Kereső toggle

Erdoganon még Szaladin sem segített

A török választók nem akarnak új hódítók lenni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem hozott sikert Erdogannak a „zsidó kártya” a választásokon. A török államfő hiába ígérte meg, hogy Szaladin nyomdokaiban járva „felszabadítja Jeruzsálemet” (lásd Erdogan nem osztozik című cikkünket a Külföld rovatban). Úgy tűnik, a török választók nem kértek az Oszmán Birodalom feltámasztásán ábrándozó Erdogan megalomán víziójából.

„Világos, hogy kik a gazdáik. Ott a zsidó tőke a hátuk mögött” – harsogta záró kampánygyűlésén Recep Tayyip Erdogan, aki szerint a New York Times „már II. Abdulhamid szultán óta támadja Törökországot”. Az amerikai lap azzal húzta ki a gyufát Erdogannál, hogy egy tweetben kifigurázta az elnök 1150 szobás új ankarai rezidencáját. „Melyik elnöknek van harmincszor nagyobb palotája, mint a Fehér Ház?” – posztolta a lap.

A zsidókérdés más vonatkozásban is központi szerepet játszott Erdogan kampányában. „A hódítás állította talpra Törökországot” – mondta június elején azon a nagygyűlésen, amelyen a Konstantinápoly feletti oszmán győzelem 562. évfordulóját ünnepelték. A kereszténység feletti diadalról az elnöknek a dicső elődök győzelmei jutottak az eszébe: „Az iszlám zászlaja fog lobogni újra Jeruzsálem felett” – ígérte, utalva a keresztesek elleni sikerre.

A győztes hadvezér, a kurd származású muszlim Szaladin kultuszát a török kormány tudatosan építi: a választások előtt egy új repülőteret neveztek el róla, és az avatáson Ahmet Davutuglu miniszterelnök kijelentette, hogy Szaladin olyan jelkép, amely „egyesít bennünket”.

„Megszégyenül mindenki, aki azt álltja, hogy a szent város, Jeruzsálem a zsidóké. Azért választottuk Szaladin nevét, hogy megüzenjük a világnak: Allah segítségével, Jeruzsálem újra és örökké a kurdoké, a törököké, az araboké és muszlimoké lesz” – ígérte a kormányfő, ám a választási eredmények nem igazolták vissza, hogy a török szavazókat különösebben vonzaná az oszmán birodalmi eszme.

Erdogan azt remélte, hogy pártja minősített többséget szerez a parlamentben, amely révén kibővítheti elnöki jogkörét. Most azonban új választásokkal, vagy kisebbségi kormányzással kell szembenéznie, így Törökország iszlamizációja – legalábbis átmenetileg – megtorpanhat.

A császár nyomdokain

Több mint száz évvel ezelőtt már megpróbálta egy államfő felhasználni Szaladin népszerűségét saját befolyásának növelésére a muszlim világban. Vilmos német császár közel-keleti utazását gyakran emlegetik annak kapcsán, hogy az út során kétszer is találkozott Herzl Tivadarral, aki a cionizmus támogatására próbálta rávenni az uralkodót – sikertelenül.  Vilmos számára útjának legfontosabb állomása nem is Jeruzsálem, hanem Damaszkusz volt, ahol 1898. november 8-án felkereste Szalah ad-Dín Júszuf ibn-Ajjúb – ismertebb nevén Szaladin – sírját. A 12. századi hadvezér annak idején német lovagok ellen is harcolt. Miután Szaladin az 1187-es hattini csatában leverte ellenségeit, majd meghódította Jeruzsálemet, Európa, a kereszténység és a Nyugat feletti muzulmán diadal jelképévé vált – egészen a mai napig.
Egykori ellenségeinek uralkodója azonban mégis fontosnak tartotta, hogy személyesen méltassa a hadvezért mint „rettenthetetlen lovagot, aki még ellenségeit is a lovagi erények helyes alkalmazására tanította”. A császár Damaszkuszban a világon élő összes muzulmán barátjának nyilvánította magát. Beszédének részleteit a németek levelezőlapokra nyomtatva számos befolyásos muzulmán személyiségnek elküldték szerte a világon. Az már a történelem iróniája, hogy Vilmos a britek és a franciák ellen szerette volna fellázítani az arab világot, ám a bronzkoszorú, amelyet tisztelete jeléül Szaladin sírjára helyezett, ma éppen Londonban látható.
Amikor húsz évvel később az első világháborúban győztes szövetséges haderők bevonultak Damaszkuszba, a britek közel-keleti kulcsembere, Arábiai Lawrence fogta a koszorút, és hadizsákmányként Angliába küldte, ahol  a Birodalmi Hadi Múzeumba került. Vilmos császárt a törökök azzal áltatták, hogy a világszerte élő 300 millió muzulmán egytől egyig szellemi vezetőjének tekinti a szultánt, és damaszkuszi beszéde után már  a német uralkodót, „al-Hadzs Vilmost” is tiszteletbeli muzulmánnak fogadták. A császárt  a bókok levették a lábáról, és ezzel eldőlt a kérdés: Németország  az Oszmán Birodalom  oldalán kötelezte el magát, ami meghatározta első világháborús szerepvállalását is.

Olvasson tovább: