Kereső toggle

Vállvetve a hazáért

A magyar–zsidó együttélés története 1918-ig

7. rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az emancipáció törvénybe iktatása (1867), majd az izraelita vallás bevetté nyilvánítása (1895) új korszakot indított el a magyar zsidóság történetében. Ez a magyarosodó zsidó elit, valamint a keresztény, feudális gyökerŐ magyar úri elit „íratlan” társadalmi szerzdésén alapult. Az els világ-háború ezt a közmegegyezést alapjaiban borította fel.

A századfordulóra a zsidóság többsége integrálódott a magyar társadalomba, s számosan közülük végigjárták a kulturális illeszkedésen (akkulturáció), névmagyarosításon, vegyes házasságon vagy akár a kitérésen keresztül lezajló asszimiláció lépcsőfokait. A neológ elit örömmel valósította meg Lőw Lipót 1845-ben elhangzott híres szavait: „Bátran tehát, barátaim! Honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát!” Vállalkozott a vallási reformra, mozgósította kapitalista készségeit, és a számára megnyíló új lehetőségeket kihasználva a magyar gazdasági-szellemi fejlődés egyik meghatározó tényezőjévé vált.
A történelmi úri-nemesi elit megbízható szövetségest látott a feltörekvő zsidóságban, akikre szüksége volt a soknemzetiségű állam abszolút magyar többségének biztosításához (54,5 százalék, melyből 5 százalék a magát magyarnak valló zsidóság). A közös érdekek és kölcsönös előnyök felismerésén alapuló fejlődés az egységesedő, középosztályosodó (nem pedig a megkettőzött zsidó, illetve keresztény magyar!) polgári társadalom kiépítése felé haladt. Az ígéretes együttműködés világviszonylatban is kiemelkedő eredményeket teremtett a modern gazdaság, tudomány és kultúra területén.
A társadalmi mobilitás átjárhatóvá tette az egyes kategóriákat, s a sűrűsödő interaktív kapcsolatoknak köszönhetően az elit eltérő gyökerű – zsidó, sváb, magyar nemesi és egyéb – rétegeinek összeolvadását segítette elő. A „boldog békeidők” kiegyensúlyozott, társadalmi konszenzuson alapuló fejlődésének az első világháború kitörése vetett véget. A háború vérzivatarait követően a társadalmi szerződést immáron vérével megpecsételő s a maga részéről a forradalmak és Trianon után változatlanul fenntartó zsidóság a dualista korszakra mint letűnt aranykorra tekintett vissza. Ugyanakkor bízott a befogadó, magyar önmeghatározását elismerő s eredményeit méltányoló politikai berendezkedés újraéledésében. Ehhez a remélt s a későbbi kirekesztő események tükrében sajnos illúziónak bizonyuló várakozáshoz fontos érvanyagot jelentett a zsidóság hazafiassága, háborús áldozatvállalása.

Magyar fiúk közt

A világháború kitörését a közhangulathoz hasonlóan a zsidó felekezetek – neológok, ortodoxok és cionisták – egyaránt lelkesedéssel fogadták. Az Egyenlőség című lap 1914. augusztus 2-ai száma kifejezte, hogy a zsidók otthonuknak tekintik hazájukat, melyért készek életüket áldozni. A történelem során először zsidó katonák tömegei indultak a harctérre, hogy a nemrég elnyert egyenjogúságot a hősi halálban is érvényre juttassák. A birodalom fő összetartó erejét jelentő hadseregtől idegen volt a vallási-nemzeti villongás, a szolgálati szabályzat nem ismert zsidót. Az osztrák–magyar hadseregben mintegy 300 ezer zsidó katona harcolt, a tisztikarban 25 ezer zsidó tiszt szolgált, a tábornokok között 25 volt zsidó származású, köztük 8 magyar.
A legismertebb báró Hazai Samu vezérezredes, hadügyminiszter (1910–1917) és a teljes hadsereg utánpótlási főnöke (1917–1918). A hivatásos tisztek között csekély volt a zsidók száma, a tartalékos tiszteknek viszont egy hatodát (17 százalék) tették ki.
A zsidóság minden fegyvernemnél képviseltette magát, bizonyos beosztásokban nagyobb arányban: katonaorvosok, a hadsereg gazdasági-ellátó és szállító részlegei, közigazgatási és számviteli tevékenységek. A zsidóság kivette részét a hátország erőfeszítéseiből – jótékony akciók, ingyenkonyhák, hadikölcsön-jegyzések –, s jelentős szerepet vállalt a haditermelésben és a hadseregellátásban is. A csepeli Weisz Manfréd Művek a hadsereg lőszerszükségletét, Wolfner Tivadar bőrgyára pedig a katonák bakancsigényét elégítette ki, mindkét nagyiparos bárói címet kapott érdemei elismeréséül. A zsidó vezetők az antiszemitizmus eltűnését remélték a hősies áldozatvállalástól, várakozásukban azonban hamarosan csalódniuk kellett.
Az Egyenlőség háborús rovata pontos statisztikát vezetett a veszteségekről, a fontosabb eseményekről, s Szabolcsi Lajos szerkesztésével felvette a harcot a kezdődő gyűlöletkampánnyal szemben. Ez először a sajtóban bontakozott ki, s hangadói egyes katolikus orgánumok voltak (Alkotmány, Magyar Kultúra). Majd a képviselőházban is felütötte fejét, ahol főleg a Katolikus Néppárt képviselői keltettek hangulatot. A vádak között az alábbiak szerepeltek: kevés a zsidó a lövészárokban, a galíciai menekültek ügye (a magyar katonákat a tűzvonalba viszik, a kaftános galíciánereket viszont a hátországba menekítik), gazdasági jellegű visszaélések zsidók részéről (árurejtegetés, árdrágítás, rossz minőségű termékek szállítása).
A lap igyekezett megfelelni a vádakra. 1915. január 24-én leközölte József főherceg levelét a zsidók harctéri helytállásáról: „Magyar fiúk közt mind igazi magyarok, vállvetve küzdöttek a vérengző szerbek és a hatalmas orosz ellen, a dicsőségben egyenlő részük van hős bajtársaikkal. A legkiválóbb hősök között nem egy zsidó. A zsidó is megmutatta, hogy olyan jó hazafi és vitéz katona, mint bárki más.” Még ebben az évben ősi előítéletek törtek felszínre. Május 16-án a katolikus Egyházi Közlönyben Huber Lipót teológiatanár cikksorozatot indított a tiszaeszlári vérvádról. A halálosan beteg Szabolcsi Miksa ragadott tollat, s három cikkben válaszolva, perrel fenyegetőzve letörte a kiújult vérvádhadjáratot. A lap beszüntette Huber Lipót cikkeinek közlését, s elzárkózott állításaitól.

Pogrom a „hosszúnapon”

1916-ban a zsidóellenes politika „halk zümmögésből éles trombitaszóvá erősödött” Szabolcsi Lajos szerint, s elnyomta Lehár előző évben bemutatott Csárdáskirálynőjének fülbemászó dallamait. A nyár végén 25 ezer galíciai menekült érkezett az országba, tovább feszítve az antiszemita hangulatot. Kosztolányi Dezső: „Mi huszonötezren…” című megrendítő írásában kelt az oroszok elől menekülő „gácsországi földönfutók” védelmére az Egyenlőség augusztus 26-ai számában. Szabolcsi Lajos újságja a „kazárkérdésben” is állást foglalt, megcáfolva a kárpátaljai „kazárokat” (hagyományőrző zsidókat) ért vádakat – hogy kerülik a frontszolgálatot, hazaáruló muszkavezetők –, s idézte a „kazár” falvak hősi halottjainak pontos statisztikáját.
A magyar zsidóság őszintén gyászolta Ferenc József halálát (1916. november 21.), s vezetőik hálás szívvel vettek részt IV. Károly koronázási ünnepségén (december 30.). Az új uralkodó 1917. április 14-én a budai várban fogadta az egyházak, köztük a zsidó felekezetek tisztelgését, s köszönetét fejezte ki hősies harctéri helytállásukért. A zsidókérdés azonban nem került le a napirendről. A kérdés tényszerű megvitatását célozta a polgári radikális Jászi Oszkár szerkesztette Huszadik Század című folyóirat körkérdése, melyet a közélet 150 képviselőjéhez küldtek el. A reprezentatív felmérés átölelte a társadalom mértékadó zsidó és nem zsidó szektorait. A válaszokból kiderült, hogy a zsidókérdés reális probléma, melynek megoldási javaslatai a zsidók korlátozásától a teljes önfeladásukig (asszimiláció) terjedő skálán mozogtak, illetve voltak, akik a klasszikus liberalizmus talaján állva tagadták a zsidókérdés létezését.
A háború vége felé néhány kedvező esemény történt a zsidók számára. Ilyen volt Vázsonyi Vilmos kinevezése igazságügyi miniszterré 1917. június 15-én, aki 1918. május 8-áig több kormányban töltötte be funkcióját. Vázsonyi az egyetlen zsidó vallású miniszter volt a dualizmus kori Magyarországon (sőt az egész Monarchiában), a zsidó származású kikeresztelkedettek mellett.
1918-ban a keresztényszocialista ideológia vezető személyiségei, Bangha Béla jezsuita páter és Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök léptek hadba a zsidók ellen. Bangha sajtóhadikölcsön jegyzést kezdeményezett a „nemzetgyilkos zsidó sajtó” megfékezésére, s a zsidóellenes publicisztika megerősítésére. Prohászka tézise szerint a tűzvonalban főleg keresztények harcoltak, míg a front mögött főként zsidók dekkoltak. „A zsidó óvja irháját a jövendő magyar kultúra javára” – írta május 26-án „magyar faját” a zsidók kulturális térnyerésétől védelmező, tót származású főpap. Az Egyenlőség a peszach ünnepén kiosztott rituális élelemadagok számával cáfolta a vádakat: 134640 fő harcolt a frontokon és 25879 fő tartózkodott a front mögött; a Piavénál Schwarz Mózes tábori rabbi egyetlen napon 287 zsidó tartalékos tisztet temetett el, stb.
A nyár folyamán számos helyen razziákra, pogromokra került sor, katonaszökevények és árurejtegetők felkutatásának ürügyén. Különösen súlyos volt a sátoraljaújhelyi pogrom (július 16–20.), illetve a máramarosszigeti „hosszúnapon” történt erőszakos fellépés (szeptember 18.). Az utóbbi helyen a katonai rendőrség jóm kippúr napján hatolt a város zsinagógáiba, zsidók százait vitték el, többeket véresre vertek. A város polgármestere a zsidók háborús érdemeit elismerő sürgönyben tiltakozott a honvédelmi miniszternél.
A pogromok hatására Vázsonyi Vilmos „Elég volt” című írásában leszögezte (Egyenlőség, 1918. szeptember 5.): a zsidóság határozott fellépést vár a kormánytól az erőszak megfékezésére, s tiltakozott a pokoli terv ellen, hogy a háborút használják fel az antiszemitizmus megszervezésére. Prohászka „Elég volt-e?” című válaszcikkében (szeptember 8.) kijelentette: nem volt elég! – s megismételte korábbi vádjait. Baltazár Dezső tiszántúli református püspök sietett a méltatlanul meghurcolt zsidók segítségére: „Nemzetének erős várát rombolja, önnön házát gyújtogatja, aki szítja az antiszemitizmust” – hangsúlyozta szarvasi beszédében.
Az első világháborúban az osztrák–magyar hadsereg vereséget szenvedett, s gróf Tisza István október 17-én a parlamentben bejelentette a háború elvesztését. A zsidóság nem csupán hősi halottjait siratta. Fájdalmasabbnak bizonyult, hogy az első világháború éveiben született meg az a zsidóellenesség, amely – a zsidókat bűnbakká téve – áthatotta a két háború közötti magyar társadalmat. Az Országos Statisztikai Hivatal 1922-ben 10 ezer főre becsülte az elesett zsidó katonák számát, a zsidó források ennél lényegesen többet jegyeztek fel (csak Budapestnek 4000 hősi halottja volt).
A magyar zsidóság a kirekesztő Horthy-korszakban is fontosnak tartotta a hősök emlékének ápolását hazafiságának bizonyítására: 1931-ben felépítették a Dohány utcai zsinagóga mellett a Hősök Templomát, 1940-ben pedig megjelentették A magyar hadviselt zsidók aranyalbumát. A zsidók bíztak háborús kitüntetéseik elismerésében, a hadi érdemekért való mentesítésekben s a közelgő katasztrófa elkerülésében. Bíztak abban, hogy változik a helyzet, s legalább részlegesen visszaáll az aranykor, megújul a társadalmi szerződés. Bizonyára sokan emlékeztek még Vázsonyi Vilmos 1924-ben elmondott parlamenti beszédére: „Mi, zsidók, a kultúra hőmérője vagyunk. Ahol bennünket üldöznek, ott nincs szabadság, kultúra, ott nincs élet.” (A szerző történész.)

Olvasson tovább: