Kereső toggle

A keresztes háborúkról másként

Barbár gyarmatosítók vagy Európa védői voltak?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miért indították el a keresztes háborúkat? Igaz-e, hogy a keresztes uralom véresebb volt, mint az iszlám dzsihádok? Az Európából induló hadjáratok valóban a modernkori gyarmatosítás és a rabló imperializmus előfutárai voltak? Elértek-e bármit is a keresztesek, vagy az egész két évszázados erőfeszítés teljes kudarc lett, aminek a következményeit, például az iszlámmal szembeni nyugati gyanakvást a mai napig kénytelenek vagyunk elszenvedni? Ezekre és hasonlóan izgalmas kérdésekre keresi a magyarázatot a brit iszlámkutató, Robert Spencer keresztes hadjáratokról készített tanulmánya, amely Az eltitkolt iszlám című kötetben nemrég magyarul is megjelent.

A keresztes háborúknak rossz híre van manapság. Amin Maalouf újságíró A keresztes háborúk arab szemmel című könyve szerint Jeruzsálem keresztesek által 1099-ben történt kifosztása „az iszlám és a Nyugat között zajló évezredes konfliktus kiindulópontja volt”. John Esposito iszlámtudós és hitvédő (apologéta) pedig egyenesen a keresztes hadjáratokat („az úgynevezett szent háborúkat”) teszi felelőssé egy pluralista civilizáció lerombolásáért: „Öt évszázad békés együttélés előzte meg azokat a politikai eseményeket és császári-pápai hatalmi játékokat, amelyek évszázadokig tartó úgynevezett szent háborúkhoz vezettek. Ezek a kereszténységet és az iszlámot egymás ellen uszították, ami a fennálló bizalmatlansághoz és egymás meg nem értésének örökségéhez vezetett.”

Az „évezredes konfliktus” azonban már 450 évvel a keresztesek Jeruzsálembe történő belépése előtt megkezdődött, Mohamednek a szomszédos nem muszlim vezetőkhöz intézett felszólításával: „Térjetek át az iszlámra, és akkor biztonságban lesztek.” A muszlimok maguk is aktívan szították az „évezredes ellenségeskedést” azáltal, hogy évszázadokkal a keresztes hadjáratok előtt keresztény területeket foglaltak el – amelynek nagysága a korábbi keresztény világ kétharmadát tette ki. De nézzük csak, mi a helyzet a legismertebb politikailag korrekt (PC) mítoszokkal?

Miért harcoltak?

Jeruzsálem 638-ban történt elfoglalása csak a kezdetét jelentette az évszázadokig tartó muszlim agressziónak és a Szentföldön élő keresztények egyre fokozódó üldöztetésének. Csak néhány példa erre: a nyolcadik század elején hat, Amóriumból származó keresztényt feszítettek keresztre; ugyanezen idő tájékán Kaiszareia muszlim kormányzója elfogott egy csoport zarándokot, akik Ikóniumból érkeztek, és kémkedés vádjával mindegyikőjüket kivégeztette – kivéve azokat, akik áttértek az iszlámra; a muszlimok rendszeresen pénzt követeltek a zarándokoktól és megfenyegették őket, hogy kifosztják a Feltámadás templomát, ha nem fizetnek. Később, a nyolcadik század második felében, Jeruzsálemben az egyik muszlim uralkodó megtiltotta a kereszt nyilvános helyen történő bemutatását, ezen felül pedig növelte a keresztények által fizetendő adó (dzsizja) mértékét, és megtiltotta a keresztények számára, hogy vallási tanításokat adjanak másoknak, beleértve még a saját gyermekeiket is.

A Szentföldön élő keresztények kegyetlen zsarnokságnak és erőszaknak voltak kitéve. 772-ben al-Manszúr kalifa elrendelte, hogy megkülönböztető jellel lássák el a keresztények és a zsidók kezét. A kereszténységre való áttérést különösen durván büntették. 789-ben a muszlimok lefejeztek egy szerzetest, aki áttért az iszlámról, majd kifosztották a betlehemi Szent Theodósziosz kolostort, az ott levő szerzeteseket pedig megölték. A környék többi kolostora ugyanerre a sorsra jutott. A kilencedik század elején olyan mértékű lett az üldöztetés, hogy a keresztények tömegesen menekültek Konstantinápolyba és más keresztény városokba. 923-ban további templomokat romboltak le, majd 937-ben a muszlimok Jeruzsálemben kifosztották és lerombolták a Kálvária-templomot és a Feltámadás-templomot.

A keresztény Bizánci Birodalom, amely az iszlám hódító háborúk előtt hatalmas területek felett uralkodott (amely magába foglalta a mai Dél-Olaszországot, Észak-Afrikát, a Közel-Keletet és Arábiát), a mostani Görögországnál alig nagyobb területre zsugorodott össze. Úgy tűnt, közel van a szeldzsukok végső halálos döfése. A bizánci egyház a pápákat szakadároknak tartotta, és évszázadokon keresztül civódott velünk, azonban az új császár, I. Alexiosz (1081–1118) félretette büszkeségét, és segítséget kért. Így a bizánci császár segítséghívására adott válaszként indult el az első keresztes hadjárat.

II. Orbán pápa, aki 1095-ben a clermont-i zsinaton életre hívta az első keresztes hadjáratot, védekezésre szólított fel. Azzal érvelt, hogy ha nem védekeznek, akkor a török és más muszlim erők az „istenhívőket sokkal szélesebb körben fogják támadni”.

„Szükséges ugyanis, hogy keleten lakozó testvéreiteknek, kiknek oly sokszor kért segítségetekre szükségük van, sietve segélyt vigyetek. Elözönlötték ugyanis őket a turkok és az arabok egészen a Földközi-tengerig, ... a keresztények földjeit hovatovább meghódítják, túlnyomó erejükkel legyőzték őket, sokukat megölték vagy foglyul ejtették, a templomokat feldúlták, az országot elpusztították. Ha ezeket ott egy ideig békén hagyjátok, az istenhívőkön még inkább erőt fognak venni” – mondta a pápa.

Kik vonultak harcba?

Természetesen nem minden keresztes indítéka volt tiszta. Azonban az a politikailag korrekt dogma, hogy a keresztes hadjáratok indokolatlan, imperialista támadások voltak a békés bennszülött muszlim lakossággal szemben, történelmileg nem helytálló, és inkább tükrözi a nyugati civilizáció iránti ellenszenvet, mint valódi történelmi kutatómunkát.

A keresztes hadjáratok dokumentumainak nemrégiben történt tanulmányozása felfedi, hogy a keresztesek többsége nem „második fiúgyermek” volt, akik a Közel-Keleten vagyon és birtok után vágytak. A többség birtokkal rendelkező uraság volt, olyan férfiak, akiknek volt vesztenivalójuk. Egészen bizonyos, hogy néhány keresztes nagyon jól járt az első keresztes hadjáratok után. De azok többsége, akik visszatértek Európába, semmilyen anyagi előrelépést nem tudott felmutatni erőfeszítései eredményeképpen.

Időnként hallani az érvet, miszerint a keresztesek karddal a kezükben végigsöpörtek a Közel-Keleten, és minden „hitetlent”, akit csak láttak, megöltek, kivéve azokat, akiket arra kényszerítettek, hogy áttérjenek a kereszténységre. Orbán pápa clermont-i zsinaton elmondott beszédének azonban összes beszámolója mentes minden olyan utasítástól, hogy térítsék át a muszlimokat. A pápa azzal volt elfoglalva, hogy védjék meg a keresztény zarándokokat, és foglalják vissza a keresztény területeket. Csak több mint száz évvel az első keresztes hadjárat után, a 13. században kísérelték meg az európai keresztények a muszlimokat szervezett módon áttéríteni a kereszténységre, amikor a ferencesek a keresztesek által birtokolt területeken a muszlimok között elkezdték missziós munkájukat. De a keresztesek általában hagyták, hogy a muszlimok békében éljenek a birtokukon, szabadon gyakorolják a vallásukat, új mecseteket és iskolákat építsenek, fenntartsák a saját vallási bíróságaikat.

Keresztes és muszlim háborús bűnök

A keresztes államokat nem lehet azokhoz az évszázadokkal későbbi gyarmatokhoz hasonlítani, mint amilyen Virginia, Ausztrália vagy Holland Kelet-India volt. Nagy általánosságban a gyarmat egy olyan terület, melyet egy távoli hatalom irányít. Azonban a keresztes államokat nem irányították Nyugat-Európából. A kormányzatok, melyeket létrehoztak, nem voltak alávetve semmilyen nyugati hatalomnak. Sőt, a keresztes vezetők nem zsigerelték ki a területeiket, hogy aztán annak szerzeményeit visszaküldjék Európába. Nem kötöttek gazdasági megállapodást az európai országokkal. A keresztesek azért alapították meg államaikat, hogy állandó védelmet nyújtsanak a szentföldi keresztényeknek. Más jellegű gyarmatosítás, a szülőhazából nagyszámú bevándorlás nem történt. Nem indult meg Európából a telepesek áramlata azért, hogy letelepedjenek a keresztes államokban.

Bill Clinton, az Egyesült Államok volt elnöke, 2001 novemberében Georgetownban egy vezető katolikus egyetemen azt mondta, hogy a keresztesek nemcsak hogy minden muszlim harcost vagy inkább muszlim férfit megöltek, hanem „a Templom-hegyen minden muszlim nőt és gyereket” is, amíg a vér egészen „a térdükig ért”.

Gyakori érv, hogy ez az embertelen gaztett volt „az iszlám és a Nyugat között fennálló ezeréves ellenséges viszony kiindulópontja”. Sokkal pontosabb lenne azt mondani, hogy ez volt a kiindulópontja egy ezer éve tartó Nyugat-ellenes sérelem- és propaganda-hadjáratnak.

Kétségtelen, hogy a keresztesek fosztogatása Jeruzsálemben szörnyű bűncselekmény volt, különösen azoknak a vallásos és erkölcsi elveknek a fényében, melyeket állítólag képviseltek. Ugyanakkor a kor katonai szabályai szerint ez nem volt szokatlan. A keresztesek viselkedése Jeruzsálemben megegyezett a korszak más hadseregeinek viselkedésével, mivel minden államnak hasonló elképzelése volt az ostromról és az ellenállásról.

A keresztes hadjáratok egyik leghíresebb alakja a muszlim harcos, Szaladin, aki az iszlám világ nagy részét újraegyesítette, és nagy csapást mért a keresztesekre. Napjainkra Szaladin a toleráns, nagylelkű muszlim harcos prototípusává, az iszlám nemességének történelmi „bizonyítékává”, sőt az iszlámnak a gonosz, nyugati, gyarmatosító keresztények feletti felsőbbrendűségének megtestesítőjévé vált. Amin Maalouf könyvében a kereszteseket csaknem barbároknak ábrázolja, ezzel szemben Szaladin „mindig udvarias volt a látogatókkal, ragaszkodott ahhoz, hogy a vendégeket jóllakassa, teljes tisztelettel bánt velük, még akkor is, ha hitetlenek voltak, és minden kívánságukat teljesítette”.

Bizonyos értelemben ez igaz: 1187-ben Szaladin azért indult el Jeruzsálem meghódítására, mert a keresztesek Chatilloni Rajmund utasítására kitéptek egy lapot Mohamed próféta könyvéből, és karavánokat fosztogattak, ebben az esetben muszlim karavánokat. Jeruzsálem keresztény uralkodója utasította Rajmundot, hogy hagyjon fel mindezzel, mivel tudták, hogy a cselekedetei veszélyeztetik a királyságukat. Ennek ellenére folytatta. Végül Szaladin az okot, hogy háborúzhasson a keresztényekkel, Rajmund portyáiban találta meg.

Ugyanakkor Szaladin nem volt egyfajta elő-multikulturalista, Nelson Mandela korai változata, mint aminek ma beállítják. Amikor seregei 1187. július 4-én, a hattini csatában véglegesen legyőzték a kereszteseket, elrendelte keresztény ellenfeleinek tömeges kivégzését. Az írnoka, Imad ed-Din beszámolója szerint Szaladin „elrendelte, hogy fejezzék le őket (a Korán 47:4 utasításának megfelelően: „Amikor összetalálkoztok [a háborúban] a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat!”), mivel szívesebben látta őket halottnak, mint fogolyként. Egy csapat tudós és szúfi, valamint néhány jámbor ember és aszkéta volt vele. Mindegyikük könyörgött, hogy hadd öljön meg egyet közülük, miközben kivonták a kardjukat és feltűrték a kabátujjukat. Szaladin örömteli arccal ült az emelvényen; a hitetlenek pedig halálra rémültek” – írja a beszámoló.

Keresztes hadjáratok és antiszemita támadások

Sajnálatos módon igaz, hogy a keresztesek több alkalommal megtámadták a zsidókat. Az első keresztes háborúban antiszemita szónokok buzdítására egy csoport, ahelyett, hogy kelet felé vette volna az irányt, az európai zsidókat kezdte el terrorizálni, sokukat lemészárolva. Leiningeni Emich gróf és követői végighaladtak a Rajna partján és öt német városban, Speyerben, Wormsban, Mainzban, Trierben és Kölnben sok zsidót megöltek és kifosztottak.

A pusztítás híre elterjedt a Közel-Keleten, és sok zsidót arra ösztönzött, hogy szövetségre lépjen a muszlimokkal, és harcoljon az odaérkező keresztesek ellen. Ötven évvel később egy, a második keresztes hadjárathoz tartozó csoport a Rajna-vidéken ismét elkezdte lemészárolni a zsidókat. Mindez megbocsáthatatlan, valamint felbecsülhetetlenül hibás döntés volt. A kereszteseknek sokkal bölcsebb lett volna természetes szövetségeseikként tekinteni dimmi társaikra, a zsidókra, az iszlám dzsiháddal szembeni ellenállásban.

Kudarc vagy 300 évnyi időnyerés?

Sok történész a keresztes háborúkat kudarcnak tartja, tekintettel arra, hogy a muszlimok még Európa szívében is folytatták a dzsihádot; a keresztesek képtelenek voltak egy maradandó államot létrehozni, vagy folyamatos jelenlétet biztosítani a Szentföldön; és kétségtelenül ellenségességet szítottak nemcsak a keresztények és muszlimok, hanem a keleti és nyugati kereszténység között is.

Azonban bár a kereszteseknek nem sikerült elsődleges céljukat megvalósítaniuk, mégis kulcsfontosságú szerepet játszottak abban, hogy megakadályozzák egész Európa dzsihád általi meghódítását. Azok a népek pedig, amelyek a „toleráns, pluralista iszlám társadalmakban” éltek, egy kisszámú, üldözött és megvetett kisebbséggé apadtak.

A keresztesek Európának időt adtak: az iszlám kalandozások drámaian lecsökkentek a keresztes háborúk idején. Spanyolország, a Közel-Kelet és Észak-Afrika meghódítása, csakúgy, mint Konstantinápoly első ostroma, jóval az első keresztes háború előtt történt. A rigómezei és várnai csata, mely előre jelezte az újjáéledő iszlám terjeszkedést Kelet-Európában, azután következett, miután az utolsó közel-keleti keresztes államok is összeomlottak.

Olvasson tovább: