy folyamatosan nézze az épületet, és ha kiesik az ék az egyik repedésből, azonnal sípoljon, hogy mindenki kirohanjon alóla. Ilyenkor csak pár ember dolgozik az áldozat közvetlen közelében, a többiek csak beadják kívülről azt, ami kell. Óriási területen kezdtük el a keresést, mert a romok között a hang nagyon csalóka, az üregek, a törmelékek miatt össze-vissza szóródik. Nem tudod igazából, honnan jön. Képzeld el, végül is négy-öt órai keresés után pontosan pár méterrel alattunk találtuk meg. Először ott kezdtük el a bontást, ahol a kutya élőt jelzett. Találtunk két méterrel lejjebb egy dupla szárnyas ajtókeretet, amelyben egy kiszakadt ajtólap volt. Az ajtólap felső tetejénél egyszercsak megláttunk egy kezet, és látszott, hogy mozog, hogy az illető tudatánál van. Ezután elmagyaráztuk neki, hogy mi most megpróbáljuk kimenteni, ne ijedjen meg a gépektől, ne féljen, pár órán belül kiszedjük. 

– És mit csinált közben?

– Hát, semmit, mozdulni sem tudott. Feküdt. Már öt és fél napja feküdt. Fél óránként leálltunk, hogy szóljon valamit, hogy van, érez-e valamit. Egyszer szólt valahogy, hogy látja a fényt amely bejött, mert addigra már sötét lett, és bekapcsoltuk a reflektorokat. Három órai munka után tudtuk kiszabadítani a kezét, az orvos rögtön beadott neki egy infúziót, ami stabilizálta az állapotát. 

– Milyen gyógyszerek vannak ilyenkor az infúzióban? Morfium vagy nyugtató?

– Sokan a megmenekülés reményének pillanatáig bírják szuflával, aztán kimegy belőlük minden erő, és meghalnak. Ezért kell ilyenkor azonnal serkentő szert adni, hogy a leállóban lévő szervezetet munkára serkentse, hogy ne adja föl. Ezután három ember kifeszítette a sittel teli ajtólapot, akkor lehetett meglátni a testét. Egy idősebb nő volt, féloldalasan feküdt valami lilás nyári selyemruhában, az egyik karja a feje környékén, ez lógott ki az ajtóból. Arca, szeme, füle dugig volt vakolattal, ezt azonnal kimosta az orvos. Aztán a hasa magasságában egy kerek lilás valami dudorodott ki, azt hittük, hogy az a hasa. Nagyon finoman lekapartuk a törmeléket róla, akkor láttuk, hogy amit a hasának néztünk, az egy fiatal hölgynek a feje volt, akit a néni átkarolt, mint amikor két ember összebújik félelmében. Anya és lánya volt. Észlelték a földrengést, próbáltak menekülni, és amikor az ajtót nyitották, rájuk omlott a ház. Utolsó pillanatban ösztönösen valahogy összebújtak. Nagyon sok ilyen pózban meghalt embert találtunk a romok alatt. Ahogy kicsit megmozdítottuk őket, megcsapott minket az az embertelen hullaszag. A lány halott volt. Az orvos szerint nem a földrengéskor halt meg, hanem egy-két nappal utána. Ez nagyon megrázott. 

– A lány halála, vagy kettejük együttléte, vagy ahogy kimentettétek, vagy mindez együtt?

– Annak a tudata, hogy nem tudok segíteni a gyerekemen, tehetetlen vagyok, mert én is fogva vagyok. Ott hal meg az ölemben, és utána még három és fél napig mellettem bomlik szét, tehetetlenül, és érzem foszlásnak indult testének a szagát. Nem tudom, hogy én túléltem volna-e józan ésszel. Ő túlélte. Éjjel lett, mire a nőt teljesen ki tudtuk szedni, nagyjából egészségesnek tűnt, kórházba vitték. Fantasztikus élmény volt. 

– Megrázó vagy felemelő? 



A tehén túlélte Fotó: Hemant Chawla

– Is-is. De volt egy eset, ami annyira lesújtott mindnyájunkat, és annyira feszültek lettünk, hogy alig beszéltünk aznap egymással, úgy éreztük, élni sem érdemes. Odajött hozzánk egy fickó, hogy menjünk, mert az egyik házból gyereksírást hallottak. Ez egy családi ház volt, ami úgy dőlt össze, hogy lehetett látni, alatta különböző üregek, vájatok lehettek szabadon, így lehetett esélye annak, hogy valaki túlélje. A romok alól a felnőtt halottakat, valószínűleg a szülőket, elvitték már a szomszédok. Állítólag a gyereksírást két-három napja mindenki hallotta a környéken, de senki nem szólt nekünk, pedig tudtak rólunk, és látták, hogy a közelükben dolgozunk. Érthetetlen volt, miért nem szóltak addig. De azt is meg tudták volna csinálni, hogy nélkülünk vésővel, lapáttal, kalapáccsal kibontanak egy falat, és szépen élve kihozzák a kicsit. Mi azonnal elkezdtük a plafont átütni, teleszkópos kamerával körülnéztünk, és megláttuk, hogy hol lehet a gyerek, és hogy bőven van lehetőség a mozgásra, mert tényleg üreges a romhalmaz belseje. Ütöttünk egy nagyobb rést vésővel, az orvos bement, de már késő volt. Holtan hozta ki a gyereket, aki szinte még meleg volt, csak pár órával azelőtt halt meg. Ha fél nappal, vagy csak pár órával előbb szólnak, a gyereket élve, egészségesen kihozzuk. Kiszáradt. Két-három utcával arrébb egy tehénre úgy dőlt rá egy fal, hogy csak a feje és a háta volt kint. Gyorsan emberek vették körül, orvos is jött, és azonnal infúziót kötöttek a nyakába. A tehén túlélte.

Olvasson tovább: