Kereső toggle

Válaszok az új ateizmus állításaira (3. rész)

Szabad Isten, szabad emberek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az új ateizmussal foglalkozó sorozatunk harmadik részében a mozgalom egy további, Isten létezésével szembeni ellen-vetését tárgyaljuk, amely szerint a Teremtő és a szabadság (szabad akarat) léte kölcsönösen kizárják egymást, mivel ha Isten mindent előre tud, akkor sem Ő maga, sem teremtményei nem lehetnek valóban szabadok.

A szabadság és a szabad akarat fogalma régóta foglalkoztatja a filozófusokat és a teológusokat. Ha ugyanis nem létezik szabad döntés, ha a különböző lények cselekedetei valójában előre meg vannak határozva, akkor felelősség sem létezik a cselekedetekért, hiszen senki sem vonható felelősségre olyan tettért, amelynek véghezviteléről nem ő hozott döntést. Ebben az esetben a bűn fogalma is kiüresedik (mert attól elválaszthatatlan a felelősség), sőt éppígy jó cselekedet sincs, legfeljebb hasznosnak mondható egy tett; vagyis megszűnik az erkölcsi értékítélet lehetősége, és értelmét veszíti minden etika. Erkölcs tehát nem létezik szabad akarat nélkül. Ha nincs szabadság, akkor sem Isten, sem más nem vonhatja felelősségre az embert semmiért.

Azonban ha mindennek van oka, és az okok teljesen meghatározzák az okozatot, akkor a szabadság elvileg lehetetlen, akár spirituálisan tekintünk mindent meghatározottnak, akár anyagi okok miatt. Inkább az előbbiekhez sorolhatók a fatalista (sorsszerűségben hívő) sztoikusok, akik éppen ezért a szabadságot úgy határozták meg, hogy az mindössze „felismert szükségszerűség”; az utóbbiak a teljesen materialisták, akik közül például a marxisták éppen ezért vették át a sztoikusok e meghatározását. Ebben az esetben a szabadság, illetve a szabad akarat az ember számára pusztán abban áll, hogy felismeri a – szellemi vagy anyagi – okok által diktált megváltoztathatatlan szükségszerűséget, és tudatosan ahhoz alkalmazkodva dönt. Ez a felfogás azonban nem elégíti ki az ember szabadságigényét, ettől nem érezzük magunkat szabadnak, hiszen a döntésünk valójában csak egy kényszer tudatos elfogadása, és e tudatosság nem feledteti azt a tényt, hogy nem cselekedhettünk másképp, mint ahogy cselekedtünk.

Ami véletlen, az szabad?

Ma a fizikalizmus képviselői tagadják a leghatározottabban a szabad akarat létezését. A fizikalizmus szerint az ember szellemi-lelki működései valójában csak a test rendkívül összetett és bonyolult kémiai és fizikai folyamatai (idegrendszeri elektromos impulzusok, hormonális változások stb.), szerintük a testtől, anyagtól független lélek vagy szellem nem létezik. Ha minden anyagi folyamatnak anyagi oka is van, akkor értelemszerűen nem létezhet szabad akarat, hiszen minden döntésünk a bennünk zajló anyagi folyamatok eredménye, amelyeket pedig teljes mértékben meghatároznak a kívülről érkező anyagi behatások mint okok. Ha az univerzumban nincs szellem és lélek, csak rengeteg részecske, akkor minden előre meg van határozva: ha egy szuperintelligens számítógép ismerné a részecskék kiinduló helyét és energiáját, abból pontosan ki tudná számolni az összes további eseményt előre. Ezért a fizikalisták szerint a szabadság csak illúzió az emberben. Ebből azonban következik, hogy valódi erkölcs és felelősség sem létezik számukra, egy cselekedet legfeljebb hasznosnak mondható, etikai értelemben jónak nem (utilitárius etika).

Ezt a képet átmenetileg árnyalta kissé a kvantummechanika felfedezése, amely szerint egy elektron egyszerre át tud menni két egymás melletti résen úgy, hogy a túloldalon önmagával interferenciába lép. Vagyis az elektron – és számos más részecske – időnként nem részecskeként viselkedik, hanem hullámként. A kvantumfizika határozatlansági elve szerint tehát az elemi részecskék mozgása nem kiszámítható, vagyis az anyagi univerzumban létezik valóságos, objektív véletlen (amely nemcsak a mi információhiányunk miatt tűnik véletlennek, hanem tényleg az). Egy rövid időre ez örömre derítette a fizikalistákat, mondván, hogy ha van véletlen, akkor még sincs minden előre meghatározva, tehát van tere a szabadságnak. Örömük azonban nem tartott sokáig, ugyanis a filozófusok hamar felhívták figyelmüket, hogy a véletlen létezése nem biztosítja a szabadságot. A szabad akarat ugyanis nem a véletlenen alapul. Ha az ember csak anyag, és nincs szellem és lélek, akkor hiába történnek véletlenek bennem, ettől nem vagyok szabad, hanem csak ki vagyok szolgáltatva a véletlenek kiszámíthatatlan játékának. De ez nem valódi szabadság, hiszen döntéseim ebben az esetben sem lennének a sajátjaim, csak így nem a szigorú okság rabszolgája lennék, hanem a véletleneké.

Végső soron, ha az ember tisztán csak anyagi lény, akkor akár van véletlen az anyagi világban, akár minden kiszámítható, szigorú ok-okozati viszonyban történik, egyik esetben sem létezik szabadság, sem erkölcs, sem felelősség, sem bűn, sem jó vagy rossz. Az etika ebben az esetben csak relatíve hasznos és relatíve haszontalan tettekről beszélhet. A következetesen végigvitt fizikalizmusból az az abszurd társadalomelméleti és jogfilozófiai következtetés is fakad, hogy minden bírói büntetés igazságtalan, hiszen az elkövető nem tehető felelőssé, éppúgy, mintha elmebeteg lenne (ilyenkor köztudottan azért nem szabható ki büntetés, mert az elmebeteg nem tehető felelőssé a tettéért, mivel képtelen volt a szabad döntésre). A fizikalizmus értelmében tehát többé senki sem lenne felelősségre vonható, mert erkölcsi értelemben nem létezne „normális” ember, hiszen nem létezne szabad döntés. Senki sem számoltatható el igazságosan a benne zajló molekuláris ok-okozati folyamatok és kiszámíthatatlan véletlenek létrehozta eseményekkel, amelyekre semmi befolyása nem volt (mivel ő maga is csak ezen folyamatok összessége). A fizikalizmus tehát elfogadhatatlan jogi abszurditáshoz vezet. Vagyis az én, a lélek és a szellem nem értelmezhető anyagi jelenségek bármilyen bonyolult folyamataként sem.

Ki hozta létre a rosszat?

Az erkölcsre tehát nem létezik materialista megoldás. De szabadság akkor sem létezhetne, ha nem anyagi, hanem szellemi tényezők által lenne minden előre meghatározott. Ilyen koncepciót vall például az iszlám, amely szintén kifejezetten tagadja a szabadság és a szabad akarat létezését, mert a Korán szerint Allah mindent előre elrendelt. A jók és gonoszok jó és gonosz tetteit az iszlám szerint egyaránt Allah rendelte el és határozta meg előre. Ezért a muszlim vallásban is problematikussá válik etikailag, hogy ezek után mi jogosítja föl Allahot a büntetésre, ha a megbüntetendő rosszaknak esélyük sem volt másképp dönteni, és miért nem inkább maga Allah a felelős és büntetendő, aki a rossz tetteket elrendelte (hiszen ebben az esetben ő döntött így). Hasonlóan determinista – bár nem ennyire sarkítottan – a judaizmusban a qumráni közösség teológiája, a kereszténységben pedig a kálvinizmus predesztinációtana, legalábbis ha szélsőségesen értelmezik. (Egyértelműen kimutatható, érdekes vallástörténeti jelenség, hogy az ilyen fatalista elméletekben komolyan hívő embereket és közösségeket gyakran jellemzi a túlzott szigorúság és kegyetlenség a többi emberhez való viszonyukban.)

Immanuel Kant szerint mindezek miatt a szabadságot „emberi értelem soha nem fogja megérteni” – mindazonáltal mégis létezik, úgyhogy még ne adjuk fel. Talán a szintén evangélikus hátterű Friedrich Schelling járhat a legközelebb az igazsághoz, amikor a szabadság lényegét valami olyasmiben ragadja meg, hogy az ember képes teljesen új oksági sort indítani – vagyis nem az a lényeg, hogy létezik-e véletlen, vagy csak ok-okozati láncolatok a szellemi vagy anyagi világban, hanem hogy képesek vagyunk úgy dönteni, hogy az nem fakad sem megelőző okokból, sem véletlenből, hanem mi magunk hozunk létre tudatosan valami teljesen újat, mintegy a semmiből indítva útjára egy új ok-okozati láncolatot. Ha ez így van, akkor viszont ez az ember Istenhez való hasonlóságát mutatja, mi több, isteni természetben való részesülését, hiszen csak Isten – az „Első Ok” – képes „a nemlétezőket előszólítani mint létezőket”. (Érdekes, hogy a „kegyelmet” jelentő héber szó – chén – alapjelentése: ok nélküli, indokolatlan, ingyen.) Ezért a szabadság európai eszméjének a megjelenése – történelmileg és filozófiailag egyaránt – elválaszthatatlan a kereszténységtől, amely minden embert Isten képmásának tekint, az újjászületett hívőkről pedig azt állítja, hogy isteni természet részesei (vagyis minden ember alapvetően szabad, ezért erkölcsileg felelősségre vonható, a keresztény hívőkben pedig ez a szabadság kiteljesedik, ezért felelősségük is még nagyobb). Nem véletlen, hogy az emberi szabadságjogok mint elidegeníthetetlen alapjogok eszméje, amelyek minden embert a puszta létezése alapján, megvonhatatlanul megilletnek, s amelyeket nem a közösség vagy az állam ad az egyénnek, hanem születésétől fogva sajátjai, a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás által beoltott európai civilizációban fogalmazódtak meg hosszú vajúdási folyamat eredményeként.

Schelling ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a rossz eredete is egyedül a szabad akaratra vezethető vissza, ha abból indulunk ki, hogy Isten jó, mindentudó és mindenható egyaránt. Mert ebben az esetben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy honnan ered a rossz, a bűn és a gonosz a világban, ha azt nem hozhatta létre Isten. (Ha ugyanis Ő hozta volna létre, akkor megint csak elvesztené a jogosultságát annak büntetésére, hiszen ebben az esetben minden rossznak Ő lenne a forrása és egyben egyetlen felelőse, sőt mi hibáztathatnánk Őt joggal. Így is büntethetne persze „az erősebb jogán”, de mindannyian tudnánk, hogy nincs igaza, és szívből fakadó szeretetünkre így semmiképp nem tarthatna számot.) A rosszat szabad akarattal rendelkező lények hozták létre az univerzumban Istentől függetlenül – de ezt a szabad akaratukat Istentől kapták. Vajon ebben az esetben nem terheli-e Őt mégis valamennyi felelősség? Hiszen a Biblia maga is állítja, hogy előre tudta, hogy ez fog történni. Miért teremtett akkor olyan világot, ahol erre lehetőség nyílik? Miért nem olyan univerzumot hozott létre, ahol rajta kívül senki sem rendelkezik szabadsággal (ahogyan ezt például az iszlám állítja)?

Angyalok és emberek

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás egyik legalapvetőbb állítása, hogy Isten: szeretet. Ez a mondat Istenről nem egy tulajdonságot állít, hanem azonosítja Őt a szeretettel. Ez az Ő lényege és léte. Az Újszövetség szerint Isten minden tulajdonságából (mindenhatóság, mindentudóság, dicsőség, erő, hatalom, bölcsesség, örökkévalóság, mindenütt-jelenvalóság, boldogság stb.) kiüresítette magát, amikor emberré lett Jézus Krisztusban, ezeket mind teljesen levetkőzte a kereszten, de a szeretetből ott sem léphetett ki, mivel ez nem tulajdonsága, hanem a lényege, Ő maga. A kereszténység szerint Isten az egész Teremtést is szeretetből hozta létre – ez teszi képessé arra, hogy a nemlétezőket létezőkként előhívja –, és szeretetre hozta létre. A teremtett lények egy jelentős részét ezért személynek alkotta meg – s a személytelen létezőket tulajdonképpen csak az ő környezetük, otthonuk érdekében –, mert csak az önmaguk létezéséről tudó személyes létezők szerethetők és képesek szeretni. Gépek, robotok, kövek, előre megírt programok, de még akár ösztöneiket követő vagy idomított állatok sem képesek a szó valódi értelmében szeretni, és nem is szerethetők. A szeretetnek ugyanis a lényegéhez tartozik az önkéntesség, a választhatóság. Aki nem maga dönt arról, hogy jót tesz velem, hanem kényszer alatt teszi ezt, az valójában nem jó hozzám, nem szeret engem. Isten a lényeket nem arra teremtette, hogy az Ő akaratának puszta „meghosszabbításaiként”, mint előre megírt programok, robotok, idomított állatok csak azt tehessék, amit Ő előre elhatározott, hiszen így – lévén Ő maga a szeretet – nem lelné semmi örömét a világmindenségben, a teremtett lényekben, és azok sem Őbenne vagy egymásban, vagyis az egész Teremtésnek a világon semmi értelme nem lenne, és Istennek nem lenne kit szeretnie, és Őt sem szeretné viszont senki. Egészen pontosan szólva nem is létezne igazából senki Istenen kívül továbbra sem.

Ezért a szabad akarat léte a szeretet lényegéből fakad. Isten az önnön létéhez hasonlóan „magas színvonalú” léttel akarta megajándékozni a lényeket, szerethető és szeretetre képes lényeket kívánt teremteni, ezért felruházta őket a szabad döntés lehetőségével. Ezek a lények személyek: nemcsak léteznek, hanem tudnak is saját létezésükről, és minden pillanatukban dönthetnek arról, hogy Istennel és a többi személlyel jót tesznek-e, szeretik-e őket, vagy sem. Mivel a Teremtésnek, a létezésnek csak így van értelme, csak így élvezhető, ezért a szabadság e tétje nemcsak látszat vagy játék, hanem végtelenül komoly: a személyes lények tehetnek valódi rosszat, követhetnek el bűnt, sőt dönthetnek Istentől való végleges elszakadásukról is: elkárhozhatnak.

Érdekes lehet elképzelni azt a beszélgetést, amely a Szentháromság „tagjai” között lejátszódhatott a Teremtés „előtt”. Persze emberileg ez abszolúte felfoghatatlan, de eljátszhatunk a gondolattal, amint Isten, aki tökéletesen látta előre (látta, de nem határozta meg előre!) mindazt a rosszat és szenvedést is, ami a szabad akarat következtében meg fog történni a világmindenségben, egészen a holokauszt során kiirtott másfél millió gyermek és szüleik és még sok milliónyi másik ember elmondhatatlan szenvedéséig, és még azon túl is, ha ez lehetséges, feltette magában a kérdést: érdemes-e egyáltalán teremtenünk? Hiszen szabad akarat nélküli világot nem érdemes, mert abban lehetetlen a szeretet. Ha viszont valódi személyek és szabad akarat is lesz, akkor mindez a szörnyűség is meg fog történni. Vállalható ez? Sok mindent meg lehet érteni, ha arra gondolunk: a világ léte azt bizonyítja, hogy a Szentháromság végül, a kérdés komolyságának végtelen súlyát átérezve is úgy döntött: így is megéri. És erre a legtöbb ember – hacsak nem Jóbhoz hasonló élethelyzetben van épp – maga is rábólint.

Ugyanakkor fontos látnunk, hogy a szabad akarat létrehozása, vagyis az az isteni eredetű képesség, hogy új oksági sort tudunk megmagyarázhatatlan módon elindítani teljesen önmagunkból fakadóan, nem teszi Istent felelőssé a világban lévő rosszért, éppen azért, mert erre Ő nem adott okot, hanem a szabadon, ám rosszul cselekvő lények (a Biblia végül is kétféle lényt, az angyalokat és az embereket mutatja be ilyen értelemben szabad lényeknek) kizárólag maguk az okai rossz tetteiknek. Ez hozza létre a felelősségre vonhatóságuk, értékelhetőségük lehetőségét, így lehetséges a szó etikai értelmében vett bűn fogalma, és ettől válnak erkölcsi lényekké. Tetteikért azonban, éppen szabadságuk miatt, Isten nem tehető felelőssé. Ezért nincs értelme az olyan kérdéseknek, hogy „ha Isten jó, akkor miért engedi meg a világban ezt a sok rosszat?” Természetesen egyetlen szempillantás alatt meg tudna szüntetni minden rosszat, de ebben az esetben el kellene vonnia a szabad akaratot a lényektől, s ha ezt tenné, éppen akkor nem lenne jó – és maga a kérdező sem érezné magát jól egy ilyen világban, ha jobban belegondol. Mivel egyáltalán nem is érezné magát.

A megismerhetetlen kör

Mindezek után hátravan még az első kérdés: vajon Isten maga szabad-e, ha mindent előre tudott, még szabadnak teremtett lényei szabadon meghozott döntéseit is? Vajon Őt nem determinálta-e mindent előre tudása? E kérdés mögött az a gondolkodási hiba rejlik, hogy a kérdező Istent időbeli lénynek fogja fel, holott az Ő létezési módja az örökkévalóság (bár természetesen tetszése szerint képes belelépni az időbe is). Az idő teremtett dolog, és az örökkévalóság nem végtelen hosszúra nyúló idő, hanem az időn kívüli, időtől teljesen független létezési mód. Mert – mint Ágoston töpreng a Vallomásokban – mi is az idő? A múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig – egy megfoghatatlanul gyorsan repülő pillanat, egy kiterjedés nélküli pont, ami, mire tudatosul bennem, már nincs is, mert már múlttá lett. Hol vagyok akkor én? A múltban nem lehetek, mert az már nincs, a jövőben sem, mert az még nincs, a jelenben vagyok, de annak nincs időbeli kiterjedése, azt nem tudom megragadni… Isten azonban az idő fölött létezik, számára nincs múlt, jelen és jövő, hanem minden egyszerre teljes, kész valóság. Csakhogy – mint ezt Immanuel Kant meggyőzően bizonyította – ezt mi sem elképzelni, sem elgondolni nem tudjuk, mert a tudatunk a priori (tapasztalat előtt már meglévő) szemléleti formája a tér, az idő, az okság stb., vagyis semmit sem vagyunk képesek sem tapasztalni, sem elképzelni, sem elgondolni a tér és az idő formáin kívül. Ezért itt ismét az emberi tudat végességének korlátaiba ütközünk, és ez a gondolkodást szükségszerűen paradoxonokba, ellentmondásokba sodorja, ha saját korlátain túl (transzcendencia) igyekszik nyújtózni. Végső soron kénytelenek vagyunk belátni, amit Salamon, a legbölcsebb ember mondott élete vége felé: „Mikor adám az én szívemet a bölcsességnek megtudására, és hogy megvizsgáljak minden fáradságot, amely e földön történik (mert sem éjjel, sem nappal az emberek szeme álmot nem lát): akkor eszembe vevém az Istennek minden dolgát, hogy az ember nem mehet végére a dolognak, amely a nap alatt történik; mert fáradozik az ember, hogy annak végére menjen, de nem mehet végére; sőt ha azt mondja is a bölcs ember, hogy tudja, nem mehet végére.” (Prédikátor 8:16-17)

Az isteni szabadság és mindentudás paradoxona logikailag és filozófiailag nézve egy olyan ellentmondás (antinómia), amely abból a gondolkodási hibából fakad, hogy Istent időbeli lényként gondoljuk vagy képzeljük el, és egyszerre két végtelenséget tartalmazó fogalmat próbálunk meg a tudatunkkal végesre „kerekíteni”, hogy logikai műveleteket végezhessünk velük. Azonban Isten mindentudása és szabadsága nem időbeli. Ezért ezen a ponton az emberi értelemnek meg kell aláznia magát, elismerve véges tárolókapacitásából és idejéből fakadó korlátozottságát.

Egy gimnáziumi szintű matematikai hasonlattal élve lehetne ezt szemléltetni, „hogy gömbölyű legyen a dolog”: a kör területének és kerületének kiszámításához nélkülözhetetlenül szükséges a pí nevű szám, amely azonban egy végtelen és periodikusan nem ismétlődő tizedes tört (irracionális szám). Ezért a pí értékét soha ember pontosan és véglegesen nem fogja ismerni, mivel kiszámításához végtelenül hosszú időre lenne szükség vagy egy végtelen tárolókapacitású tudatra, ilyennel pedig nem rendelkezünk. Ezért a pí-t mindig kerekítjük, legtöbbször 3,14-re, de pontosabb számításhoz akár több ezer tizedesjegyig is megadhatjuk – teljesen azonban soha nem fogjuk tudni megadni végtelensége miatt. Ebből az is következik, hogy soha ember egyetlen kör területét vagy kerületét sem tudhatja meg tökéletes pontossággal, hiszen ahhoz a pí-vel kell szoroznia, ami így maga is egy végtelen művelet lenne. És akkor a gömb térfogatáról már ne is beszéljünk.

Hát ha a mi egyszerű kis fizikai világunkban, a szemünk előtt, gimnáziumi szinten, a legegyszerűbb alakkal, amelyre minden vízcsepp, csillag és bolygó önmagától törekszik az univerzumban, a létező legésszerűbb tudománnyal, a matematikával élve rögtön a végtelenség és irracionalitás problémájába botlunk, és szembesülünk azzal, hogy soha egyetlen kört vagy gömböt sem leszünk képesek teljesen megismerni, mert ehhez végtelen hosszú műveletre lenne szükségünk, akkor miért akadnak fenn az új ateizmus racionalista természettudósai, hogy a mindenható Isten szabadsága – de még az emberé is – meghaladja az értelmüket? És – a tudósoknak sajnos, de az embereknek szerencsére – a szabadságot nem lehet kerekíteni (bár sokan szeretnék). Minden tiszteletünk a természettudósoké, de a filozófiába és teológiába ne ártsák bele magukat, mert ez is egy szakma, és kellő képzettség híján nem kevésbé okozhatnak társadalmi tömegkatasztrófát, mint ha a filozófusok és teológusok atomerőművek tervezésébe fognának.

Olvasson tovább: