Kereső toggle

Mit mondtak a történelem nagyjai Jézusról?

Minden korok embere

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kilencvenöt éves világhírű prédikátor, Billy Graham továbbra is aktív: három év alatt már a harmadik új könyve jelenik meg. Az idei ünnepi szezon egyik nagy sikere az Egyesült Államokban a Salvation (Megváltás) című műve, amely magyarul várhatóan a jövő év tavaszán jelenik meg Billy Graham magyarországi kiadójának, a Patmos Recordsnak a gondozásában. A Hetek lehetőséget kapott, hogy a kiadó jóvoltából egy exkluzív részletet közölhessen az új könyvből, amelyben a szerző különböző történelmi hírességek véleményét gyűjtötte össze Jézusról.

Larry King televíziós és rádiós műsorvezető sok éve már a barátom. Egyszer megkérdezték tőle, hogy melyik történelmi szereplőt interjúvolná meg legszívesebben. Mi volt a válasza? „Jézust. Szeretném megkérdezni tőle, hogy valóban szűztől született-e. A válasza történelmi jelentőségű lenne a számomra.”

Az én válaszom erre a kérdésre mindig is az volt, hogy Jézus szűztől született, mert a Biblia ezt állítja róla. Az angyal megjelent Józsefnek, és azt mondta neki: „Ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert ami benne fogantatott, a Szent Lélektől van az. Szül pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.” (Máté 1:20–21)

A szűztől való születés sokaknak jelent megütközést, mert nem akarják Isten Igéjét – a Bibliát – bizonyítékként elfogadni. Nem hihetünk valakiben, ha nem fogadjuk el a beszédét.

Jézus szűztől született, és ezzel egy próféciát töltött be. Jézust keresztre feszítették, és ezzel is egy próféciát töltött be. Jézus meghalt az emberiségért, ahogy megprófétálták felőle. Idegen sírba temették el, amint ezt is megírták előre. Feltámadt a halálból, betöltve a próféciát. Felment a mennybe, és ezzel is a prófétákat igazolta. Ugyanez a Jézus jön majd el egy nap, és eljövetelével is betölti majd a próféciát. Ez reménység és bizonyosság mindazok számára, akik hisznek benne.

Azt felelheted minderre: „Nos, én nem hiszek ebben.” Hadd tegyek fel egy egyszerű kérdést: „Miért?” Sokan nem hisznek abban, hogy Jézus valaha is létezett, még kevésbé abban, hogy meghalt és fel is támadt. A naptárunk mégis Jézus születését állítja az időszámításunk tengelyébe. Miért? Mert eljött a földre, meghalt és feltámadt, és vissza fog jönni. Jézus történelmet írt, és reményt adott a jövőnk számára.

Miközben a keresztény hitet vallóktól a világ gyakran azt várja el, hogy bizonyítsák be Jézus létezését, egy mérvadó ateista honlap azt állítja, hogy Jézus létezését tagadni olyan, mintha „valaki azt mondaná, hogy hagyjuk szándékosan figyelmen kívül az elsöprő erejű bizonyítékokat”. Egy másik hasonló portál szerint, ha Jézus „nem létezett volna, ezt akkor sem fogjuk tudni soha bebizonyítani”.

Miért kérdőjeleznénk meg a tényeket?

Az Ószövetség megjövendölte Krisztus megszületését, halálát és feltámadását. Az Újszövetség pedig dokumentálja ezeknek a próféciáknak a megvalósulását. Sokan mégis tagadják ezt az igazságot. Miért van az mégis, hogy számos más személy életrajzát hitelesnek veszik, bár jóval az érintettek halála után írták meg azokat?

Nagy Sándor életét például négyszáz évvel azt követően írták meg, hogy meghalt, így a szerzők nyilvánvalóan nem ismerhették őt. Alexandrosz öröksége mégis zavartalanul tovább él, miközben számos ember megkérdőjelezi Krisztus életrajzát, amelyet az evangéliumok szerzői jegyeztek fel, akik együtt jártak-keltek Jézussal.

Az elmúlt évszázadokban az emberek nagy része nem rendelkezett születési okmányokkal. Mégis Jézus létezését kérdőjelezik meg, akinek pedig a részletes családfája is megtalálható a Bibliában, és ez a nemzetségi táblázat kiállta az idő próbáját. Vannak, akik azzal érvelnek Jézus létezése ellen, hogy a Biblia hallgat életének a tizenkettedik és harmincadik éve közötti szakaszáról. A Biblia azonban számos szemtanú beszámolóját idézi, akik elmondták, hogyan született, hogyan élt, milyen szolgálatot végzett, miként halt meg és támadott fel testben.

Talán te is ismersz olyan embert, aki megkérdőjelezi azt, hogy William Shakespeare írta a nevét viselő drámákat. Miért? Mert Shakespeare egyetlen eredeti kézirata sem maradt fenn. Sok tudós azt állítja, hogy „ez a gyakorlatias, földhöz ragadt, vidéki angol (…) nem rendelkezett a szükséges kifinomultsággal és mély ismeretanyaggal egy ilyen briliáns életmű létrehozásához”. Egy jól ismert Shakespeare-színész ezt állította a Washington Timesnak: „Egész biztos vagyok abban, hogy a mi szerzőnk nem az a fickó volt.”

Vannak, akik Shakespeare-t legendának vagy egyszerű álnévnek tekintik, mert nem maradt fenn egyetlen dokumentum sem a születéséről vagy arról, hogy mit tett 1580 és 1592 között. Egyszerűen egy sor sincs arról, hogy mit tett életének ebben a „csendes” szakaszában. Shakespeare életrajza teli van feltételezésekkel és alternatívákkal, mégis „ő az angol nyelven második legtöbbet idézett szerző – a Biblia különböző írói után”.

Mindez meglep téged? Engem igen. Shakespeare-t és életművét az irodalmi világban zseniálisnak tartják, akiről joggal írta költőtársa, Ben Jonson azt, hogy: „Minden időké ő, nem egy koré.” Egy alapos gondossággal megírt online cikk, amelynek címe Honnan tudhatjuk, hogy Shakespeare írta Shakespeare-t?, arra kéri az olvasót, hogy vegyen figyelembe számos történelmi tényt, köztük azt is, hogy „a szerző kortársai tudták róla, hogy kicsoda, és szemernyi kétség sem volt ezzel kapcsolatban azok szemében, akik őt ismerték”. A cikk szerzői szerint onnan tudhatjuk, hogy Shakespeare írta a Shakespeare-műveket, mert „a történelmi feljegyzések határozottan és egyértelműen ezt állítják. A történelmi bizonyítékok azt fejezik ki, hogy a Stratford-upon-Avonból származó William Shakespeare azonos Shakespeare-rel, a nevét viselő színdarabok és versek szerzőjével. Mindenki, aki mást állít, kizárólag spekulációra támaszkodhat azzal kapcsolatban, hogy szerintük milyen is volt az »igazi« szerző, mert egyetlen történelmi tényt sem tudnak felhozni annak alátámasztására, hogy miért nem hajlandók elfogadni a valódi szerzőséget. Mindegy azonban, hogy miként próbálják figyelmen kívül hagyni vagy kimagyarázni a történelmi tényeket, azok – kivétel nélkül – azt erősítik meg, hogy a Stratford-upon-Avon-beli William Shakespeare a szerzője azoknak a műveknek, amelyeket a hagyomány szerint neki tulajdonítanak”.

Shakespeare a halála előtt egy hónappal módosított végrendeletében kijelentette: „Isten nevében… én, a Stratford-upon-Avonban született William Shakespeare… tudatom és egészségem teljes birtokában – Istené legyen ezért a dicsőség – a következő formában rendelkezem végakaratom felől: először is, lelkemet Istennek, a Teremtőmnek kezébe ajánlom, remélve és biztos hittel vallva azt, hogy Jézus Krisztus, a Megváltóm érdemei miatt az örök élet részesévé válhatok.”

Sírkövére a következő szavakat vésték: „Jó barátom, Jézus kegyelmére kérlek, ne háborgass… Áldott legyen az, aki megkíméli e köveket, és átkozott az, aki felforgatja csontjaimat.” Bár bevett szokás volt, hogy a korábbi sírokból a csontokat kiásták, hogy helyet készítsenek az újabb holttestnek, Shakespeare maradványai a mai napig háborítatlanul megmaradtak.

Természetesen soha nem találkoztam a nagy drámaíróval, de hiszem, hogy létezett. Művei fennmaradtak a mai korra, csontjai azonban – végakaratának megfelelően – a sírban maradtak, minden idők legnagyobb és legkiemelkedőbb eseményére, Jézus Krisztus visszatérésére várva. Mert nem Shakespeare, hanem Jézus az, akire igazán ráillik az, hogy „Minden időké ő, nem egy koré.” Jézus maga mondta, hogy „Ímé hamar eljövök; (…) Én vagyok (…) a kezdet és a vég, az első és utolsó.” (Jelenések 22:12–13)

Évszázadok sodrában

Jézus egyszer egy provokatív kérdést tett fel tanítványainak. „És elméne Jézus és az ő tanítványai Cézárea Filippi falvaiba; és útközben megkérdé az ő tanítványait, mondván nékik: Kinek mondanak engem az emberek? Ők pedig felelének: Keresztelő Jánosnak; és némelyek Illésnek; némelyek pedig egynek a próféták közül. És ő monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Felelvén pedig Péter, monda néki: Te vagy a Krisztus.” (Márk 8:27–29)

Ezt olvasva talán te is úgy érzed, mintha Jézus tőled kérdezné: „Kinek mondasz engem?”

Nos, érdekes vállalkozás végigtekinteni a századokon, azt kutatva, mások mit mondtak Jézusról. A szkeptikusok azt állítják, hogy nem lehet hitelt érdemlőnek tekinteni az Írásokat. Azonban történészek, filozófusok, egyházi vezetők, és igen, még ateisták sora is bizonyságot tett Jézus életéről és feltámadásáról. Ősi tekercsek, tintafoltos pergamenlapok és a modern kommunikációs eszközök ugyanazokat a bizonyítékokat őrzik Róla.

Évszázadokon át gyűltek a történelmi dokumentumok, amelyek tanúbizonyságot tettek Jézusról. Már az első században, Josephus Flavius, a zsidó történész – akivel kapcsolatban vitatott az, hogy ő maga elfogadta-e Jézust Messiásnak – így erősítette meg azt, hogy milyen hatást tett Jézus Krisztus a követői szívére és lelkére:

„Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember… (aki) sok zsidót és görögöt megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink följelentésére Pilátus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik addig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét.”

Két második században élt történész és filozófus, Mártír Jusztinosz és Tertullianus utalnak írásaikban egy olyan hivatalos dokumentumra, amelyet Pontius Pilátus küldött Rómába, és amely így írt Jézus megfeszítéséről: „Tiberius (…) miután híreket kapott Palesztinából azokról az eseményekről, amelyek világosan megmutatják az igazságot Krisztus isteni természetéről, a szenátus elé vitte az ügyet, személyes döntésével együtt, amely Krisztus mellett szólt.”

Valójában Pontius Pilátusnak Jézus perével, megfeszítésével és feltámadásával kapcsolatos tetteiről számos korai forrás beszámol, köztük Jusztinosz, Tertullianus és Euszebiosz, akik beszámoltak arról, hogy megvizsgálták a Pilátustól Tiberius császárnak Jézus peréről és kivégzéséről küldött leveleket. Bár sokan kétségbe vonják ezeknek a forrásoknak a hitelességét, egyáltalán nem elképzelhetetlen az, hogy Júdea kormányzója megfelelően dokumentálta az Izraelben történt drámai eseményeket, mert Rómából teljes körű beszámolót vártak el tőle a császár számára.

Még a negatív tartalmú történeti dokumentumok is bizonyítékot tartalmaznak a bibliai történet igazságáról és erejéről. A negyedik században élt római császár, Julianusz Aposztata ellenséges volt a keresztényekkel szemben, akikről rendszeresen becsmérlően írt. De még a sértései is bizonyítékul szolgálnak: „Jézust (…) már háromszáz éve ünneplik, jóllehet életében nem tett semmi hírnévre méltót, hacsak valaki nem tartja nagy dolognak a bénák és vakok meggyógyítását, valamint a démonizáltak megszabadítását… Ezek a durva galileaiak nemcsak a saját szegényeiket, hanem a mieinket is táplálják, befogadva őket az agape (szeretet) közösségükbe.”

Julianusz életének vége egy érdekes „visszaható” bizonyságot is hordoz. A perzsákkal vívott egyik csatában halálos sebet szenvedett és hamarosan meghalt. Számos beszámoló szerint tőrét az ég felé tartva, utolsó szavaival ezt mondta: „Vicisti, Galilaee” (Győztél, Galileai).

Szókratész athéni filozófus, aki négy évszázaddal Jézus előtt élt, fő feladatának az igazság keresését tartotta. Leghíresebb mondása így szól: „Tudom, hogy semmit sem tudok.” Bár ettől a híres görög filozófustól nem maradt fenn semmilyen írásos mű, követőinek – különösen Platónnak – köszönhetően tudunk róla, mert ők „feljegyezték mindazt, amit mondott és tett”. Egy szerző megjegyezte, hogy „Szókratész 40 évig tanított, Platón 50 évig, Arisztotelész 40 évig, míg Jézus csak három éven át. Mégis, Krisztus hároméves szolgálata mérhetetlenül felülmúlja az ókor három legnagyobb filozófusának együttvéve 130 éves tanítói tevékenységét”. Ez a vélemény egybecseng azzal, amit Ágoston mondott a negyedik században: „Nagyon bölcs és nagyon szép mondásokat olvastam Platón és Cicero műveiben, de egyiknél sem olvastam azt, hogy »Jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok és megterheltettetek«.”

Sok évszázaddal később, az 1700-as években a nagy hatású svájci–francia filozófus, Jean-Jacques Rousseau így írt tisztelettel Jézusról: „Ha Szókratész élete és halála egy bölcsé volt, akkor Jézus élete és halála egy Istené. Feltételezhetjük azt, hogy az evangéliumi történet merő fikció? (…) mert nem hordozza magán a fikció jellemzőit. Ellenkezőleg, Szókratész története, amelyet senki nem kérdőjelezne meg, nincs annyira alátámasztva, mint Jézusé.”

A Krisztusról szóló igazság abszolút érvényű, ezért élete és halála megerősíti azt, hogy a feltámadása is beteljesedett.

Johann Sebastian Bach 18. században született mesterműveinek középpontjában Krisztus halála és feltámadása állt. Amikor Bach 1750-ben meghalt, azt írták róla, hogy „áldott lelkét átadta Megváltójának”.

Szobrok helyett emberek

Napóleon császár a 19. század elején (már fogságban, Szent Ilona szigetén – a ford.) meggyőződéssel írt arról az igazságról, amit a Biblia állít Jézusról: „Ismerem az embereket, és azt mondom, hogy Jézus nem ember. Felszínes gondolkodás hasonlóságot látni Krisztus, valamint a birodalomalapítók és más vallások alapítói között. Ilyen hasonlóság nem létezik. (…) Hiába keresek bármit a történelemben, ami Jézus Krisztushoz hasonló lenne, vagy megközelítené az evangéliumokat. Sem a történelemben, sem az emberiségben, sem a korokban, sem a természetben nem láttam olyat, amit ehhez tudnék hasonlítani vagy ami magyarázatot adna minderre. Ebben a vonatkozásban minden rendkívüli. Minél többet gondolkodom az evangéliumon, annál biztosabb vagyok abban, hogy nincs semmi bennük, ami ne haladná meg az események rendjét és ne múlná felül az emberi elme korlátait. (…) Emlegetitek Caesart, Alexandroszt, a hódításaikat és azt a lelkesedést, amit katonáik lelkéből kiváltottak. De el tudjátok képzelni azt, hogy egy halott ember hódításokat végez olyan hadsereggel, amely az emléke iránt hűséges és teljes mértékben odaszánt katonákból áll? A seregeim elfeledtek, pedig még élek, ahogy a karthágói hadsereg is elfeledte Hannibált. Ilyen a mi hatalmunk. (…) Nagy Sándor, Julius Caesar, Nagy Károly és én magam nagy birodalmakat alapítottunk. De mire alapítottuk lángeszünk alkotásait? Erőszakra. Egyedül Jézus Krisztus az, aki a birodalmát kizárólag a szeretetre alapította, és még ma is milliók halnak meg érte.”

Vincent Van Gogh, a nagy holland festő, akinek a személyiségét ma is rejtély övezi, megjegyezte: „Krisztusban több van a művészből, mint magukban a művészekben; élő szellemmel és élő testtel dolgozik, és szobrok helyett embereket alkot.”

Egy nemzedékkel korábban élt Lord Byron brit romantikus költő, aki még tömörebben fogalmazott: „Ha valaha is ember Isten volt, vagy Isten ember, akkor Jézus Krisztus mindkettő volt.”

H. G. Wells sci-fi-szerző 1935-ben így írt: „Érdekes és jelentőségteljes tény az, hogy egy történésznek, ha nincs benne semmi teológiai elfogultság, rá kell jönnie arra, hogy nem tudja leírni őszintén az emberiség fejlődésének a történetét anélkül, hogy kiemelt helyet ne adna abban a Názáretből származó pénztelen tanítónak… Az olyan ember, mint én is, aki még csak kereszténynek sem nevezem magam, látom azt, hogy az összkép ellenállhatatlanul ennek a kivételes jelentőségű embernek az élete és személyisége körül összpontosul. (…) A világ attól a naptól fogva egy más világgá kezdett válni, hogy hirdetni kezdte a tanításait.”

Miért van mindez? Mert Jézus Isten testben megjelent Szava. Azért támadt fel, hogy beteljesítse az élő Igét, és Ő ma is él.

Charles Dickens, a 19. századi termékeny és nagy hatású regényíró azt jegyezte le: „A lehető legünnepélyesebben leszögezem önök előtt a keresztény vallás igazságát és szépségét, amint ez magától Krisztustól származik.”

Daniel Webster amerikai államférfi azt mondta, hogy: „Ha fel tudnám fogni (Jézus Krisztust), akkor Ő nem lehetne nagyobb nálam. Olyan nagy a bűntudatom és annak érzése, hogy képtelen vagyok megmenteni önmagam, hogy ezért emberfeletti Megváltóra van szükségem.” Webster 1852-ben, nem sokkal a halála előtt így írt: „A szívem mindig arról győzött meg újra és újra, hogy Jézus Krisztus evangéliuma isteni valóság… Az emberiség egész történelme ezt bizonyítja.”

Nincs evangélium a feltámadás bizonyossága nélkül. Az evangélium ettől evangélium és biztos reménység.

George Bancroft amerikai haditengerészeti miniszter alapította az 1800-as években Annapolisban az Egyesült Államok Tengerészeti Akadémiáját. Ő ezt mondta: „Jézus Krisztus nevét látom felírva a modern történelem minden oldalának tetejére.”

David Strauss német teológus elkeseredetten igyekezett cáfolni az evangéliumokban mindent, ami természetfeletti tartalmú. Művei talán minden más szerző írásainál nagyobb rombolást okoztak a Krisztusban való hitben. Mégis, élete vége felé Strauss elismerte, hogy „ez a Krisztus történelmi és nem misztikus személyiség, és nem puszta szimbólum. (…) A vallás legmagasabb példaképe marad, amit csak el tudunk képzelni, és nem lehetséges semmilyen tökéletes kegyesség anélkül, hogy ő jelen ne lenne a szívben.”

Philip Schaff svájci születésű teológus-történész Straussnak írt válaszában hozzátette:

„Ez a názáreti Jézus pénz és fegyver nélkül több embert győzött le, mint Nagy Sándor, Julius Caesar, Mohamed és Napóleon együttvéve; tudományos képzettség nélkül több fényt derített az isteni és emberi dolgokra, mint a világ összes filozófusa és tudósa együttvéve; szónoki fogások nélkül mondta el az élet beszédét úgy, ahogy sem előtte, sem utána senki nem beszélt, és olyan hatást ért el, amilyent rajta kívül még egyetlen más szónok vagy költő sem. Anélkül, hogy ő maga egyetlen sort leírt volna, több tollat hozott mozgásba és több igehirdetéshez, tanulmányhoz, műalkotáshoz, vitához és himnuszhoz szolgáltatott anyagot, mint a korok embereinek egész serege együttvéve.”

Ez az ember, Jézus közöttünk élt, a mi bűnös kezeink okozták a halálát, és mégis feltámadt, hogy örök életet szerezzen számunkra.

Ernest Renan 19. századi francia történész, az ősi civilizációk szakértője ezt mondta: „Bármifajta történelem értelmetlen Krisztus nélkül (…) bármilyen váratlan jelenség is tűnne fel a jövőben, biztos, hogy Jézust nem fogja túlhaladni. Minden kor azt hirdeti, hogy az emberek fiai között egy sem született, aki nagyobb lenne, mint Jézus.”

Sholem Asch lengyel születésű jiddis író a 20. század elején azt írta, hogy „számomra Jézus Krisztus minden idők és az egész történelem kiemelkedő személyisége, úgy is, mint Isten fia, és úgy is, mint az ember fia. Minden, amit valaha is tett vagy mondott, érvénnyel bír a mai korunkban is, és ezt egyetlen más emberről sem lehet elmondani, akár élő, akár már elhunyt. Ebben nincs kényelmes középút. Vagy elfogadod Jézust, vagy elutasítod őt. Mohamedet és Buddhát lehet elemezgetni, de Jézussal nem érdemes megpróbálnod ezt.”

Asch volt az, aki ezt az emlékezetes megjegyzést is leírta Jézusról: „A világ világossága lett. Miért ne lennék én, egy zsidó büszke erre?”

Olvasson tovább: