Kereső toggle

A hatalom bűvölete

Kellenek-e szakrális érvek a politikában?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hatalom – minek tagadjuk? – nagyszerű dolog. Minél nagyobb, annál kívánatosabb. Megnyitja a lehetőségek tárházát, és eszközöket is biztosít, hogy ezek körét bővítsük és a megvalósítás irányába tereljük. Ki ne örülne annak, hogy sok mindent megtehet? S idővel elhiszi, hogy mindent. Meggyőződése a hatalomgyakorlás közben egyre erősödik. Ezért aztán nemigen válogat az eszközökben, hogy növekvő lehetőségeit valóra váltsa.

A hatalomgyakorlás határa a csillagos ég. S ahogy a történelemben számtalanszor tapasztalhatjuk – legitimitásának megerősítése céljából –, még az eget is igyekszik birtokba venni. Ebből a törekvésből származtatható a hatalom szakrális eredetének évszázadokon átívelő gondolata.
A történelemben még a legkiválóbbak sem tudtak szabadulni a hatalom bűvöletétől. Az Isteni színjáték halhatatlan szerzője, aki büszkén hirdeti, hogy „születésére nézve firenzei, erkölcseit tekintve nem az”, Dante a De Monarchia (Az egyeduralom) című vitairatában hitet tesz amellett, hogy „a világ jólétének biztosítására szükség van egyetemes monarchiára, azaz császárságra”. Csak ez az egy személy kezében összpontosuló hatalom képes elejét venni a fejedelemségek közötti érdekellentéteknek, hiszen – s itt a megfellebbezhetetlen tekintélyű bölcselőt, Arisztotelészt idézi – „a sok uraság mindig baj, azért csak egy legyen az úr”. A viszály, a széthúzás s egyáltalán mindenféle harc és háborúság az egy kézben összpontosuló világuralom következtében véget ér. Beköszönt a zavartalan békesség kora. Megvalósul a közjó, és  semmi sem állhat az emberek boldogulásának útjába. Ennek mielőbbi megvalósítása Isten akaratára vezethető vissza, mivel – Dante álláspontja szerint – „a világuralom, vagyis a császári méltóság közvetlenül Istentől függ” (lásd 3. könyv).
Dante Monarchiája tematikusan ahhoz a szellemi küzdelemhez tartozik, amelyet a művet teljes terjedelmében elsőként fordító (1921) tudós piarista, Balanyi György tanulmányméretű bevezetőjében ezzel a megjegyzéssel jellemez: „A középkor legsajátabb, legállandóbban és legtöbb szenvedéllyel vitatott problémája az egyház és állam, illetve konkrét megtestesülésük: a pápaság és császárság egymáshoz való viszonyának kérdése volt.” Skolasztikus módszerrel és alapossággal könyvtárnyi vitairat született – az „ imperium” vagy a „sacerdotium” elsőbbségét bizonyítandó –  az egymással szemben álló publicisták tollából. S mivel a hatalom elsőbbségéről folyt a vita, ezért a küzdelem nem is maradhatott elméleti síkon, s az úgynevezett invesztitúraharcban érte el a csúcspontját.
Így aztán nemigen lepődhetünk meg azon, hogy Danténak ezt az utópisztikus vitairatát a maga korában nagyobb érdeklődéssel fogadták, mint főművét, az Isteni színjátékot. Talán ezért is érthető, hogy Márai A kassai polgárok című drámájában Dante mint a Monarchia szerzője kerül említésre.
S itt akár abba is hagyhatnánk a hatalommal kapcsolatos, immár csak kultúrtörténeti szempontból értékelhető viták ismertetését, hiszen régóta nincs már császárság, s – VI. Pál óta – a pápák sem viselnek hármas koronát.
Ámde ha ma Magyarországon a hatalom birtokosai részéről politikai nagygyűlésen hangzik el a kijelentés, hogy „Isten a világtörténelem ura”, akkor valami mégis aktualizálódni látszik letűnt korok túlhaladott vitáiból, amelyek éppen az Isten akaratára való hivatkozással kívánták elfogadtatni a hatalomról vallott elveiket.
Hívő ember nem kételkedhet a kijelentés igazságtartalmában. Isten valóban a történelem ura. De azt is illik tudnunk, hogy ezt a teológiai meggyőződést inkább eszkatologikus értelemben valljuk, és senki sem vállalkozhat arra, hogy a történelem egyes eseményeit közvetlenül Isten akaratára vezesse vissza. Mert a vallási meggyőződés alapján az úgynevezett üdvtörténeti eseményekben lehet és kell a gondviselő Isten akaratát fölfedezni, ez azonban az úgynevezett profán történelmi eseményeket vizsgálva már jóval kevésbé lehetséges. A hívő ember legfeljebb csak a történelem végcélját illetően foglalhat állást a kinyilatkoztatásra hagyatkozva, nevezetesen, hogy a végső időkben megvalósul az Isten országa. Ahogy a Szentírásban olvashatjuk: „Akkor Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).

Mi és mások

Ha azonban egy frissen hatalomra jutott, önmagát történelmi jelentőségűnek tartó (vö. forradalmi, rendszerváltó) párt politikai rendezvényén hivatkoznak Isten történelmi szerepére, akkor az egy olyan téves felfogásnak nyújt tápot, mely szerint az ő hatalmuk is isteni eredetű. Ez pedig már csak egy tyúklépésre van attól az önhittségtől, hogy az illető párt önmagát, kiváltképp vezetőjét, Isten kegyelméből való apostoli hatalomviselőnek aposztrofálja. Ami annál is indokoltabb feltételezés, mert korábban azt a híresztelést terjesztették, hogy az illető párt első számú vezetőjének szülőfalujában ajánlotta föl Szent István király a koronát a Magyarok Nagyasszonyának.
Danténak és kortársainak a tévedése naivitással menthető. Egyszerűen föl sem vetődött bennük – talán éppen szilárd keresztény hitük miatt – az egyeduralom körülményei között olyannyira kézenfekvő lehetőség: a hatalommal való visszaélés gondolata. A hatalomgyakorlást a szolgálat szellemében képzelték el: eszerint a világon uralkodó császár minden ember szolgája lesz. Minden az övé, ezért nincsenek, nem is lehetnek a saját érdekéből fakadó, önző kívánságai. Mindene megvan, csak a rábízottak jólétéről való önzetlen gondoskodás marad számára az elvégzendő feladat. S mivel hatalma az Istentől való, erkölcsi szilárdságához nem férhet kétség. Így a közjót szolgáló feladatát a legjobb képessége szerint el is fogja végezni.
Naiv, utópisztikus fölfogás ez a javából. De a maga korában érthető és értelmezhető álláspont. A 21. században persze anakronisztikus. Hiszen a mi generációnk, ha másból nem, hát akkor a 20. század túlhatalmi törekvéseiből származó katasztrófák révén megtanulhatta a leckét: a korlátlan egyed-uralmat nemcsak a közjót figyelmen kívül hagyó, hanem egyenesen emberellenes, diktatórikus magatartás jellemzi. Végső soron minden humánus érték megsemmisítése.
Nem véletlen, hogy éppen ezekre a jelenségekre reflektált – az úgynevezett frankfurti iskolához tartozó Theodor Adorno nyomán – a szociológia, amikor kidolgozta a tekintélyelvűség ismérveit. A jellemző tulajdonságok között említi azt a „mi” és „mások”, két csoportra történő leegyszerűsített felfogást, amely a mi oldalunkon való csoportot egyértelműen igaznak, jónak, értékesnek – adott esetben kereszténynek és nemzetinek – vallja, míg a másik oldalon lévőket gonosznak, hazugnak, csalónak – adott esetben korruptnak, vallás- és magyarellenesnek – hirdeti. S mivel magát tökéletesnek hiszi, másokban szüntelenül hibát keres, ami egyúttal az önigazolásra szolgál. Ezért van szükség állandóan bűnbakokra is (lásd az egyre szaporodó vizsgálóbizottságok felállítását). A beosztottaknak – miközben maguk is a hatalom nyomasztó súlyától szenvednek – elfojtott indulatai az ellenfeleikkel szembeni kegyetlenségben manifesztálódnak (lásd a kormányhivatalokban történő elbocsátások módszereit).

A szolgahad veszélyei

Ha mindezt végiggondoljuk, szinte magától értetődőnek kell tartanunk, hogy a hazai demokráciában korábban jól-rosszul, de mégiscsak működő úgynevezett ellensúlyok sorra áldozatul esnek. Tegnap a Számvevőszék, holnap az Alkotmánybíróság. Az lenne a meglepő, ha ilyen ismérvekkel rendelkező hatalomgyakorlás során ez mégsem történne meg. De kormányzatunk – meg kell hagyni – következetes, és ebben a tekintetben igen felkészült.
Éppen harminc évvel ezelőtt írtam le ezeket a sorokat egy hetilapba – mert akkor már le lehetett írni, s mivel most még le lehet, idézem:
„A hatalom keze nyomán hamis világ épül: növekvő számú hívei kényeztetik, s ebből arra a következtetésre jut, hogy őt mindenki szereti. Kiszolgálói még a háta mögött is dicsérik, hátha a fülébe jut. Keresztnevén emlegetik, mintha bizalmas viszonyban állnának vele, pedig előszobájában feszült csendben vagy tisztelettudóan suttogva várakoznak, ha az a hír járja, hogy rosszul aludt, és romlik az étvágya. – Ámde éppen az egyéniségét megsemmisítő szolgahad feltétlen odaadása révén érheti kudarc vagy szégyenletes bukás: akik minden szeszélyét kiszolgálják, teljesen lemondva önmagukról, egyéniségükkel már nem szolgálhatják. Pedig az ember itt adhat a legtöbbet. Nem csoda, hogy a kezdeményezés lendületét veszti, s a kritika csak felelőtlen szóbeszéd, üres fecsegés és jogtalan uszítás lehet. – Aki feltétlen engedelmességet követel, azt csak némák és szívtelenek vehetik körül, kétes értékű rajongással.
A hatalom vak. Tétlenül és magabiztosan örül. Elhiszi, hogy azok a legmegbízhatóbb szövetségesei, akiknek nincsenek elveik. Ezért a hatalomból részesülő hivatalviselők egyetértésük hangoztatásával próbálják bizonyítani hozzáértésüket, és arra hivatkoznak, hogy tudnak feletteseik fejével gondolkodni – pedig elegendő volna, ha a sajátjukat becsülettel használnák…”

Az emberiség nem felejt

Lehet tehát itt hivatkozni mindenre. Égre, földre, a választók fölhatalmazására, az elődök hibáira. A demokráciánkban még mindig jelenlévő posztkommunizmus kigyomlálásának szükségességére. (Habár eleddig egyetlen köztársasági elnökünknek sem volt olyan komoly pártállami múltja, mint a jelenleginek.) Ezért kell – többek között – új alkotmány is.
Ha azonban végiggondoljuk a kormányzati tevékenység mozzanatainak értelmét, akkor rádöbbenünk: nincs másról szó, mint a hatalom akarásáról. Arról, amiről
Nietzsche beszélt.
Már csak az a kérdés, hogy meddig tarthat? Hogy az emberek mikor ismerik fel? Mert előbb-utóbb biztos, hogy fölismerik.
„Akármit mondanak a történelem pesszimistái: az emberiségnek van lelkiismerete” – olvassuk Thomas Mann Hajóúton Don Quijotéval (1934) című írásában. Majd így folytatja: „Az emberiség leborul ugyan a siker, a hatalom fait accompli-ja előtt, (…) de a lelke mélyén nem felejti el az emberileg csúfat, az erőszakosan igazságtalant és brutálisat, (…) és rokonszenv nélkül végül nem tartható fenn semminemű hatalmi vagy rátermettségi siker.”

Olvasson tovább: