Kereső toggle

Gyorsmérleg Havanna után

Ki engedett többet: a pápa vagy a pátriárka?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A médiában egy-két napig volt csak hír Ferenc pápa és Kirill orosz pátriárka február 12-ei találkozója, pedig az esemény minden bizonnyal jelentős változásokat hoz a kereszténység életében. Érdemes ezért vázlatosan áttekinteni, milyen fő szempontok játszottak szerepet a szakadásban, amelyek mentén egy új folyamat indulhat el az érintett egyházak teológiájában – és ezzel együtt a hívők életében is.

Az egyházszakadás dátuma 1054. július 16. – ez a dátum egy hosszú folyamatnak lett a hivatalosan elfogadott időpontja. A kelet és a nyugat közötti feszültség valójában jóval hamarabb kezdődött, miután Róma püspöke és a görögkelet püspöke közötti teológiai nézetkülönbségek már korábban felszínre kerültek.

2016. február 12-én Kubában ennek a folyamatnak a visszafordítása kezdődhetett el. A kölcsönös kiátkozásoknak már a II. vatikáni zsinaton elfogadott határozat véget vetett. Ez volt az első üzenet a kelet számára, ami rávette az ortodox egyházakat, hogy készek legyenek a tárgyalásra és a közeledésre. Sokaknak úgy tűnhet, ennek csak az orosz ortodox egyház szemszögéből van jelentősége, hiszen VI. Pál pápa már találkozott Athenagorasz konstantinápolyi pátriárkával Jeruzsálemben 1964-ben.

Moszkva lett az utód

Keleten viszont tisztában vannak azzal, hogy az eredeti konstantinápolyi püspökség valódi képviselője 1453-ban elmenekült a Bizáncot elfoglaló törökök elől, és a Kijevi Rusz területén talált befogadásra. Konstantinápoly püspökségét a várost elfoglaló II. Mehmed oszmán szultán által kinevezett új püspök indította újra, de messze nem abban a szabadságban és önállóságban, mint azt az előtte lévő évszádokban megélhették a keleti keresztények. Tény, hogy jogilag ma létezik a konstantinápolyi püspökség, de ennek messze nem akkora a jelentősége az egyház egyesítésében, mint ahogyan arra nyugaton hivatkozni szoktak. A 15. századra keleten már az a nézet élt Rómáról, hogy eretnek, és a nyugatiak szakadtak el tőlük (nem pedig fordítva), ezért az oszmán törököktől való félelmük sem bírta rávenni őket az egyesülésre, így maradt az „inkább a szultán turbánja, mint a pápa palástja”.

Róma eddig az egységesedés vagy újraegyesülés jegyében nem várta el, hogy jogi és liturgikus kérdésekben a keleti egyházak alkalmazkodjanak – így azon keleti egyházak, amelyek egyesültek vele, megtarthatták liturgiájukat és szokásrendjüket, ezek a keleti katolikus egyházak (az unionisták). Nem kívánta meg a „filioque” betoldását a görög nyelvű hitvallásba (ennek magyarázatát lásd alább – a szerk.), a papi nőtlenséget, a misézésnek, az egyéb szentségek kiszolgáltatásának vagy a böjt gyakorlatának megváltoztatását. Egy dolgot viszont Róma mindenképpen elvárt: a pápai primátus és tévedhetetlenség dogmájának és gyakorlatának elfogadását.

A szervezeti különbségek

A keleti egyházak szerint azonban a szakadás óta Róma eltávolodott az ősegyház hagyományától. A közeledés jegyében így nem tartja elegendőnek, hogy a nyugat nem erőlteti az időközben kialakult dogmáit és gyakorlatait a keletiekre, hanem azok teljes visszavonását tartja az egyedüli lehetséges megoldásnak. Míg Róma úgy tekint a két egyházra mint két párhuzamosan alakuló hagyományra – ahol a szokásbeli különbségektől eltekintve mindkettő őrzi az eredeti hit lényegét és tisztaságát –, addig az ortodoxia álláspontja szerint a nyugat teljesen tévúton jár. Ezt jól tükrözi az események fogalmi jelölésének különbözősége is: a nyugat egyházszakadásról értekezik, keleten ellenben skizmáról, azaz eretnekségről beszélnek.

Egyházjogi és -szervezeti kérdésekben az első és legfontosabb különbözőség a pápa primátusával kapcsolatos. A nyugati egyházban a pápa – ahogy azt a II. vatikáni zsinat végleg szentesítette – az egyház földön lévő, látható feje minden püspök fölött áll, a püspöki kollégium csak az ő vezetésével gyakorolhatja a hatalmát. A keleti egyházak ezzel szemben megőrizték az apostolok kollegialitását, egyenlőségét abban az értelemben, hogy egyik pátriárka sincs a másiknak alárendelve – ez az autokefál egyházak rendszere.

A második a papi nőtlenség, a cölibátus témája. Róma csak nőtlen férfiakat szentel pappá, ezzel szemben a keleti egyház a nős férfiakat is, azonban a felszentelt papok később már nem nősülhetnek vagy nősülhetnek újra.

A harmadik lényegi különbség a szerzetesrendek, ahol is a keleti egyházakban a szerzetesség intézménye egységes, egyetlen rend van – női és férfi ággal –, és szerintük a nyugati egyházban létrejött különböző szerzetesi rendek és kongregációk egész sora erősen kifogásolható és vitatható. Vannak még további vitatott szervezeti kérdések, de ez a három a legmarkánsabb.

A dogmatikai vita

Dogmatikai kérdésekben már jóval több helyen különbözik a két egyház. Az első ilyen pont a kereszténység egyik legfontosabb hitvallásának a kérdése. A Nikaia-konstantinápolyi hitvallás eredeti, latin nyelvű elismert szövegébe először a toledói zsinat toldotta be 589-ben a „filioque” szót a Szentlélek eredetével kapcsolatban, amely szerint a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól származik”. A keleti egyházak viszont sohasem fogadták el a filioque betoldását, és gyakran tiltakoztak nyugati használata ellen is. A szövegbeli különbség ma is fennáll, a nyugati kereszténység, ebbe beleértve a protestantizmust is, a betoldással együtt fogadja el a Nikaia-konstantinápolyi hitvallást.

A második ilyen a pápai tévedhetetlenség. Az I. vatikáni zsinat kimondta a pápa tévedhetetlenségét hit és erkölcs dolgában, azaz egyetemes dogmának tekintették, de ezt a keleti egyházak nem tartják összeegyeztethetőnek a Bibliával: álláspontjuk szerint a pápa is olyan, mint minden ember, azaz nem mentes a gyarlóságoktól, a tévedéstől és bűnre hajlástól.

A harmadik vitapont Mária szeplőtelen fogantatása; keleten nem fogadják ezt el, szerintük Mária a Fiú Isten szülője és nem több. Szintén nem fogadják el keleten a tisztítótűzről szóló állítást, miszerint létezik egy ilyen köztes állomás a mennybe jutás folyamatában. Az előbbiek szinte egyenes következményeként a keleti egyház általában nem fogadja el és nem tartja magára nézve kötelezőnek a szakadás óta nyugaton tartott zsinatokat, illetve az azokon elfogadott és meghatározott dogmákat.

Eltérő liturgia

A következő, harmadik nagy választóvonal a liturgikus kérdésekben fennálló különbségek. A keleti egyház csak a kovászolt kenyérrel való istentiszteletet tartja érvényesnek. A nyugati jog szerint mindkét forma érvényes, de többnyire gyakorlati okok miatt a kovásztalant részesítik előnyben. Az egy szín alatti úrvacsora szintén ide tartozik, mert ezt a nyugaton elterjedt és jogilag is elfogadott gyakorlatot kelet teljesen elutasítja. Így a mai napig ragaszkodnak a két szín – bor és kenyér – szétválaszthatatlanságához. Keleten az úrvacsora előtt a Szentlelket is hívják, ez a momentum a nyugati liturgiából kimaradt. Fontos rész az úrvacsora előtti bűnvallás, mert a keleti egyházakban az úrvacsorát csak megtisztult lélekkel, azaz bűnvallást követően vehetik a hívek. Úrvacsorára viszont csak a legnagyobb keresztény ünnepeken kerül sor, évente pár alkalommal. A nyugati egyházban a híveknek minél gyakrabban, hetente, akár ennél is sűrűbben kell részesülniük ebben a szentségben, de nem várják el tőlük minden áldozás előtt a gyónást, csupán súlyos bűn vagy hosszú idő eltelte esetében.

Az úrvacsora vételének az első időpontjában is van különbség – a nyugati egyházjog azt kívánja meg, hogy az elsőáldozásra rendes körülmények között 7-9 éves korban kerülhet sor. A keleti liturgiában ezzel szemben minden további nélkül kiszolgáltatják a kisdedeknek is, egyetlen követelmény, hogy rendesen viselkedjenek. A keleti egyházak szerint a nyugat joggyakorlata miatt sokan halnak meg anélkül, hogy egyszer is részesedtek volna ebben a szentségben.

Neuralgikus pont a keresztelés kérdése is: míg a nyugati liturgia érvényesnek tekinti a leöntéssel való keresztelést, addig a keleti csak az alámerítéssel történőt ismeri el. A mai elmaterializálódott világban továbbá apróságnak tűnhet a böjt kérdése, amit keleten sokkal többen és szigorúbban gyakorolnak, megtartóztatva magukat a tojástól és a tejtermékektől is.

Már nem a pápa az első?

Aki figyelmesebben megnézte a két egyházvezető találkozóját, észrevehette, hogy nem egy szoborral ékesített kereszt volt a háttérben, mivel a keleti hagyomány elutasítja a szentek és az isteni személyek szoborként való ábrázolását. Nem lényegtelen liturgikus különbség továbbá, hogy a keleti egyház nem ért egyet azzal, hogy a nyugati egyház és liturgia hivatalos nyelve a latin lett.

Keleten ennek megfelelően nagyon figyeltek a szimbólumokra a találkozón. A pápa ezért nem ragaszkodott a hagyományos feszülethez, nem követelte meg magának az egyébként kijáró tiszteletet. Keleten a találkozót olyan feltételekhez kötötték, ami ezek mellett tartalmazta azt is, hogy nem lehetnek teológiai követelések a párbeszéd kezdésekor. Továbbá a pápa bocsánatkérése is megtörtént – elítélte azt a folyamatot, ami a keleti egyházakkal való egyesülés előfeltételének a pápa primátusát szabta alapul. Ezek mellett fontos politikai és erkölcsi kérdésekben fejezték ki az együttműködési szándékot.

Oroszországban, sőt több keleti egyházban úgy tekintenek a találkozóra, mint az elmúlt ezer év egyik legjelentősebb keresztény eseményére. Keleten az apologetika része a pápaság megtérése – több dologban is fontosnak tartják a megtérést, mint például a melegházasság, az abortusz, család és a keresztények védelme. Több keleti egyház kommentárja elsősorban utóbbiakra helyezi a hangsúlyt, pozitív eseménynek állítva be a havannai találkozót.

A keleti egyházak általában lassabban alkotnak véleményt jelentősnek tartott teológiai események kapcsán, így valódi hivatalos álláspontokat valószínűleg csak az idén júniusban megtartandó ortodox világtalálkozó után fogunk hallani. Ferenc pápa viszont a találkozóval teológiai szempontból olyan útra indította el Rómát, amiben egyházának sokkal veszélyesebb kérdésekkel kell majd szembenéznie, mint a globális világpolitikai vagy társadalmi kérdések, amelyek szintén nem egyszerűek.

Olvasson tovább: