Kereső toggle

Bomlasztások és elszigetelések

Hogyan működött együtt az Állami Egyházügyi Hivatal a BM csoportfőnökségeivel?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Állami Egyházügyi Hivatal a kommunisták eszköze volt, amellyel a vallás remélt teljes megszűnéséig „kezelték” a felekezeteket. Milyen esélye volt egy illegális közösségnek ebben a rendszerben? – többek között ezt is megkérdeztük Soós Viktor Attila egyháztörténésztől, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagjától.

Hogyan viszonyult az állampárt az egyházi közösségekhez a rendszerváltás előtt?

– Már 1946-ban elkezdődött az egyházakkal szembeni pártállami ellenőrzés. Rákosi Mátyásék még azt tervezték, hogy az egyházakat el fogják törölni, ám hamar rájöttek, hogy a szovjet minta sokkal kézenfekvőbb. Ott már a húszas-harmincas években kidolgozták, hogy miként kell a keleti ortodox egyházat megregulázni. Akik nem hódoltak be, azokat halálra ítélték vagy a GULAG-ra kerültek. De kialakult egy réteg, amely lojális lett, és gyakorlatilag összefonódott az állammal. Magyarországon 1951-ben szovjet mintára állították fel az Állami Egyházügyi Hivatalt. Ez a szervezet hajtotta végre a pártállam egyházpolitikáját. Először a Művelődésügyi Minisztérium, majd a Minisztertanács felügyelete alá tartozott. Ez egy jól szervezett intézmény volt, ahol mintegy ötven fő dolgozott Budapesten, de minden megyeszékhelyen és az összes katolikus püspökségen volt egyházügyi megbízott. Ők intézték többek között az egyházi személyek fizetését is. Ebben az időben minden közösséget ellenőriztek és nyomon követtek. A szervezet egyik meghatározó vezetője Miklós Imre volt, aki a kezdetektől fogva politikai munkatársként tevékenykedett. 1956 tavaszától kezdve 1971-ig ő volt az ÁEH elnökhelyettese, 1971-től pedig elnök, méghozzá államtitkári rangban, ami igencsak magas pozíciót jelentett. Minden az ő kezében összpontosult. Ebben az időben az egyházi világban voltak olyanok, akik teljesen hűek voltak a pártállamhoz. Őket békén hagyták, ugyanakkor ellenőrizték őket is. Voltak, akik reakciós, ellenséges, problémás elemeknek számítottak, és volt a kettő közötti ingatag réteg. Ezekben az esetekben a teljes ellehetetlenítés volt a cél.

Mennyire működtek együtt az ÁEH tagjai az egyéb szervekkel?

– Vannak, akik azt mondják, hogy Miklós Imre egyúttal szigorúan titkos (SZT) tiszt is volt. Erre egyelőre nincs bizonyíték, ugyanakkor nem lehetetlen, hiszen az ÁEH mintáját adó szovjet intézményrendszerben is KGB tisztek felügyelték az egyházakat. Azt is mindenképp meg kell jegyezni, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a belügyi szervek és az ÁEH között nagyon komoly együttműködés volt. Országszerte közel 350 fős munkatársi gárdával dolgozott az ÁEH. Csak én harminchat olyan embert találtam, akik a hivatalban végzett munkájuk előtt, után vagy éppen ezzel párhuzamosan az állambiztonság és a belügy munkatársai voltak. SZT tisztek, a politikai rendőrség nyomozói, rendőrök. Ez azt jelenti, hogy közel tízszázalékos átfedés van közöttük. Az is kimutatható, hogy nem a takarítónők és az adminisztratív munkatársak vettek ebben részt. Varga József például 1952 és 1956 között az ÁEH elnökhelyettese volt, a későbbiekben pedig SZT tiszt egészen a nyolcvanas évekig. Kérdés, hogy az ötvenes években vajon miként viszonyult az egyházakhoz, hiszen az ÁEH ebben az időszakban még kemény, retorziós szervezet volt. 1967-ben a Belügyminisztérium és az ÁEH kötött egy titkos megállapodást a legfelsőbb szinten. Benkei András belügyminiszter és Prantner József, az ÁEH elnöke úgy döntöttek, hogy négy belügyi tisztet emelnek be az ÁEH-ba a „Világosság Rezidentúra” tagjaként, egy ötödiket pedig a Külügyminisztériumba. Azt a feladatot kapták, hogy az egyházakról gyűjtsenek információkat. Később ezek közül lesznek, akik a szervezet átalakulását követően külügyi státusba kerülnek, és a római nagykövetség munkatársaiként hírszerzői és diplomata tevékenységet végeznek. De ott van például Pozsonyi László, aki egészen 1989-ig az ÁEH politikai munkatársa, és a protestáns főosztályt vezeti. Az ÁEH politikai munkatársai közül  többen is kötődtek a belügyhöz. Egyedi példa, de beszédes. 1966 és 1976 között tevékenykedett Kovács István Győr-Moson-Sopron megyében egyházügyi megbízottként. Szinte napra pontosan ugyanezen időben a III/III-as osztály egyházi reakció elleni csoportjának munkatársa is. Az ő esetében találunk olyan írásbeli utasítást is, hogy amikor információ kerül az ÁEH megyei beosztottjához, akkor azt át kell adnia a BM-nek. Ebben a megyében így követték nyomon a különböző egyházakat. Bár az ÁEH 1989-ben jogutód nélkül megszűnt, sokakat még hosszú ideig foglalkoztattak. A Komárom-Esztergom megyei ÁEH megbízott például még a rendszerváltás után is a megyei közgyűlés elnökének egyházügyi tanácsadója volt.

Az Állami Egyházügyi Hivatal ezzel párhuzamosan mégiscsak egy részben látható intézmény. A hivatal levelezéseiben többször utalnak arra, hogy a társszervekkel, politikai eszközök igénybevételével dolgoznak többek között Németh Sándor és csoportja ügyével. Kik a társszervek és mik a politikai eszközök?

Kádár János az ÁEH elnökével, Miklós Imrével. Színfalak mögött működött a rendszer.

– Az állampárt folyamatosan működtette az egyházpolitikát is végrehajtó intézményeit. Ilyen volt az Agitációs és Propaganda Osztály, A Párt és Tömegszervezetek Osztálya és még sorolhatnánk. Már 1946-ban létezett olyan osztály a Politikai Rendőrségen, amelynek az egyházak ellenőrzése és felügyelete volt a feladata. 1962-ig a belügy keretein belül, majd a főcsoportfőnökségek felállítása után a hármas csoportfőnökséghez tartoztak. Ez az úgynevezett belső reakció elleni elhárítás, a volt katolikus és protestáns egyházakkal foglalkozó alosztály. A hatvanas évektől a hírszerzés elkezdett koncentrálni a nemzetközi egyházi kapcsolatokra is, többek között a Vatikán, a protestáns világszervezetek irányából is próbáltak információt gyűjteni. Ezen a területen is mindenütt voltak a belügynek munkatársai, hasonló létszámmal, mint az ÁEH. Kifejezetten fedetten, illegális módon, lehallgatásokkal, ügynökök beszervezésével végezték az egyházak nyomon követését. Az eszköztár szinte végtelen: levélfelbontás, közösségen belüli bomlasztás, problémák generálása, ékverés a vezető és a közösség közé, és még sorolhatnánk.

Kik voltak azok, akik ezeket a rendkívül kreatív, ugyanakkor destruktív forgatókönyveket írták?

– A mindenkori állampárt vezető szervei, a politikai bizottság által bizonyos időközönként megtárgyalt és elfogadott elvek szerint haladtak. Az egyházpolitikát az ÁEH és a párt Agitációs és Propaganda Osztálya fogta össze és felügyelte. Ők határozták meg az irányokat. Az egyházakat reakciósnak és ellenségnek tekintették. Az ötvenhatos forradalmat követően lezajlottak az eljárások, majd a rendszer résztvevői új feladatot kerestek maguknak. A hatvanas évek elején több esetben azért kreáltak ügyeket az egyházakkal szemben, hogy bebizonyítsák a fontosságukat. Ezek az ügyek éveken át húzódtak, sok keresztény embert meghurcoltak, bebörtönöztek. Az ÁEH főosztályvezetője, és az állambiztonság belső reakció elleni elhárítás vezetője éves munkatervek keretein belül döntöttek arról, hogy miként ellenőrzik az egyes közösségeket. Ügynökök beszervezése, bomlasztás, befolyásolás és még számos praktika segítette őket a céljaik elérésében.

Mit jelent pontosan a bomlasztás?

– Egy közösség esetén a csoportnak van vezetője, iránya. Ha valaki ezzel nem ért egyet, vagy mást akar, akkor a célszemély és az illető közé éket vernek, tágítják és feszítik a különbségeket. Gyakran generáltak ilyen ellentéteket akár valós, akár csak vélelmezett vitás kérdések esetén is. Ilyenkor feszültség keletkezett. Ez a leválasztás egyik eszköze. Előfordul, hogy ilyenkor az illető nem egyedül távozik, hanem vannak szimpatizánsai is. Megjegyezném, hogy még az egyházi közösségek esetében sem feltétlenül hitelvekről, tanításokról szól a vita. Sokkal inkább arról, hogy mik a működés keretei. Ha kívülről jönnek az impulzusok, akkor előfordulhat, hogy befolyásolhatóvá válik az egyén. Lehet, hogy bele sem gondol, hogy egy sokkal nagyobb játszma részese.

És elképzelhetőnek tartja, hogy nemcsak hírszerzési szándékkal építettek be közösségekbe ügynököket, hanem azért is, hogy bomlasszanak?

– Sokféle módszer és praktika elképzelhető. Nehéz egy egyházi közösségben megállapítani, hogy milyen motiváció által vezérelve érkezik valaki. Ráadásul a Hit Gyülekezete esetében tovább nehezíti a helyzetet, hogy a nyolcvanas években az állam nem ismerte el a közösséget. Ez a tény maga olyan bizonytalanságot jelentett, aminek lehettek munkahelyi vagy egyéb következményei. Bizonyos helyzetekben a tagokat meg lehetett szorítani, és még csak nem is biztos, hogy rögtön frontálisan. Például valaki gyorsan hajt a közúti közlekedés során, és mikor vele szemben eljárás indul, akkor jelzik neki, hogy tudják, hogy a gyülekezethez tartozik. Előfordulhat, hogy a munkahelyén próbálják elbizonytalanítani, vagy éppen a gyermeke továbbtanulásánál utalnak arra, hogy akadályok merülhetnek fel. A lényeg az elbizonytalanítás az adott közösségen belül. Ez 2019-ben egy demokrácia keretein belül beszélgetve abszurdnak tűnik, de a korabeli időszakban nem volt szó szabadságról. Bár kifelé azt kommunikálták, hogy vallásszabadság van, de a klasszikus szabadságelveket nyomokban sem lehetett megtalálni a pártállam keretein belül.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára őrzi az egyházak elnyomásának dokumentumait.
Beszéljünk egy kicsit a Szabadegyházak Tanácsáról! Az Állami Egyházügyi Hivatal ugyanis arra is utal rendszeresen, hogy idézem: Arra törekedtünk, hogy a megtévesztett személyek leválasztását elősegítsük, ugyanakkor a csoportot egy már engedéllyel működő, hasonló hitelveket valló kisegyházba integráljuk, felhasználva ehhez a Szabadegyházak Tanácsa (SZET) ellenőrző, felügyeleti tevékenységét. Szakács József adventista lelkész, a SZET elnöke évtizedeken át volt a politikai rendőrség tagja. Miért volt szükség erre a szervezetre?

– A SZET-tel azt tudták demonstrálni, hogy van egy olyan érdekérvényesítő intézmény, amely a különböző kisegyházakat, szektákat, és kisfelekezeteket foglalja össze ernyőszervezetként. Ha kritika érte az országot, hogy nem valósul meg a vallásszabadság, akkor az ilyen, és ehhez hasonló intézményekkel nyugtatták a közvéleményt. A szervezetek élére igyekeztek olyan embert kinevezni – általában megválasztás útján – akik vagy lojálisak voltak a pártállamhoz, vagy maguk is ügynökök voltak. Ha megnézzük az egyházakat, akkor láthatjuk, hogy a hatvanas évek elejétől fogva olyan emberek ültek a vezetői székekben, akik támogatták, de minimum nem akadályozták a már kiépített kommunista egyházpolitikát. Túlzás azt állítani, hogy minden vezető pozícióba került ember ügynök és kollaboráns, az azonban meggyőződésem szerint tény, hogy viszonylag kevés olyan egyházi vezető van a katolikus, protestáns, izraelita, baptista vagy éppen a SZET kötelékében, aki ne lett volna lojális a pártállamhoz. Ráadásul általában nem akkor történt meg az illető beszervezése, amikor már magas állásban volt. Maga az állambiztonság segítette, hogy tisztségbe kerüljön. Emiatt az illető hálás és lojális lett. Úgy végezte a munkáját, úgy beszélt, úgy hozott meg személyi döntéseket, hogy közben kiszolgálta az állampártot.

Idén május 26-án lesz harminc éve, hogy az ÁEH engedélyezte a Hit Gyülekezete törvényes működését. A közösség története azonban azóta sem ismerhető teljesen, tekintettel arra, hogy a legtöbb ügynöki jelentés a mai napig nem érhető el. Mi ennek az oka?

– Pedig vélhetően keletkeztek iratok. Mi az ÁEH általános irataiból szemezgettünk, akik 1983-tól kezdődően biztosan nyomon követték a gyülekezet tevékenységét, nyilván ügynökök vagy akár operatív megfigyelés révén is. A rendszerváltás hajnalán az állambiztonsági iratok egy része megsemmisült. Ráadásul azok, akik ezt tették, az ötvenhatos és a nyolcvankilences iratokkal kezdték, két irányból haladtak. A Hit Gyülekezete a rendszerváltás előtt és után is sok esetben negatív megnyilvánulásokat váltott ki a magyar társadalomból, amit némileg tudatosan gerjesztettek. Igyekeztek úgy bemutatni, hogy problémás, a politikához közelálló, amerikai kapcsolatokkal bíró szervezet. Úgy tűnik, nem az volt az érdeke a pártállam ellenőrzését végző személyeknek, hogy el lehessen mondani, hogy a közösség miként igyekezett elfogadtatni magát, milyen megpróbáltatásokat kellett elszenvedniük és milyen retorziókon kellett keresztülmenniük. Az is előfordulhat, hogy vannak személyek, akiknek a rendszerváltást követően nem szűnt meg a megbízásuk.

Ez hogy fordulhat elő? Továbbra is ügynökök maradtak, csak másnak dolgoznak?

– Ha az állambiztonság ’89 előtt küldött ügynököket egy közösségbe, nyilvánvalóan nem vonták vissza őket. Lehet, hogy nem jelentettek, lehet, hogy nem találkoztak a tartótisztjeikkel, de vélelmezhető, hogy sok esetben csak pihentették ezeket az embereket. Feltűnő lett volna, ha hirtelen mindenkit kivonnak. Az információ sok esetben hatalom. Ha egy tartótiszt a nyolcvanas években beépített egy hálózati személyt egy közösségbe, akkor ez a folyamat nyilván hosszan elnyúlhatott.

És mi lett a tartótisztekkel?

– A szolgálatoknál dolgozó embereknek mindig is érdekük volt, hogy a pozíciójukat erősítsék. Fel kellett mutatniuk, hogy igenis szükség van rájuk, különben a saját helyzetük lehetetlenült volna el. A politika nem tudott mit kezdeni ezekkel a szervekkel. A rendszerváltás után számos titkosszolgálati nehézség merült fel. Magyarország mégiscsak egy olyan közép-európai ország, ahol az Oroszországhoz, USA-hoz, Németországhoz közelálló titkosszolgálatoknak van keresnivalójuk. Ráadásul ezeknek az embereknek egyfajta szakmájuk, munkaterületük a hírszerzés. Lehet, hogy ideológiailag, ellenségkép területén már nem az egyház áll a középpontban, de más területen lehet, hogy ma is dolgoznak.

Közreműködött: Ádám Eszter Anna

 

Olvasson tovább: