Kereső toggle

Hármas halálugrás a semmibe

A keresztényüldözések története (29. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor Európában nyilvánvalóvá vált a hagyományos „történelmi" kereszténység csődje a 19. században, három rendkívül radikális gondolkodó kísérelte meg szinte egyszerre a végleges és teljes szakítást a zsidó-keresztény kinyilatkoztatással: Marx, Nietzsche és Freud. Követőik egy évszázaddal később a kinyilatkoztatás két népe, a zsidók és a keresztények üldözésének soha nem látott szellemi, intellektuális és politikai mélységeit érték el.

Mint cikksorozatunk előző részeiben bemutattuk, a középkori katolikus feudális állam elnyomó rendszerére két irányból érkezett válasz a 16. században: keresztény oldalról a hit reformerei, a világiak részéről pedig a felvilágosodás hirdetői igyekeztek lerázni magukról és Európáról a félreértett kereszténység szabadság- és emberellenes rezsimjeit. Mindkét mozgalom felemás volt: számtalan pozitívumuk mellett rengeteg, azóta hibásnak bizonyult megoldást is beépítettek az új, polgári Európába. A protestánsok nagy tömegei éppúgy elidegenedtek a valódi keresztény megújulás folytatásától, mint elődeik, akik ellen harcoltak; a felvilágosodás hírnökeinek jelentős része pedig kifejezetten keresztényellenessé vált. A hivatalos teológiában is egyre nagyobb teret hódított a bibliakritika, a túlzott racionalizmus és a csodák tagadása; a tudományban pedig mindent eluralt a természettudományos gondolkodásmód materializmusa. A katolikus államegyház ellen indult harc fokozatosan Isten teljes kiszorítása felé terebélyesedett: Európa a fürdővízzel együtt a gyereket is elkezdte kiönteni. A 19. században Darwin evolúciós elmélete az élőlények létrejöttét is természetes folyamatokra vezette vissza, így Isten mintegy „fölöslegessé vált" a teremtésben (Hadüzenet a hitnek. Hetek, 2011. augusztus 5.). Mindezek a tendenciák és maga Darwin három nagy kaliberű gondolkodót ihletett arra majdnem egy időben, hogy az evolúció elméletét az emberre, a társadalomra és a lélekre is továbbfejlesztve megkíséreljenek végleg leszámolni a Mindenhatóval.

A hit, az erkölcs, a tulajdon és a család megsemmisítése

Karl Marx (1818-1883) gondolatrendszerének lényege az volt, hogy az emberi társadalom működését éppúgy teljes egészében anyagi okokra és törvényekre igyekezett visszavezetni, ahogy a darwinizmus és a materialista természettudomány szerint valójában is a puszta anyagból alakult ki. Ezt kombinálta Hegel filozófiai dialektikájával, amely azt tanította, hogy minden fejlődés, változás és mozgás ellentétek küzdelméből jön létre; amiből az is következik, hogy nincs jó rossz nélkül, hanem el kell fogadni mindkettőt a fejlődés érdekében, így végső soron a rossz is jó. Marx szerint az emberi társadalmak azért váltak igazságtalanná, mert az anyagi megélhetésért folytatott küzdelemben az erősebbek mindig elnyomták a gyengébbeket. (Ez a szociáldarwinizmus alaptétele, miszerint mindig a „legrátermettebbek élik túl".) Ezért egyetlen vallás, erkölcs vagy világnézet sem igaz valójában, hanem az anyagi érdekek kivetülése csupán a tudatban: az elnyomó osztályok vallása, erkölcse és világnézete az elnyomás fenntartását szolgáló hazugságok gyűjteménye; az elnyomottaké pedig az ő anyagi érdekeiket, küzdelmeiket szolgáló hamis tudat. Marx szerint magát a társadalmat kell úgy megváltoztatni, hogy ezek az ellentétek megszűnjenek, és akkor végleg megszűnik majd minden vallás és filozófia: ez lesz a kommunizmus. Marx szilárdan hitte, hogy övé az utolsó és egyben befejező világnézet, mely igazságát gyakorlati megvalósulásában fogja beteljesíteni.

„A vallás annak az embernek az öntudata és önérzete, aki még nem szerezte meg önmagát, vagy ismét elveszítette... Az állam, a társadalom teremti a vallást, egy visszájára fordított világtudatot... A vallás ennek a világnak általános elmélete, enciklopédikus összefoglalása, népszerű formába öntött logikája, spiritualista becsületügye, lelkesedése, erkölcsi szentesítése, ünnepélyes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja... A vallás a nép ópiuma. A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát keresni." (Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához.)

Marx gazdaságpolitikai fejtegetései szerint a polgári kapitalizmus teszi a legszélsőségesebbé a gazdagok és szegények közötti ellentétet. Így ez a leggonoszabb rendszer, de egyben a legalkalmasabb is arra, hogy elvezessen a végső, kommunista világforradalomhoz. És ezen a ponton magasztalja fel Marx - a jakobinusok nyomán - a forradalmi erőszak és a proletárdiktatúra jogosságát. Hiszen ha minden vallás, erkölcs és filozófia - köztük a Tízparancsolat és a Biblia is! - pusztán az ember anyagi érdekeinek megideologizálása, és egyik sem igaz, akkor szabad ölni és rabolni annak érdekében, hogy végül megteremtsük az igazságos társadalmat. Ezért az elnyomott munkásosztálynak jogában áll megölni, kiirtani és kirabolni mindazokat, akik érdekeikkel (és vallásukkal, erkölcsükkel) akadályozzák a kommunizmus megvalósulását. Marx a leghatározottabban állította, hogy erőszak és diktatúra nélkül nem lehet az igazságos társadalmat megvalósítani; és mélyen lenézte azokat, akik békés úton igyekeztek ezt elérni. Tanítása szerint először egy világméretű erőszakos forradalomnak, majd egy szigorú proletárdiktatúrának kell következnie. Ennek során erőszakkal teljesen át kell nevelni a következő generációkat az ateista, kommunista világnézetre, és aztán lehet átlépni az új világba. Ehhez szerinte minden vallást, hitet és egyházat, minden erkölcstant, sőt magát a család intézményét is meg kell szüntetni (mivel az is az elnyomás intézménye), és minden tulajdont közössé kell tenni.

„A mennyet eljátszottam"

Marx számára nem volt ismeretlen a vallás. Apai nagyapja Trierben, anyai nagyapja pedig Hollandiában volt rabbi (csakúgy, mint felmenői közül többen is). Karl Marx apja, Hirschel Marx, a középosztályhoz tartozó szőlősgazda azonban úgy ítélte meg, hogy zsidó vallása akadálya a további társadalmi felemelkedésnek, ezért nem sokkal Karl születése előtt kikeresztelkedett, és lutheránus lett. Karl Marx zsidóságát később nyíltan is megtagadta, és számos írásában antiszemita kirohanásokat tett, gazdasági érvekkel vegyítve: „A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehetett más isten... A zsidók istene elvilágiasodott, világistenné vált." Szerinte a zsidóság a felelős a gazdasági kizsákmányolás elterjedéséért, mivel korrumpálta a keresztényeket is - a protestantizmus szerepe vitathatatlan volt a kapitalizmus kialakulásában -, és meggyőzte őket arról, hogy nincs más hivatásuk idelenn, mint „gazdagabbá lenni szomszédaiknál". Marx szerint a „pénz-zsidó korunk egyetemes antiszociális eleme lett". De volt, amikor ennél is durvábban fogalmazott: „Lassalle [francia zsidó munkásmozgalmi vezető], miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel). Nos, a zsidóságnak és a germánságnak efféle egyesülése a négerszerű alapszubsztanciával szükségképpen fura produktumot hoz létre" - írta Marx barátjának, Engelsnek 1862. július 30-án küldött levelében.

Marx életműve túlnyomórészt mások műveinek kritikus, gyakran szélsőségesen durva kommentárjaiból áll. A leghíresebb, neki tulajdonított mondásokat szinte mind másoktól vette. Egyik fontos ihletője Jean-Paul Marat, a francia forradalom radikális újságírója (A gyűlölet kultusza. Hetek, 2011. július 15.) írta például először azt, hogy „a munkásoknak nincs hazájuk", és hogy „a proletárok nem veszthetnek mást, mint a láncaikat". Másik híres mondása, miszerint „a vallás a nép ópiuma" a forradalom egy másik hírhedt alakjától, a szexuális perverziókat népszerűsítő műveiről elhíresült francia Sade márkitól származik.

Radikális ugrás Istenbe

Marx, Nietzsche és Freud évszázadában egy éppoly szenvedélyes és éppoly modern gondolkodó az ellenkező irányba hajtott végre ugyanilyen radikális ugrást. Søren Kierkegaard (1813–1855) dán filozófus ugyanolyan mélyen felismerte a protestáns „keresztény társadalom” szellemi csődjét, mint emezek, azonban nem a semmi, hanem az Isten irányába hajtotta végre „a hit ugrását”, amint ő nevezte. Írásaiban (például A keresztény hit iskolája) megkülönbözteti a kereszténység két létformáját, a történelmileg megvalósult európai kereszténységet (amelyet álkereszténységnek tart) és a valódi, radikális, krisztusi kereszténységet (krisztushitet). „A kereszténységet nem szabad megvédeni, mert a kereszténység lényegénél fogva mindig támad. És »keresztény« korunkban szükségképpen – hátulról támad.”
Kierkegaard szembehelyezkedett a bibliakritikával és a kor összes hasonló népszerű teológiai irányzatával. A racionalista megközelítésekkel szemben azt állította, hogy Isten hangja a szubjektum (az egyén) legmélyén keresztül hallható meg, és nem az ésszerű elemzések szintjén. Briliáns intellektussal szállt szembe a kor meghatározó gondolkodóival, és maró iróniával leplezte le hazája – és Európa – lutheránus államvallásának a valódi kereszténységtől való elidegenedettségét. Könyveit többnyire csak álnéven publikálhatta, de szerzőségének kiderülése után így is kiközösített különcként kellett élnie Koppenhágában.
Munkássága lassabban hatott, mint ateista kollégáié, de napjainkban egyre népszerűbbé vált: a 20. század második felére Dosztojevszkij mellett a hívő egzisztencializmus legfőbb előfutárává vált.

Marx ugyanakkor a zsidók és a keresztények reménységét - Isten igazságos országának eljövetelét - igyekezett „istenteleníteni", és egy emberi apokalipszissel megvalósítani. Önmagát tekintette főszereplőnek ebben a forradalomban: „Semmi vagyok, és mindennek kell lennem" - írta, követőinek pedig a Kommunista Kiáltványban azt ígérte: „A proletárok a forradalomban csak a láncaikat veszthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek." (Bár ez utóbbi mondat sem tőle, hanem kortársától, Karl Schapper német szocialista munkásvezetőtől származott.)

Az ifjú Marx korai művei közül sok elveszett, a fennmaradtak alapján azonban kitapintható radikális eszméinek fogantatása: „A mennyet eljátszottam, tudom nagyon jól. Lelkem, mely egyszer igaz volt Istenhez, a pokolra választatott" - írja egyik költeményében. Oulanen című verses tragédiájához Goethe Faustja adta a mintát. Ebben is idézi egyik kedvelt mondását, Mefisztó szavait, miszerint: „Minden születő: elpusztítást érdemlő." A vad énekek címmel megjelent verseiben szintén az emberiség iránti megvetés és pesszimizmus köszön vissza, és megjelennek benne az öngyilkossági paktumok és a fausti alkuk képei. „A pokoli párák felemelkednek és betöltik az agyat, amíg őrült nem leszek és a szívem teljesen megváltozik. / Látod e kardot? A sötétség fejedelme adta el nekem. Értem lüktet az idő és adja a jeleit. S én egyre merészebben járom a haláltáncot" - írta Marx A játékos című költeményében. „Le vagyunk láncolva, összezúzva, üresen, ijedten, / Örökre ide vagyunk láncolva a lét márványtömbjéhez - írta más helyen az ifjú Marx - ...Egy hideg isten majmai vagyunk." Ő maga, Isten szájába adva a szót, ezt mondja: „Szörnyű átkokat fogok szórni az emberiségre"; s legtöbb verséből kitűnik, hogy meg volt arról győződve: a világ általános válság és összeomlás felé halad. Marx később is előszeretettel használt apokaliptikus képeket írásaiban, amikor a kommunista forradalomról vizionált. A német ideológia című művének első vázlatába beiktatott egy részt, amely erősen emlékeztet verseire: az „ítélet napjáról" szól, „amelynek hajnalpírja égő városok visszfénye lesz az égen, amikor a »mennyei harmóniák« közt a Marseillaise és a Carmagnole dallama zeng majd az elmaradhatatlan ágyúdörgéssel együtt, és a guillotine veri hozzá a taktust..." Nem véletlen, hogy Marx követői számára nem a hideg gazdasági érvelések, hanem az izzó kiáltványok jelentették a legnagyobb ösztönzést a társadalom bármi áron megvalósított átalakításában.

Marx sorsát meghatározta, hogy nézetei miatt élete jelentős részében családjával együtt folyamatos költözésekre kényszerült, és az is, hogy szinte mindenkivel összetűzött, akivel kapcsolatban állt, hacsak az illető teljesen be nem hódolt neki. Egyik nagy ellenfele, Bruno Bauer fivére még verset is írt róla: „A sötét trieri fickó tajtékzik, / Kezét gonoszul ökölbe szorítva úgy bömböl szüntelen, / Mintha tízezer ördög cibálná a haját." Egy orosz emigráns jellemzésében beszámolt „sűrű, fekete sörényéről, szőrös kezéről és rosszul összegombolt császárkabátjáról", elmondta, hogy nincs modora, hogy „büszke, és kissé lenéz mindenkit", valamint „metsző, fémes hangja jól illik azokhoz a radikális nézetekhez és véleményekhez, amiket szüntelenül ont emberekről és dolgokról", és minden, amit mondott, „kellemetlenül hatott". Forradalmártársa, Karl Heinzen pedig portréjában azt írja, hogy Marx „apró, vad, rosszindulatú szeméből időnként gonosz láng csapott ki; szavajárása pedig ez volt: »Meg foglak semmisíteni.«"

„Karl Marxnak nagyobb hatása volt mind az eseményekre, mind az emberek gondolkodására, mint a modern idők bármely más entellektüeljének" - írja a Marxról szóló esszéjében Paul Johnson brit történész. „...azt a személyi diktatúrát, amelyet magának szánt, három legjelentősebb követője, Lenin, Sztálin és Mao Ce-tung - akik ebben hithű marxisták voltak - megvalósította, az emberiséget illetően beláthatatlan következményekkel."

A részvét megsemmisítése

Friedrich Nietzsche (1844-1900) gondolkodása rengeteg rokonságot mutat a kommunizmus atyjával, de karakterénél fogva sok mindenben eltérő következtetésekre jutott. Egyik fő ihletője neki is Darwin, akinek evolúciós elméletét kiterjesztette az emberiségre és a társadalomra is. Ebből következően egyrészt egy evolúciós ugrás közeli bekövetkeztét hirdette meg egy új faj, az „emberfeletti ember" (Übermensch) irányában; másrészt a jelenlegi emberi történelem fő mozgatórugójaként a hatalom akarását jelölte meg, és az uralomra termett, erős embert idealizálja. Ő is természetesnek, elfogadhatónak és elfogadandónak tekintette, hogy az emberi létet éppúgy a „fittest-elv", az erősebbnek a gyengébb elpusztítása árán elért fennmaradása kell hogy irányítsa, mint az evolúciót.

Marxhoz hasonlóan úgy látta, hogy a vallás az emberfeletti ember szemszögéből nézve merő hazugság, a részvét pedig - amely a vallások egyik alapja - a tömegmorállal való megalkuvás, ami tönkreteszi az erős embert, mert alkalmatlanná teszi magasabb céljainak elérésére. Leghíresebb mondata, mely Vidám tudomány című művében így szól: „Isten meghalt! És mi öltük meg őt!", a Lu-ther-féle bibliafordítás stílusában megírt Imígyen szóla Zarathustrában már így folytatódik: „...az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az Istent." Miután kigúnyolja a Biblia Istenét, közli, hogy „halála" az ember evolúciós ugrásának kedvez: „Íme azonban ez az Isten halott! Fensőbbrendű emberek, ez az Isten vala legnagyobb veszedelmetek. Mióta sírban nyugszik, csak azóta támadtatok föl ujra. Csak most jő a Nagy Dél, csak most lesz a fennsőbbrendű ember - úr! (...) Nosza! Rajta! Fennsőbbrendű emberek! Csak most vajudott az emberiség jövőjének hegye. Isten halott: íme azt akarjuk mi - hogy az emberfölötti ember éljen."

Nietzsche szerint a részvéttől, szeretettől mentes, uralkodásra termett, isteni, emberfölötti emberré válás evolúciós ugrásához szükséges, hogy az ember teljes mértékben megszabaduljon a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás által adott minden értéktől. Az emberiség eltorzulásáért, elgyengüléséért a részvéten, szereteten alapuló erkölcs, az isteni parancsok és tilalmak felelősek elsősorban: Mózes, hogy azokat a zsidó népnek adta, és Pál, hogy az egész világon elterjesztette. Az emberfeletti ember voltaképpen egy természetes, őspogány állapotba kell hogy visszatérjen, ahol túllép a jó és a rossz erkölcsi kategóriáin (Túl jón és rosszon). Ehhez azonban a lelkiismeretben teljesen fel kell számolni a bibliai eredetű gyökereket, köztük a Tízparancsolat tilalmait és minden egyéb bibliai útmutatást. Egy helyen azt tanítja, hogy a legnagyobb és „utolsó nehézkedés", ami az embert visszatartja az emberfelettivé válástól, az az üdvösség, az örök élet reménysége, illetve a kárhozattól való félelem, ezért újra el kell fogadni a pogány vallásokra jellemző „örök visszatérés" eszméjét, mely szerint az ember újra meg újra visszatér, és sohasem szabadul ki valamiféle örök boldogságra (Nietzsche állítása szerint ennek elfogadásával válik emberfelettivé az ember - vagyis az üdvösség lehetőségének teljes elutasításával).

Amit tehát Marx politikai filozófiaként a társadalom egészére nézve hirdetett meg cselekvési tervként tudományos nyelvezettel, azt Nietzsche az ember belső, szellemi életére nézve követelte költői képeket használva: a teljes hittelenítést, istentelenítést és erkölcstelenítést. Természetesen mindketten azt állították, hogy ezt valamiféle magasabb igazságosság érdekében teszik, de közelebbről megnézve ez a magasabb igazság a materializmus, az evolucionizmus és az élet kegyetlenségének teljes elfogadását jelenti csupán. „Minket, jó európaiakat mi tesz különbbé a nacionalistáknál? Először is: ateisták és immoralisták vagyunk, de először még támogatjuk a vallást és a csorda-ösztön erkölcseit: ezekkel ugyanis egy olyan emberfajtát készítenek elő, amelyik egyszer majd a mi kezünkbe esik, amely a mi kezünket fogja kívánni" - írja A hatalom akarásában.

Nietzsche tisztelői általában hangsúlyozzák, hogy tanításait nem szó szerint kell érteni, és ezért csak korlátozottan felelős az eszméit gyakorlatba ültető nácizmus bűneiért. Kétségtelen, hogy a nácik bizonyos mértékig „lebutították" Nietzsche gondolatait, de az is bizonyos, hogy lényegében az ő filozófiáját kívánták megvalósítani. Kevéssé közismert, hogy az SS - amely legalább annyira egy nietzscheiánus vallás is volt, mint fegyveres testület - tagjai többek között azért pusztították a zsidókat olyan különleges kegyetlenséggel, ahogyan, mert ennek során nemcsak a Bibliát és az erkölcsi törvényt génjeiben hordozó népet akarták az utolsó csecsemőig megsemmisíteni, hanem saját lelkiismeretükben a rossztól való viszolygást is (kiképzésükhöz tartozott, hogy végig együtt gyakoroltak egy kutyakölyökkel, akit a végén meg kellett ölniük, hogy a kötődés és a részvét érzését megszüntessék magukban), hogy emberfeletti emberré válhassanak.

Nietzsche gyümölcse

Mélyen elgondolkodtató, hogy Nietzsche protestáns lelkészcsaládba született. A kiemelkedően jó intellektuális képességekkel rendelkező ifjú a kereszténységtől huszonéves korában kezd eltávolodni, miközben antik tanulmányokat folytat, a régi germán pogány állapotot felmagasztaló romantikus költészettel foglalkozik, Wagnert hallgat, és Schopenhauert olvas, aki a gyarmatokról Európa felé visszaáramló keleti filozófiák eszmerendszerét igyekszik egyesíteni a nyugati filozófiával. Legfőbb érve a kereszténységgel szemben a hívők képmutatása.

Sokat foglalkozik a férfi-nő kapcsolattal, de a nőkkel szemben nagyon ambivalens a viszonya, mert a női nemet a részvét, vagyis a gyengeség, a nihilizmus megtestesítőjének látja. „Nőhöz mégy? Vigyél magaddal korbácsot" - tanácsolja. Egyre radikálisabban ír, de fő műve, a Zarathustra megírása után (1885) betegsége egyre jobban eluralkodik rajta, ekkor írja már a Túl jón és rosszon és Az Antikrisztus című művét.

Végül mentálisan teljesen összeomlott (1889). Tébolyult leveleket írt barátaihoz és ismeretlenekhez egyaránt, amelyeket Dionüszosz, illetve a Megfeszített néven írt alá, egy egyetemi professzori állást pedig azzal utasított vissza, hogy istenként nehéz lenne azt ellátnia. További tizenkét évnyi teljes szellemi elborultsága alatt édesanyja, majd húga gondozta, míg végül a szifilisz következtében fellépő bénulás végzett vele.

Mindezek ellenére hatása a nyugati gondolkodásban rendkívül nagy. „...Az a tény, hogy napról napra mind sűrűbben találkozunk nietzschei elemekkel korunk gondolkodásában, arra kényszerít, hogy szemébe nézzünk e kérdésnek: mit jelent Nietzsche a mai filozófiának... Nem háríthatjuk el magunktól a kérdést... mert valakinek filozófiatörténeti jelentőségét nem gondolatainak formája, hanem hatékonysága dönti el..." (Mátrai László). Nietzsche értéktagadása nemcsak a nácizmust, hanem az 1960-as évek beatnemzedékét, a New Age-et és ezeken keresztül a mai liberális demokráciák gondolkodásmódját is mélyen meghatározza.

„Vágyom, tehát vagyok"

Ez Sigmund Freud (1856-1939) hitvallása, az előző két „nyugati próféta" harmadik szellemi ikertestvére, a pszichoanalízis atyja, aki szintén Darwin „köpönyegéből bújt ki". Az ember állati eredetének tanából ő is következetesen levonta a konklúziót, amely kísértetiesen hasonlít Marx és Nietzsche következtetésére, csakhogy nem a társadalom- és egzisztenciálfilozófia, hanem a lélektan területén. E szerint az emberi lélek természetesen nem más, mint az emberben lévő anyagi, biológiai erők magasabb szintű megnyilvánulása csupán. Ezért a lélek létrehozója, két legalapvetőbb, uralkodó ereje: a létfenntartás és a fajfenntartás ösztöne, azaz két, tisztán anyagi, biológiai, testi, állati eredetű tényező; és minden további lelki működés (érzelmek, gondolkodás, akarat stb.) valamiképp erre a kettőre vezethető vissza, ennek a kettőnek bonyolultabb megnyilvánulásai csak. Mivel azonban társadalomban élünk, a többiekkel való kontaktusban korlátozó tényezők lépnek életbe e kettő gátlástalan kiélésével szemben, ez pedig - főként a nevelés által - a „felettes én" kialakulásához vezet a lélekben, amely szembeszegül a létfenntartás és fajfenntartás ösztöneivel, és korlátozni igyekszik azokat. E „felettes én" megnyilvánulása, terméke tulajdonképpen Freud szerint az erkölcs, a vallás és a többi hasonló civilizációs tényező. Jól látható ennek az alapgondolatnak a közeli rokonsága Marx és Nietzsche felfogásával.

A felettes én e korlátozó tevékenysége során tehát kénytelen szembeszegülni a létfenntartó és szexuális ösztönnel, ezek azonban igen erősek; ezért a felettes én (amely persze végső soron maga is e kettő terméke) igyekszik kiszorítani a társadalom számára elfogadhatatlan megnyilvánulásaikat a tudatból, és az úgynevezett „tudatalattiba" száműzni, mégpedig az „elfojtás" mechanizmusa által. A tudatalattiban lévő tartalmakat - mint a nevéből is következik - a tudat nem tudja (nem akarja tudni), így tartja kordában; azonban a biológiai ösztönök annyira erősek, hogy így - Freud szerint - óriási feszültségek halmozódnak föl „odalent", amelyek egyes esetekben pszichikai vagy egyenesen fizikai megbetegedésekhez vezetnek. Ezeket a korábban hipnózissal foglalkozó Freud az elfojtott tudattartalmak felszabadításával látta orvosolhatónak - ehhez azonban a felettes én kontrollját fel kell függeszteni, ami együtt jár az illető erkölcsi világképének szándékos fellazításával vagy feloldásával; mindennek a mélyén pedig természetesen annak elfogadása áll, hogy alapvetően állatok vagyunk.

Az asszimiláns zsidó, vallását maga is elhagyó Freud lélektani elméletét világnézetként is megfogalmazta. Véleménye szerint a vallás és a filozófia nem más, mint a neurózis (lelkibetegség) egyfajta teoretizálása, elméleti igazolása. Az élet értelmére irányuló kérdések Freud szerint már eleve a betegség jelei. Erről szóló írásaiban (Totem és tabu, Mózes stb.) a vallások keletkezését az elfojtásra vezeti vissza. Például a kereszténységet, az Ószövetséget felváltó Újszövetséget, az Atya Isten és a Fiú viszonyát és a mózesi Törvény felfüggesztését megpróbálja a fiúgyermeknek az apjával szembeni függetlenségi harcára, rejtett gyűlöletére, sőt az Ödipusz-komplexusra visszavezetni, amely szerint a fiú szerelmes az anyjába, és emiatt apja ellenségévé válik; de mivel ezt önmaga előtt sem vallhatja be, elfojtja, majd fellázad apja ellen. Véleménye szerint a vallásgyakorlattal igyekeznek az emberek elkerülni a neurózis kitörését, de ezzel saját gyermekkorukat (infantilizmusukat) hosszabbítják meg egy életre; mert egy illúzióval igyekeznek elkerülni a neurózist, melynek hátterében szinte mindig az elfojtott szexualitás áll.

Kétségtelenül el kell ismerni, hogy a bigott, hatalmi katolicizmustól uralt Habsburg-fővárosban, Bécsben, ahol Freud élt, valóban számos pszichés probléma okozója lehetett a túlzott vagy eltorzult vallásosság, és a vidám légkörű családból származó Freud diagnózisai néha helyesek, terápiái néha eredményesek lehettek.

Ennek ellenére azonban az egyedi diagnózisok kiterjesztése a hit egészére nyilvánvalóan ugyanarról a tőről fakad, és ugyanolyan következtetésekhez vezetett, mint Marx és Nietzsche esetében, és hatása is hasonlóan erőteljes a nyugati civilizációban. A pszichoanalitikus iskola is mélyen befolyásolja a modern ember gondolkodásmódját, szinte teljes mértékben uralja a médiát, a neveléstudományt - jóval mélyebben ma már, mint a biblikus szemlélet. Érdekes, hogy korunkban a pszichológusok igen jelentős része már Freuddal ellenkező irányban gondolkodik: a mai embereknek inkább a felettes én meggyengüléséből származnak a pszichológiai problémáik, semmint túlzottan erős voltából; és számos pszichológus szerint inkább a régi jó erkölcsi gátlásokat kellene visszaépíteni az emberekbe ahhoz, hogy egészségesek tudjanak maradni.

Szinkronugrás

A három bemutatott „nyugati próféta" gondolkodásmódjának idő- és térbeli egybeesése és gondolati egysége nyilvánvaló: a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás erkölcsi rendszerének, ember- és világképének radikális felszámolása. Tanításuk megdöbbentően nagy és nagyon erőteljesen keresztényellenes hatással van a Nyugat és ezen keresztül az egész világ gondolkodásmódjára. Nemcsak a kommunizmus és nácizmus rémuralma köszönhető nekik, hanem az a „toleráns megvetés" is, amely a modern demokráciákban az elkötelezett keresztényeket világnézetük miatt ma is körülveszi. Ez utóbbiaknak pedig azon is érdemes elgondolkozniuk, hogy a korábbi „keresztény Európának" milyen hibái vezethettek hitük e szélsőségesen heves elutasításához.

Olvasson tovább: