Kereső toggle

A hatalom akarása

Német tervek az Unió jövőjéről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Németország európai hegemóniát igényel magának, ennek pontos formája azonban még nem látható.

Mi Németország célja Európával? – a sokakat foglalkoztató kérdésre előző számunkban a német egységhez vezető történelmi út felidézésével kerestük a választ. (Berlin Európája. Hetek, 2018. szeptember 7.) Említettük, hogy Heiko Maas külügyminiszter néhány hete a német külpolitika kiemelt céljának nevezte „egy szuverén, erős Európa” felépítését, ahol „a nemzetállamok a közösség szintjére helyezik át szuverenitásukat azokban az ügyekben, amelyekben egyedül messze nincs olyan erejük, mint egy egyesült Európának”. Lapzártánkkor a berlini Bundestagban Angela Merkel kancellár arról beszélt, hogy az európai külső határok közös védelmére van szükség, ami miatt a tagállamoknak le kell mondaniuk szuverenitásuk egy részéről az illegális migráció elleni harc érdekében. Merkel a határőrizetet egy nemzetközi katonai jellegű szervezetre bízná, és nemzetek feletti hatáskörbe vonná a migránsok beengedését az Európai Unió területére.

A 20. század első felének történelme két véres és tragikus érvet is szolgáltatott azoknak, akik végérvényesen meg akarták szüntetni még a lehetőségét is annak, hogy valaha újra német hegemónia alakuljon ki Európában. A második világháború utáni években egészen radikális tervek is születtek ennek érdekében.

A nürnbergi perekben a náci birodalom felelőseit személyesen kívánták felelősségre vonni, de emellett a szövetséges hatalmak egyes vezetői szükségesnek látták Németország kollektív megbüntetését is. Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter eredetileg 1944-ben kidolgozott „büntetőbéke” koncepciója Németországot politikailag és gazdaságilag jelentéktelenné akarta tenni. A Morgenthau-tervben nemcsak az ország teljes demilitarizálása szerepelt, hanem súlyos területi szankciók (Kelet-Poroszországot át kell adni a Szovjetuniónak, Dél-Sziléziát Lengyelországnak, a Rajna–Mosel-térséget Franciaországnak), továbbá mindenre kiterjedő jóvátétel, a teljes német ipar leszerelése, valamennyi repülőgép elkobzása és az ország mezőgazdasági jellegűvé történő átalakítása. Németországot legalább 20 évre ENSZ-gyámság alá helyezték volna, a külkereskedelem és a tőkeáramlás teljes kontrollja mellett. Mindezt Morgenthau azzal indokolta, hogy csak így lehetséges „egy Németország által kirobbantandó harmadik világháború megakadályozása”. (Henry Morgenthau: Germany is our problem. Németország a mi problémánk. New York és London, 1945.)

A radikális terv azonban még a háború vége előtt kiszivárgott, és a közvélemény megdöbbenése meg is pecsételte a sorsát: a nácik antiszemita propagandájukban használták fel (Morgenthau nagyszülei Németországból kivándorolt zsidó nagyiparosok voltak, ezért neve a mai napig szitokszó a neonácik köreiben), a szövetséges vezetők pedig azért utasították el, mert attól tartottak, hogy a kollektív büntetésre épülő és megalázó terv a végsőkig tartó fanatikus ellenállásra ösztönzi Hitlert – ami végül így is lett.

A háború után a Morgenthau-terv és a totális nácitalanítás helyett 1947-től a Marshall-terv valósult meg, azzal a céllal, hogy az Egyesült Államokkal együttműködő európai országokat – köztük mindkét német államot, bár Kelet-Németországot csak jelképes mértékben – gazdasági és pénzügyi segítségben részesítsék.

A Marshall-segély végül a Szovjet-unió elutasítása nyomán csak Nyugat-Európára vonatkozott, és a mai értékben mintegy 600 milliárd dollárnyi juttatás máig ható gazdasági és politikai következményekkel járt. A keleti, szovjet megszállás alatt álló országok kimaradtak belőle (pedig az eredeti terv szerint még Magyarország is kapott volna mai értékben mintegy 30 milliárd dollárt), mivel szovjet nyomásra visszautasították a segélyt; a támogatásban részesült nyugati államok azonban rendkívüli növekedésnek indultak. Nem csupán a háborús károkat számolták fel néhány év alatt, hanem 1951-ben gazdasági teljesítményük már 135 százaléka volt 1938, az utolsó békeév szintjének. Az Egyesült Államoknak ezzel sikerült útját állnia a kontinensen fenyegető további kommunista terjeszkedésnek. A lerombolt, háború utáni nélkülözéstől szenvedő kontinensen ugyanis gyorsan népszerűvé váltak a kommunista pártok és mozgalmak – paradox módon épp azokban az államokban, amelyek nem álltak szovjet katonai megszállás alatt. (Ez a jelenség is velünk él: a kommunizmust soha meg nem tapasztalt országokban a baloldali és liberális értelmiség jelentős része korszakalkotó gondolkodóként emlékezett meg idén a 200 éve született Karl Marxról – amint arról korábbi sorozatunkban beszámoltunk. Lásd Marx, a felforgató. Hetek, 2018. március 2.)

A leglátványosabb eredményt pont Nyugat-Németországban hozta az amerikai segítség, amelynek köszönhetően 1949-től elindult és évtizedeken át szinte töretlenül folytatódott a német gazdasági csoda. A Wirtschaftswunder igazi sikere az volt, hogy a gazdasági növekedés egyben az életszínvonal ugrásszerű emelkedésével is együtt járt. A bérek és fizetések 1949 és 1955 között 80 százalékkal nőttek, a gazdasági növekedéssel azonos ütemben. Az NSZK gazdaságtörténetének rekordévében, 1955-ben a hazai össztermék (GDP) 10,5 százalékkal nőtt, közben a reálbér 10 százalékkal emelkedett, az autópark 19 százalékkal bővült.

Bár a Marshall-segélyprogram 1954-ben már le is zárult (a koreai háború extraköltségeire hivatkozva), a Wirtschaftswunder tovább dübörgött. Az amerikai támogatás döntő jelentőségű volt, de a sikerekhez több más tényező is kellett, például az adósságkönnyítés: a hitelező országok 1953-ban a londoni egyezmény keretében elengedték az NSZK hitleri Németországtól örökölt és háború utáni küladósságának kétharmadát. Emellett a berlini fal 1961-es felépítéséig bőven áramlott az olcsó munkaerő az NDK-ból, majd a dél-európai vendégmunkások gyarapították a gazdaságot.

Ludwig Erhard gazdasági miniszter, majd szövetségi kancellár már 1947-ben jóléti programot fogalmazott meg: „Minden gazdasági tevékenység célja kielégíteni a fogyasztó szükségleteit és ekképp hozzájárulni a közösség jólétéhez” – írta Erhard a Die Neue Zeitungban.

Új Németország

Nyugat-Németország a gazdasági prosperitás évtizedei alatt sikerrel javította az országról alkotott nemzetközi képet. „A nyugatnémet politikusok és írók elismerték a németek felelősségét a nácik gaztetteiért, és a németek nem ültek diadalt úgy, mint az amerikaiak, hogy «megnyerték a hidegháborút» – idézi Fritz Stern amerikai történész saját, 1990-ben elmondott beszédét, amelyet a New York-i Zsidó Teológiai Szeminárium éves összejövetelén tartott. (Fritz Stern: Öt Németország és egy élet. Park Kiadó, 2009.)

Stern emlékeztet arra, hogy Ben Gurion már 1957-ben kijelentette: „A mai Németország már nem azonos a tegnapival.” Ez az elismerés az alig kilenc évvel korábban létrejött zsidó állam miniszterelnökétől nem azt jelentette, hogy feledték a tragikus közelmúltat, hanem – mint a neves zsidó történész írja: „Kötelességünk erkölcsi figyelmeztetésként felfogni a holokausztot, de hiba lenne örökkön-örökké, engesztelhetetlenül számon kérni az elkövetkezendő nemzedékeken.”

Németország maga is sokat tett azért, hogy a nemzetközi megítélése javuljon. A gazdasági bevételek jelentős részét fordította háborús jóvátételre, különösen nagy hangsúlyt tett a zsidóság részére – különböző formákban – nyújtott kárpótlásra. (Igaz, teljes jóvátételre távolról sem került sor. Lásd keretes írásunkat.)

A német gazdasági és médiasikerek ellenére az újraegyesítés felelevenítette az európai aggodalmakat. Francois Mitterrand francia elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök mellett sokan mások is osztották Francois Mauriac Nobel-díjas francia író ismert mondását, miszerint annyira szereti Németországot, hogy jobb, ha kettő is van belőle.

De a német értelmiségben is voltak, akik szerint nem szerencsés, ha Európa közepét egy masszív hatalom uralja. Günter Grass azt hangoztatta, hogy az ország megosztottsága „jól megérdemelt történelmi büntetés, az egyesítés erkölcsi akadálya Auschwitz, és Európa békéje Németország tartós megosztottságán nyugszik. Fritz Stern azonban emlékeztet rá, hogy 1990-ben a keletnémetek türelme már elfogyott, és hallani sem akartak arról, hogy valamifajta megreformált, harmadik utas félkapitalista-félkommunista tartományként éljenek egy szövetségi Németország keretei között.

Hazai mintára alakítanák Európát

Az egyesülés iránti vágy feltartóztathatatlannak bizonyult, és 1990. október 3-án hivatalosan is létrejött az új szövetségi Németország. Az egyesítés – amelynek költségét mintegy 2000 milliárd euróra becsülték – néhány évre lekötötte a német költségvetés forrásait, de közben beindult az a program, amely megalapozta Európa jövőbeli germanizálását.

Az Európai Unió keleti bővítése felszámolta azokat a korlátokat, amelyek a német gazdasági terjeszkedés útjában álltak. A németek számára az Unió természetes közegnek bizonyult, hiszen saját országuk is szövetségi államok egyesülése volt, már az egyesítés előtt is. A németek identitásukat – mint arról elmúlt számunkban részletesebben is írtunk – nem elsősorban államhoz, hanem etnikumhoz, a közös nyelv-hez és kultúrához kötik.

Ezért Németország befolyásának a kiterjedését nem korlátozzák a mindenkori államhatárok, hanem ebbe beletartozik minden olyan terület is, ahol a német gazdasági-kereskedelmi érdekek érvényesülnek. Természetesen ilyen különleges térség az euró-övezet is, amelyben a frankfurti székhelyű Európai Központi Bankon keresztül érvényesül a német befolyás. Ez a térség (német fogalommal Großraum – kiterjesztett tér) földrajzi szempontból Európa centrális övezete, amelynek középpontjában Németország áll (ezt fejezi ki a Mittellage – középső elhelyezkedés fogalma), és körülötte helyezkednek koncentrikus körökben az érdekszféra további országai.

John Laughland brit történész szerint Hans-Dietrich Genscher volt külügyminiszternek tulajdonítható az a térkép, amelyen a modern európai Großraum Észak-Olaszországtól a skandináv országokig, és Bretagne keleti határától Kárpátaljáig és a balti államokig terjed.

A német hegemóniát ebben a térségben a kontinens országai közül egyedül Franciaország lenne képes megzavarni. Párizs azonban a Németországgal évtizedek óta fennálló „különleges kapcsolatok” jegyében tartózkodik attól, hogy Közép-Kelet Európát gazdasági csatatérnek tekintse.

A történelmi hagyományoknak megfelelően legfeljebb politikai érdekérvényesítésre törekszik a térségben, például Románia esetében – de ez utóbbi amúgy is kívül esik a Großraumon.

(Emmanuel Macron legutóbbi politikai szerepvállalásáról a renitens V4 országokkal, elsősorban Magyarországgal szemben lapunk legutóbbi számában írtunk: Seregszemle zajlik Európában. Hetek, 2018. szeptember 7.)

De mit mondhatunk akkor a bevezetőnkben feltett kérdésre, miszerint milyen Európát akar Németország? Vajon van-e a kontinens germanizálásának kézzel fogható forgatókönyve? Egy tavaly megjelent, figyelemre méltó könyv szerint nincs – vagy legalábbis nem ismert – egy világos program arra, hogyan szeretné Berlin a saját képére formálni az Európai Uniót.

Sir Paul Lever volt németországi brit nagykövet Berlin Rules (Berlin uralkodik) című művét lapunkban korábban részletesen bemutattuk. (Az európai eszme lett Németország államvallása. Hetek, 2017. november 17.) Itt most csak a német föderációs elképzelésekre térnénk ki röviden. Lever felidézi, hogy amikor 1997-ben John Major kormányának külügyminisztere, Malcolm Rifkind németországi előadókörútja során felvetette, hogy nagyobb átláthatóságra lenne szükség az európai integráció jövőbeli céljai tekintetében, a német kormány ingerülten reagált, mert magának a kérdésnek a felvetését is helytelennek tartották.

Különösen Kohl kancellár fejezte ki elégedetlenségét: „Amikor nagykövetként bemutatkozó látogatást tettem nála, ez volt az első téma, amit felvetett. Világosan kifejezte, hogy udvariatlannak és elfogadhatatlannak tartja azt, hogy egy brit miniszter Németországban ilyenfajta kérdéseket vet fel. (…) Úgy tűnt, mintha ez egy szent helyen elkövetett blaszfémia lett volna. Helyénvaló ez az analógia, ugyanis az Európai Unió bizonyos mértékben Németország államvallása. Igen, megvan a szabadság bírálni, de jobb társaságokban ezt fintorogva fogadják” – írta a volt brit nagykövet.

Lever felhívja a figyelmet arra, hogy miközben számtalan cikk, tanulmány és könyv született Európa germanizálásáról, „nincs egyetlen hivatalos szöveg vagy jelentős beszéd, amelyben a német kormány kifejtette volna, milyen politikai uniót képzel el, vagy elmagyarázta volna azt, mely hatásköröket szeretnének végső soron európai szintre emelni és melyek maradnának meg a tagországoknál”. A nagykövet szerint valószínűleg a német alkotmány mintájára szeretnék átformálni az Európai Uniót. Ha ez így lenne– amire a cikksorozatunkban említetteken kívül számos jel is utal –, akkor az uniós külpolitika és védelmi politika kikerül a nemzetállamok hatásköréből, hiszen a német szövetségi államoknak sincs semmi beleszólásuk ezekbe. Szintén központi jogkörök lennének a bevándorlási és állampolgársági kérdések.

Az unióban az egyetlen, közös fizetőeszköz kibocsátásának jogát a központi, uniós kormányzat tartja fenn. Ugyanígy központi hatáskörbe tartoznak a külső vámbevételek és a lényeges adók (személyi és vállalati jövedelemadó valamint az áfa), a társadalombiztosítási ügyek és a jelentős infra-strukturális beruházások is. Egyedül a helyi beruházások, az oktatás és a kultúra kérdései maradnának nemzetállami hatáskörben (bár ez utóbbiakat a véleményszabadságot korlátozó uniós PC-törvények is befolyásolják).

„Az világos, hogy az Európai Unió német vezetése alapvetően a német érdekek védelmét jelenti. Németország annak érdekében gyakorolja a hatalmát, hogy a német gazdaságot erősítse és a nagyvilágban Németország nemzetközi szerepét növelje. Ezen túl azonban nincs átfogó vízió vagy célkitűzés” – állapítja meg Paul Lever. Ennél többet talán 2019-ben láthatunk majd Németország európai szándékairól.

 

 

 

Rabolt vagyon kontra jóvátétel

A német kormány megbízásából 2010-ben készült kutatás szerint az 1934 után hozott náci törvények alapján kisajátított és a közvetlenül elrabolt zsidó vagyon összértéke 120 milliárd német birodalmi márka volt. (Ez mai értéken óvatosan számolva is 240 milliárd euró.) Ezt állapította meg a Hans-Peter Ullmann kölni történész professzor által vezetett bizottság, amely 800 oldalas tanulmányában azt állítja, hogy a náci Németország a zsidók vagyonából fedezte a háborús költségek legalább 30 százalékát. A szisztematikus kifosztás az 1935-ös nürnbergi faji törvényekkel kezdődött, és az első években a német államapparátus játszotta ebben a főszerepet, még mielőtt a megsemmisítés megkezdődött volna.
Amíg volt lehetőség a zsidók számára, hogy elhagyják Németországot, a vagyonukkal kellett ezért fizetniük: különadó (Sondersteuer) és kivándorlási adó (Auswanderungssteuer) jogcímén gyakorlatilag kisemmizték azokat, akiket 1938 előtt kiengedtek az országból. Öt év alatt mintegy
70 ezer zsidó tulajdonban álló céget, bankot, gyárat árjásítottak. 1938 után nemcsak a kivándorlóktól, hanem a Németországban maradt zsidóktól is elkoboztak minden, 5000 márkánál értékesebb vagyontárgyat.
A megsemmisítőtáborokba deportáltak esetében egyszerűbb volt a helyzet: őket nemcsak a vagyonuktól, hanem minden személyes tárgyuktól megfosztották, az aranyfogakig bezárólag. Az elpusztított zsidó személyek javai közül a legértékesebb és könnyen mobilizálható tárgyakat (arany, ékszerek, műkincsek, értékpapírok) a nácik az SS erre kiképzett szakértőivel felbecsültették, és eladták vagy megtartották maguknak. A gyárakat, üzleteket, ingatlanokat is állami tulajdonba vették, míg a lakásberendezéseket és egyéb ingóságokat árveréseken értékesítették a német lakosság számára. Az így befolyt pénzt a Gestapo a Reichsbankba utalta. A jelentésből kiderül, hogy 1941 és 1944 között a keleti tartományokból ezrével indultak zsidó javakkal megrakott vasúti szerelvények Németország felé (1457 vagon Kölnbe, 1023 Rostockba, 1928 Essenbe és 2699 Hamburgba).
Sidney Zabludoff közgazdász-professzor három évtizeden át dolgozott szakértőként a Fehér Ház és más amerikai kormányszervezetek megbízásából a második világháború utáni jóvátételi eljárások során. Zabludoff kutatásai alapján azt állítja, hogy a kisajátított és elrabolt zsidó vagyon legfeljebb 15 százalékát térítette meg Németország, azt is jobbára az elmúlt három évtizedben (az 1970-es évek elejéig elenyésző kárpótlást fizettek ki, és azt is nagyon lassan).
Magasabb az arány a többi nyugat-európai, nácik által megszállt országban (40-60 százalék közötti), míg a szovjet érdekszférába tartozó kelet-európai államok sokáig semmit nem fizettek, de összességében a mai napig alig 5 százalékát térítették meg az elrabolt vagyonnak.
A számok alapján bár Németország a háborút elveszítette – és ez hatalmas anyagi áldozatokkal is járt –, az elszámoltatást jószerint megúszta. Az 1940-es évek végén kezdődött nyugatnémet gazdasági csoda egyik hajtómotorja a zsidó vagyon lett, amit nem kellett visszafizetni.
A Wirtschaftswunder természetesen nem kizárólag a rabolt kincsekből jött létre. De a talpraálláshoz szükség volt arra, hogy az árjásított vagyont integrálják a nyugatnémet gazdaságba. Erre az alapra jött rá a Marshall-terv (és a német tehetség, szorgalom is persze), ezek együtt tették lehetővé a máig tartó sikereket. Nem véletlen, hogy a kommunista keleti tömbben semmiféle gazdasági haszna nem lett az elrabolt vagyonnak, pedig itt a jóvátétel még kisebb volt.
Ettől még tény, hogy amit – jóval később és csekély arányban – visszaadtak, jószerével nem más, mint a rabolt pénzügyi és gazdasági javak használata utáni profit.

Olvasson tovább: