Kereső toggle

Bejrúti darázsfészek

Libanonba utazik a Pápa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szíriai polgárháború és a feszült belpolitikai helyzet ellenére XVI. Benedek pápa kitart libanoni látogatása mellett. A lapzártánk után kezdődő utazás az asz-Szafir című bejrúti lap szerint segíthet a térség konfliktusainak a megoldásában. A katolikus egyházfő szintén „békemissziónak” nevezte a látogatást. A Vatikán a pápai út miatti médiafigyelmet arra is felhasználja, hogy megerősítse igényét a jeruzsálemi szent helyek iránt.

XVI. Benedek a libanoni függetlenség kikiáltása (1943) óta a harmadik pápa, aki az országba látogat. Először 1964 decemberében VI. Pál tett rövid kitérőt Bejrútba, útban az indiai Bombaybe, ahol az eucharisztikus konferencián vett részt. A látogatás a tíz hónappal korábbi jordániai és izraeli utazás kiegészítése volt. 1997-ben II. János Pál utazott Libanonba. Az ország a nyolcvanas évek pusztító bejrúti merényletei után a Hezbollah és az évtizedek óta egymással háborúzó frakciók befolyása alatt állt.

A pápa békét hirdetett, amint végigautózott a polgárháború nyomait viselő bejrúti utcákon, valamint a szíriai és izraeli „megszállás” befejezését sürgette.

Izrael három évvel később kivonult Dél-Libanonból, és 2005-ben a szíriai csapatok is elhagyták az országot, miután a Rafik Hariri volt miniszterelnök ellen elkövetett merénylet nyomán a helyzetük tarthatatlanná vált. Az ezt követő „cédrus forradalom” azonban nem hozta el a békét Libanon számára. Folytatódtak a politikai gyilkosságok, és 2006 nyarán a Hezbollah háborút provokált Izraellel. Az egy hónapig tartó konfliktusban 160 izraeli katona és 1190 libanoni vesztette életét.

A húsz hónapja tartó szíriai polgárháború miatt sokan arra számítottak, hogy XVI. Benedek elhalasztja libanoni utazását. A 85 éves egyházfő amúgy is visszafogta külföldi látogatásait. Idén egyedül Mexikóba és Kubába tett egyhetes zarándoklatot, és 2013 nyaráig nem is szerepel újabb utazás a naptárában.

A pápa hivatalosan azért látogat Libanonba, hogy a 2010 októberében Rómában megtartott, a Közel-Kelettel fogalakozó szinódus határozatait a helyszínen ellenőrizze. A vatikáni tanácskozás fő témája a keresztények elvándorlása volt a térségből. A tizennégy felekezet részvételével megtartott szinódus határozata megállapította, hogy „a katolikusok s általában a keresztények létszáma és aránya a Közel-Kelet országaiban drasztikusan csökkent az elmúlt évtizedekben”.

Ez a jelenség Libanonban is felgyorsult. Az országban korábban többségben voltak a keresztények, másfél milliós közösségük azonban ma már csak a népesség 35 százalékát teszi ki. Ezzel együtt is arányaiban Libanonban él a legnagyobb keresztény közösség a térségben, így érthető, hogy az ország kiemelt figyelmet kap a Vatikán részéről.

A legalább 18 ágazatból álló libanoni kereszténység legősibb irányzata, a maroniták a 4. századi szíriai csodatévő hegyi szerzetesig, Szent Maronig vezetik vissza eredetüket. A kereszténység már az 1. században megjelent a mai Libanon területén. Jézus maga is szolgált a tengerparti Tírusz közelében, és tanítványai közül Péter apostol, majd Pál is hirdette a kereszténységet a föníciaiaknak. A feljegyzések szerint azonban a pogány kultuszok befolyása miatt a térségben – a Római Birodalom más vidékeivel szemben – csak nagyon lassan terjedt a kereszténység. A Hermon-hegy és a környező magaslatok évezredek óta a Baál-kultusz központjának számítottak. (Az apokrif, ám a Bibliában is idézett Énok könyve szerint a bukott angyalok egy csoportja az özönvíz előtt a Hermon-hegyen „szállt le” a földre. A helyszín a tradíció alapján később is megmaradt egyfajta ezoterikus „csillagkapunak”, ahol gyakoriak voltak a természetfölötti jelenségek.)

A fordulatot a Maron szerzetes által kiküldött igehirdetők hozták a 4. században. A keresztény közösségek először a szíriai Homsz közelében erősödtek meg, majd onnan terjedtek tovább a tengerpart irányába.

Éden helyett háború

A modern Libanon létrejöttéről 1920-ban döntött Franciaország.

A Nemzetek Ligája által francia mandátumterületnek nyilvánított térség azonban csak a második világháború alatt, 1943-ban nyerte el függetlenségét. Az ekkor szóban elfogadott – ám írásban nem rögzített – libanoni Nemzeti Egyezmény értelmében az ország elnöke kötelezően a maronita keresztények közül kerül ki, míg a parlament elnöke síita muzulmán, a miniszterelnök pedig szunnita muzulmán. Ez utóbbi két vezető helyettese pedig görög ortodox, hogy a hatalom szerkezetében is tükröződjön az ország vallási sokszínűsége.

A frissen függetlenné vált ország részt vett az 1948-as Izrael elleni arab invázióban. A függetlenségi háború után Izrael nem engedte vissza a mintegy 100 ezer, Libanonba menekült palesztint, akiknek a bejrúti kormány sem adott állampolgárságot. A hontalan státuszú palesztinok nem vállalhattak munkát, és ma is másodrendű helyzetük van. Leszármazottaikkal együtt mintegy 200 ezren továbbra is menekülttáborokban élnek.

A „Közel-Kelet Svájca” 1975-től másfél évtizedes polgárháborúba sodródott, amelyben a becslések szerint 150 ezren haltak meg, és közel 1 millió ember veszítette el az otthonát. 1983-ban az amerikai és francia tengerészgyalogosok ellen elkövetett merényletek a szeptember 11-e előtti világ legsúlyosabb terrortámadásai voltak. Amikor 1990-ben a fegyverszünet életbe lépett, Libanon jelentős része romokban hevert.

Pátriárkák a palesztin államért

A pápalátogatás előtti napokban a második legnagyobb libanoni keresztény közösség vezetője felszólította XVI. Benedeket, hogy ismerje el a palesztin államot. A Rómához hű görög katolikusok, a melkiták pátriárkája, III. Georgiosz Laham előzetesen nyilvánosságra hozta a beszédet, amellyel a pápát készül a megérkezése után köszönteni Bejrútban.

Az AFP francia hírügynökség által idézett szöveg szerint a pátriárka köszönetet mond a Szentszéknek és a katolikus egyházfőnek a „(palesztin) ügy iránt tanúsított szilárd és rendíthetetlen álláspontjáért”. Georgiosz felszólítja továbbá a Vatikánt, hogy „a nemzetközi közösség és a nemzetközi jog határozataival és döntéseivel összhangban ismerje el a palesztin államot”. A libanoni vezető úgy véli, hogy ez a „tisztesség, jogosság és igazság irányába tett bátor lépés” lenne, amellyel a Szentszék a „világigazságosság úttörője maradna” és példáját európai és más országok is követnék.

Georgiosz továbbá azzal indokolja a felhívását, hogy egy ilyen elismerés „meggátolná a keresztények elvándorlását a térségből”.

A tények ezt nem támasztják alá, mert a Palesztin Hatóság által ellenőrzött területekről az egyik legmagasabb a keresztények exodusa az arab világban. (Betlehemben az 1950-es években még 80 százalék volt a keresztények aránya, ma ez kevesebb, mint 15 százalékra csökkent. A folyamat különösen az oslói békemegállapodás után gyorsult fel, amikor a város a Palesztin Hatóság felügyelete alá került. A Közel-Keleten 1948 óta egyedül Izraelben nőtt a keresztények száma, több mint a négyszeresére.)

XVI. Benedek tavaly a Vatikánban találkozott Mahmúd Abbász palesztin elnökkel, és 2009-ben ellátogatott Betlehembe is. Itt az Aida menekülttáborban, az izraeliek által épített biztonsági fal mellett a pápa szolidaritásáról biztosított „valamennyi hontalan palesztint, akik régóta vágynak arra, hogy visszatérjenek szülőföldjükre, és saját hazájukban éljenek”.

2011 novemberében a Vatikán zarándoklatokért felelős intézménye, az Opera Romana Pellegrinaggi „békemaratont” szervezett Jeruzsálemben a biztonsági kerítés ellen tiltakozva és a „palesztinok politikai jogainak támogatására”.

2011 decemberében Beit Sahourban rendeztek keresztény–muzulmán fórumot Hogyan éljünk együtt a jövőbeli palesztin államban? címmel. A rendezvényen részt vett Michel Szabbah volt jeruzsálemi pátriárka és Muhammad Ahmad Husszein sejk, jeruzsálemi nagymufti is. Fuád Tval, a város jelenlegi latin pátriárkája pedig Rowan Williams canterburyi érsekkel találkozott tavaly nyáron Londonban. A megbeszélésen a londoni vatikáni nuncius szerint elítélték „a Kelet-Jeruzsálemben és a Nyugati parton élő 550 ezer izraeli telepest” és „Jeruzsálem demográfiai összetételének gyors megváltoztatását”.

Olvasson tovább: