Kereső toggle

A hálózatok ma is működnek

Mező Gábor kutató a pártállami karrierek továbbéléséről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Levelek a bolondokházából címmel készített dokumentumfilmet Mező Gábor, a pártállami hálózatok működését és továbbélését kutató történész-újságíró. A film középpontjában a feleségét elmegyógyintézetbe zárató ÁVH-s orvos áll, aki a fiát a játszótérről raboltatta el, de a történetnek máig ható tanulságai is vannak.

A Janikovszky család megrázó története – amelyet ön kutatott és publikált először – mennyire alkalmas arra, hogy önmagán túlmutatóan bemutassa egy korszak embertelenségét? Hiszen esetükben egy kommunista család drámája zajlott…

– Magam is a konkrét történet kutatása során ismerkedtem meg közelebbről a pszichiátria politikai célú felhasználásával. Nem csak egyes elszigetelt esetekről volt szó, a valóság ennél sokkal durvább. Az a magas rangú ÁVH-s orvos, Bálint István, aki beutalta a Lipótmezőre ÁVH-s tiszttársa, Janikovszky Béla feleségét, más ügyekben is használta ezt az eszközt. A Rajk-perben elítéltek például egy jugoszláv pszichológusnőt, Hribár Ljubicát, aki miután kiszabadult, 1956-ban a Petőfi Körben – pont október 23-án – elmondta, hogy őket ugyan rehabilitálták, de szégyenteljes, hogy azt a Bálintot is, aki őket megdolgozta.

Mennyire lehet határt húzni a pszichiátria állambiztonsági célú felhasználása szempontjából az ötvenes évek és a Kádár-rendszer későbbi időszaka között?

– Nehezen, mert ötvenhat után is éltek ezzel a megtörési eszközzel. Nagy különbség, hogy a Rákosi-diktatúrában a pszichiátriát koncepciós perekben is használták. Mindszenty bíboros szerint őt is ezzel a módszerrel törték meg. Ebből a szempontból különösen érdekes az említett pszichológusnő beszámolója, mert ő szakmabeliként pontosan le tudta írni a történteket. Az említett ötvenhatos beszédében elmondta, hogy belőle is bábot csináltak, Péter Gábor pontosan a szájába adta, mit kell vallania a tárgyaláson, amit szinte zombiként, élőhalottként szó szerint elmondott a bíróság előtt. A szöveget előre megírták. A pszichológusnő biztos volt benne, hogy ehhez különböző szereket is felhasználtak. Tény, hogy a politikai pszichiátria „túlélte” az ötvenes éveket, a filmünkben megszólal például Pákh Tibor, akit 1956 után ugyanilyen eszközökkel akartak megtörni a börtönben. Az állambiztonság utasítására elektrosokk-kúráknak vetették alá, de voltak még ennél is durvább módszereik, ezeket itt nem is részletezném inkább. Elkészült, de kiadásra váró tanulmánykötetemben írok ezekről.

A Szovjetunióból tanulták ezeket a magyar belügyesek?

– A korabeli együttműködést ismerve ez nagyon valószínű. Egyáltalán nem ismert, de a hazugságvizsgálót is az állambiztonság kezdte először használni, többek között beszervezéseknél. Írtam arról a professzorról, akit a Szovjetunióba küldtek, hogy megismerje ezt a módszert. Az illető ma is elismert a szakmájában, ez a társaság részt vett abban a Gyurcsány-, Szilvásy-féle kémügyben, amikor az oroszok Magyarországon vizsgálgatták a nemzetbiztonság tisztjeit...

Ön szisztematikusan dolgoz fel és publikál élettörténeteket levéltári és sajtóanyagokból. Hogy látja, a Kádár-korszakból visszatekintve az ötvenes évek már tényleg a hátunk mögött hagyott múlt volt, mint ahogyan azt például A tanú című film bemutatta?

– Ez egyszerűen nem igaz. A tanú című filmremek a tudatos propaganda része. Valójában nem húzhatunk ilyen éles határvonalat. A Kádár-rendszer egészen az utolsó időkig használt ilyen módszereket. A nyolcvanas években egy édesanya harcolni kezdett a fia igazáért, aki egy téves kezelés miatt daganatos lett. Ezt úgy oldották meg, hogy bent tartották az asszonyt, és elektrosokk-kezelést kapott.  A „kezelés” következtében a hölgy fél szemére megvakult. Jellemzően vidéken még gyakrabban, még szabadabban alkalmazták ezeket az eszközöket. Begyűjtöttek például egy ellenzéki tanársegédet, aki röplapozott. Végül elmegyógyintézetbe került, a lakását is elvették. Annyira leépült, hogy teljesen tönkrement az élete. Pár éve egy riporter megtalálta az egyik szociális otthonban, már teljesen leépülve. Sok ilyen eset volt, bár akadtak érinthetetlenek is.

Mármint az ellenzékiek között?

– Igen, számos később ismertté vált politikussal nem tették, nem tehették meg ugyanezt. Az ismeretlen emberek viszont tökéletes célpontok voltak. Az ő esetüket nem kapta fel a Szabad Európa Rádió, nem tartoztak a demokratikus ellenzékhez. Velük szemben ezt könnyebben meg lehetett tenni. A kutatásaim során több olyan ember történetét megismertem, akiket hónapokra, évekre zárt osztályra vagy börtönbe küldtek, csak azért, mert politizáltak, vagy szidták a diktatúrát. Volt olyan, akit egymás után háromszor évekre ítélték azért, mert kommunistázott. A hetvenes-nyolcvanas években...

A filmben is történik utalás arra, hogy a kommunista rendszer bűneivel kapcsolatban nem történt teljes igazságtétel. Van erre még igény a társadalomban?

– Szerintem igen. Hiszek abban, hogy az emberiségben, bennünk magyarokban mindig megvolt az igény arra, hogy kutassuk az igazságot, és feltárjunk olyan dolgokat is, amelyekkel kényelmetlen szembenézni. Zinner Tibor jogtörténész emlékeztetett a filmünkben arra, hogy a nyilas rendszer után megtörtént az igazságtétel, még ha tudjuk is, hogy a népbíróságok szelektíven működtek: voltak nyilasok, akiket szabadon engedtek, míg kivégeztek, elítéltek olyanokat, akik pont a nyilasok ellen küzdöttek. De mégis, ha felemás módon, de volt egyfajta szembenézés és felelősségre vonás. Ez 1989-90-ben teljesen elmaradt, ami véleményem szerint erőteljesen megmérgezte a magyar társadalmat, ami különösen a média, a politika és a gazdaság világán érezhető. Látjuk, hogy ezek még mindig visszatérő témák. Nem lehet ezt „megspórolni”, annak ellenére, hogy folyton azt hallottuk, miszerint a magyar társadalom békés átmenetet akar, és ezért kell egy békés megegyezés. Ezt is tudatosan terjesztették, már maga a kifejezés is egy átverés, hiszen azt üzeni, hogy aki nem ezt akarta, az harcot, vért kívánt. Pedig nem: szembenézésről, elszámoltatásról lett volna szó. Valójában a társadalmat sohasem kérdezték meg erről, nem engedték, hogy kiderüljön, hányan szeretnének például békés, de jogszerű felelősségre vonást. Nem hiszem, hogy az emberek többsége azt akarta volna, hogy a hatalom régi emberei gond nélkül átmenthessék magukat az összes területen.

Az utóbbi időben sok írása foglalkozik azzal, hogy a tisztázás elmaradása miatt nemcsak az érintettek, a diktatúrában jelentős szerepet játszó személyek karrierje folytatódott gyakran zavartalanul, hanem a második, vagy akár a harmadik generáció is élvezte ennek előnyeit. Mit gondol, mennyire számon kérhetők a fiak az apák bűneiért?

– A filmben szereplő család történetére utalva, szerintem történelemhamisítás az, ha valaki – művelt, gazdag ember létére – hős partizánként mutatja be az apját, aki az ÁVH ezredeseként olyan ügyekben vállalt szerepet, ráadásul irányítóként, amelyekről pontosan tudta, hogy koncepciós eljárások. Janikovszky Béla valóban fegyveres ellenálló volt a második világháborúban, utána azonban az elnyomó gépezet egyik elkötelezett szereplője lett. Orvosként okos, tanult ember volt. Pontosan átlátott mindent. Természetesen a bűn nem „öröklődik” át, de azért érdemes megnézni, milyen előnyökkel indult el a fia és a különböző kádergyerekek.

Melyik terület az, ahol a generációkon átívelő karrierek leginkább jellemzők?

– A média és a politika mellett korábban egyáltalán nem vizsgálták a külkereskedők világát. Borvendég Zsuzsanna kutatásai áttörték a hallgatás falát. Elképesztően fontos terület: szinte minden kutatásomban felbukkannak külkereskedők, sokszor csak a háttérben állnak a kapcsolataikkal, és a gyerekek futnak be szédületes karriert a médiában vagy éppen a kultúra világában. Kevéssé köztudott, de a kommunista vezetők nagyon szívesen küldték külkeresnek a gyerekeket, mert ott tovább lehetett építeni a kapcsolatrendszereket és jó pénzt is lehetett keresni. Sokkal komolyabb szerepük volt a diktatúrában és a hatalom átmentésében is, mint sok más csoportnak. De a hálózat az összes fontos területen igyekezett átmenteni magát: a jogtól a hadseregen és a banki szférán keresztül a kultúra és média világáig. Kutatásaimban az egyik legérdekesebb az, hogy látható, miként játszottak össze, hogyan támogatták egymást ennek a hálózatnak a tagjai. Ha valaki bajba került, mindig ott volt a megfelelő jogász, a megfelelő újságíró vagy a megfelelő bankár.

Harminc évvel a pártállam megszűnése után mennyire vannak meg még ezek az egymást ilyen KGST-szerűen kisegítő, támogató informális hálózati körök?

– Úgy látom, hogy elég erőteljesen működnek. Amikor a nyolcvanas évek második felében látták az eljövendő változásokat, sokan a Nyugat felé fordultak. Nem véletlen, hogy annyi embert küldtek ki azokban az években Brüsszelbe és Nyugat-Európába. Ez a generáció már jól beszélte az idegen nyelveket, könnyen tudtak kapcsolatokat építeni. Sok olyan karrierrel találkoztam, hogy valaki a moszkvai KGB-képzőn, az IMO-n (Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete, MGIMO, rövidebb ismertebb nevén IMO – a szerk.) végzett, majd később diplomata vagy újságíró lett. Ma pedig van, aki közülük az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságán dolgozik, mások valamelyik civilszervezetnél. Sokan közülük nagy jogvédők, demokraták lettek, annak ellenére, hogy a moszkvai IMO-n végzettekben nehéz megbízni, pusztán azért, mert ők potenciálisan a KGB által beszervezett emberek lehetnek. Ugyanez mondható el azokról is, akik a leningrádi vagy más moszkvai vezető egyetemekre jártak. Nem tudhatjuk róluk ezt biztosan, de feltűnő, hogy nagyon sokan vannak közülük ma is kulcspozícióban.

A média kinyílásában mekkora szerepük volt az új technológiáknak, be tudtak lépni új szereplők erre a területre? Nehezen tudom elképzelni, hogy a kilencvenes években megjelenhettek volna az ön cikksorozatai…

– Igen, ez így van. Ma már könnyebben lehet publikálni. Persze az internet a lejáratásra is alkalmas, de most már az ellenérdekelt fél véleménye is könnyebben meg tud jelenni. Régebben nem sok esélye volt annak, akit célkeresztbe vettek. Ma már lehet válaszolni, és ez egy üdvözlendő fejlemény.

Az új típusú médiával együtt jár az is, hogy az olvasóknak is több lehetőségük van a nyilvános hozzászólásra. Az ön cikkei után is rendszeresen felbukkannak antiszemita kommentek, annak ellenére, hogy az írásaiból semmi ilyen nem olvasható ki. Mit lehet ezzel szemben tenni? Van szerzőként bármi lehetősége fékezni az ilyen indulatokat?

– Nehéz kérdés ez, mert ha a cikkeimben erre utalnék, akkor azzal azt fejezném ki, hogy ezek a kérdések befolyásolják a kutatásaimat, holott ennek az ellenkezője igaz. Dénes Béla, a végtelenül művelt és szimpatikus cionista orvos – aki az ÁVH börtönébe került – fogalmazta meg talán a legjobban. Ő a visszaemlékezésében határozottan visszautasította, hogy ezeket az embereket – Rákosit, Péter Gábort és másokat – bárki is zsidónak, vagy magyarnak gondolja. Dénes szerint ők „zsidók már nem voltak, magyarok sohasem lettek”. Internacionalista, a nemzeti kereteket elutasító pártkatonák voltak.

Van olyan célja, hogy a kutatásaiból könyvet készítsen?

– Igen, a média rendszerváltás utáni átmentésének a történetét szeretnénk kiadni, mert ennek máig tartó hatása van. A tervek szerint ősszel megjelenik a könyv. 

 

Olvasson tovább: