Kereső toggle

Életfa, csodaszarvas, turul

Szkíták és mai örökségük

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Március végén nyílt meg a Magyar Nemzeti Múzeumban az a nagyszabású nemzetközi kiállítás, amely páratlan gazdagságú kincsanyag felsorakoztatásával mutatja be egy ősi, iráni eredetű sztyeppei nép, a szkíták történetét, műveltségét. A szkíták azért is figyelemre méltóak, mert annak ellenére, hogy már több mint tizenhét évszázada letűntek a történelem színpadáról, és sem etnikailag, sem nyelvileg nem rokonai a magyaroknak, szellemi örökségük ma is élénken jelen van a Kárpát-medencében. Sőt politikai mozgósítóerőt is képviselnek olyan jelképeik, mint a turul, a csodaszarvas és az életfa.

A szkíták ősei mintegy három évezreddel ezelőtt Északnyugat-Ázsiából több hullámban érkeztek Európába. A szkíták megtelepedtek a dél-szibériai sztyeppeövezetben, és Nyugat-Ázsiában is. őket nevezik altáji szkítáknak. A Volga és a Don folyók, valamint a Kaukázus hegyláncai által határolt térségben formálódott ki a jellegzetes sztyeppei szkíta kultúra. Innen vándoroltak a Fekete-tenger vidékére.

Az ókori történetírók élénk érdeklődést mutattak a szkíták iránt. Legrészletesebben a történetírás atyjának is nevezett Hérodotosz följegyzései maradtak ránk, aki személyesen is járt a szkíták között, és értesülései java részét a szkítákkal szoros kapcsolatban álló görög gyarmatvárosok lakóitól szerezte. Leírása szerint a szkíták az i. e. 7. században alapították meg Európa első nomád birodalmát a Fekete-tengertől északra, a mai Ukrajna és Dél-Oroszország területén, amely nyugaton a Dunáig, keleten a Don folyóig terjedt. Az i. e. 5. században Ateasz nevű királyuk alapította a második Szkíta Birodalmat, amely nyugaton a makedónokkal, keleten a szarmatákkal állt harcban. Végül a szarmaták az i. e. 3. században a Krím félsziget vidékére szorították vissza őket, ahol megalapították harmadik és egyben utolsó birodalmukat. Ez mintegy öt évszázadon át állt fenn, mígnem az i. sz. 3. században a térséget elfoglaló gótok elsöpörték a szkítákat, akik a Kaukázus előterébe szorultak vissza, majd a középkor folyamán az iráni oszétok népcsoportjába olvadtak be.

A Kárpát-medencében már több mint huszonhat évszázaddal ezelőtt megjelent a szkíta jellegű népesség.

A régészet tanúsága szerint az i. e. 7. század folyamán egy nagyarányú betelepedés történt a Kárpát-medence keleti felébe a Dunáig terjedően. Az eddig feltárt mintegy 2500 sír leletanyaga mind a fegyverzet, mind a hitvilágot tükröző ábrázolások tekintetében a szkíták meghatározó jegyeit hordozza. Már ekkor különös tisztelet övezte a csodaszarvast, miként ezt a mezőkeresztes-zöldhalompusztai, valamint a tápiószentmártoni fejedelmi sírokból előkerült aranyszarvasok mutatják. A szkíta kultúra kárpát-medencei uralmának a kelták benyomulása vetett véget az i. e. 4. században.

A szkíták világképe egy összefüggő, egységes rendszert alkotott, amelyben helye volt a látható és láthatatlan világnak egyaránt. E világkép és a hozzá kötődő vallási felfogás nem tűnt el a szkíták bukásával és eltűnésével, hanem szívósan tovább élt a szkíták után a sztyeppére érkező különböző népek körében, így a pogány magyarok között is. Arra vonatkozólag, hogy a magyarokhoz miként jutott el az a világlátás, és azok a vallási elemek és jelképek, amelyek a szkíták felfogásában döntő jelentőségűek, csak feltételezéseket lehet megfogalmazni. E párhuzamok megléte azonban kétségtelen tény.

Az életfa - világfa

A szkíták szemléletében meghatározó szerepet játszott az életfa, vagy más szóval világfa. Ez foglalta egységbe a világmindenség három meghatározó részét: az égi szférát, amelyet az életfa lombja jelenített meg, a látható világot, amelyet a fa törzse jelképezett, és az alvilágot, ahová lenyúltak a fa gyökerei. Számos szkíta sírból kerültek elő életfa-ábrázolások. A leghíresebbek közé tartozik a kazahsztáni Isszik nevű halomsírból (kurgánból) származó i. e. 4. századi arany sapkadísz. A díszítmény tízágú világfát mintáz, melynek tetején madár ül. Sok más lelet is madáralakokkal a csúcsán jeleníti meg az életfát. E mitikus madár, mely többnyire sas formájában jelenik meg, a világfa tetején, illetve ágain tanyázik. Egyik legfőbb szerepe, hogy az életfáról lehozza a földi szférába a megszületés előtt álló, különlegesen fontos szerepre hivatott emberek, fejedelmek, vallási vezetők lelkét. A világfával együtt a szkíták nemcsak a mitikus sasmadarat ábrázolták (amelyet a magyarok később turul néven tiszteltek), hanem más mitikus lényeket is, elsősorban a csodaszarvast. A novocserkasszki múzeumban őrzött i. e. 5. századból származó bronz póznavég esetében - hasonlóan több más lelethez - a csodaszarvas fejéből nő ki az életfa, melynek csúcsán mitikus madarak láthatók. Így egyetlen képbe sűrítve jelenítették meg mitológiájuk három meghatározó elemét.

Az életfa az ősi pogány magyar vallásnak is meghatározó eleme volt. Ezt mutatja, hogy a honfoglalás kori tárgyak többségén megtalálható az életfa valamilyen stilizált ábrázolása. Leggyakrabban a palmettadíszítésben, azaz stilizált pálmafa formájában jelenik meg a legkülönbözőbb tárgyakon: tarsolylemezeken, szablyamarkolatokon, süvegcsúcson, hajfonat- díszítő korongokon stb.

A világfa a pogány magyaroknál a sámánisztikus vallási felfogás kereteibe illeszkedett, ahol központi jelentősége volt az ősök szellemeinek és a velük való kapcsolattartásnak. A meghalt ősök szellemei  az életfa különböző ágaira költöztek, a földi hierarchiában elfoglalt helyüknek megfelelően. Az életfát közönséges ember nem láthatta, csak a felesleges pluszcsonttal született táltos (sámán). A táltos szó ugor kori szótövének jelentése: varázslat, varázserő. Az élők közül csak a táltos mászhatta meg az életfát, és csak ő tudott kapcsolatot tartani az elköltözöttek szellemeivel.

A táltos beavatásának egyik fő eleme az életfát jelképező sámánfa vagy sámánlétra megmászása extázisban, s ehhez kapcsolódva az áldozati állatok vérének megivása. A sámánszertartásoknál használt sámándobok egyik fő díszítő motívuma szintén a stilizált életfa.

Abban, hogy az életfa napjainkban is továbbél, fontos szerepet játszott a néphagyomány. Gazdag meseanyag szól róla, melyekben mint életfa, égig érő fa, teteje nélküli fa vagy világfa jelenik meg. A népművészet ábrázolásaiban is töretlenül él napjainkig az életfa motívuma. Különös módon a katolikus egyház is kivette részét az évszázadok során az életfa  ábrázolásának továbbéltetésében. Számos katolikus templom hangsúlyos pontjain, például kapuzatán kaptak helyet az életfa-ábrázolások (a monoszlói templom déli kapuzatán, a soproni Szent Jakab-kápolna timpanonján, az erdélyi Vurpód és Vízakna templomainak timpanonjain stb.). A templomi ábrázolásokra azért nehéz magyarázatot találni, mert az életfa egész jelentéstartalma mélységesen idegen a keresztény gondolkodásmódtól és világképtől. Ráadásul a katolikus egyház egyik fő egyháztanítója, I. Nagy Szent Gergely pápa azt hirdette, hogy a templomi ábrázolások az írástudatlan nép Bibliája.

A rendszerváltás után az életfa pártjelvényként is tovább élt. A Magyar Demokrata Fórum Alapszabályának 5. paragrafusa szerint: „A Magyar Demokrata Fórum jelvénye: stilizált életfa."

A csodaszarvas

A szkíták világképében fontos szerepet játszott a csodaszarvas. Számukra a szarvas minden bizonnyal totemősként is szolgált, azaz egy szarvas képében megjelenő őstől származtatták magukat. Ezt jelzi, hogy a szkíták neve az őket jól ismerő perzsák nyelvén „szaka" volt, amely szónak a jelentése szarvas, illetve a szarvas népe. A szkíta sírokból nagy bőségben kerültek elő a mitikus szarvasábrázolások, gyakran szoros összefüggésben a már említett életfával.

A sztyeppei népeknél a szarvas nemcsak totemősként szolgált, hanem csodás vezető állatként is, amely a népet - általában vadászat során -  új területre, új hazába vezeti. Ilyen jellegű szkíta ábrázolás is előkerült néhány évtizeddel ezelőtt az Azovi-tenger melletti Gjurovka falunál folytatott ásatások során.

A pogány magyarok hitvilágában is kitüntetett szerepet kapott a csodaszarvas. A kutatások szerint egyrészt totemősnek tekintették, hiszen a magyarok névadó ősét, Magort, annak testvérével Hunorral együtt Ménrót óriás feleségétől Enehtől származtatták. Az Eneh török eredetű szó, melynek jelentése ünő, azaz nőstény szarvas.

Másrészt a szarvas a magyaroknál is vezető állat. A 11. századi magyar őskrónika szövege alapján jegyezte le Kézai Simon 1282-1285 között írott krónikájában a magyar csodaszarvas-mondát. Ebből ismeretes, hogy Hunor és Magor egy különös szarvast üldözve jutottak szülőföldjükről egy új hazába.

A katolicizmus felvétele után a katolikus egyház védelme alatt folyhatott tovább a csodaszarvas tisztelete a magyarok körében. Igaz, kissé módosított változatban. A Képes Krónika beszámolója szerint I. Gézának és Szent Lászlónak egy csodás szarvas - „melynek agancsai égő gyertyákkal voltak tele" -, mutatta meg azt, hogy hol építsék fel a váci székesegyházat a Nagyboldogasszony tiszteletére. Ez a csodaszarvas azonban nem a magyar pogány hagyományanyagból került a katolikus tradícióba, hanem a nyugat-európai Szent Hubertusnak, a vadászok védőszentjének a kultusza révén, aki egyik vadászata alkalmával olyan csodás szarvast látott, amely agancsában keresztet hordozott.

A csodaszarvas a 20. századi Magyarországon a szélsőjobboldal jelképrendszerében tűnt fel ismét. Az ország fasiszta típusú átalakítását kezdeményező Imrédy Béla miniszterelnökségének utolsó szakaszában, 1939 januárjában a Pesti Vigadóban csodaszarvas és halálfej emblémája alatt indította útjára a Magyar Élet Mozgalmat.

A rendszerváltás után ismét felélénkült a csodaszarvas kultusza. Megalapították a Magyar Csodaszarvas Egyesületet, több köztéri szobrot is felállítottak a csodaszarvas tiszteletére (pl. Hajdúböszörményben, Tamásiban, Mátraballán stb.), sőt olyan zenekar is alakult, amely internetes portáljának hitvallása szerint „zenéje irányítását átadja ennek a kozmikus alkotóerőnek" (a csodaszarvasnak).

A magyar katolikus egyház is kivette részét az ősi magyar csodaszarvasábrázolások gyarapításából. 1980 októberében a vatikáni Szent Péter székesegyház altemplomában felavatták a Magyarok Nagyasszonyának kápolnáját, melyet II. János Pál áldott meg. A szobrászati díszt Varga Imre és Amerigo Tot készítette. A kápolna közepén álló nagyméretű, koronás Nagyboldogasszony-szobor mögött a hátteret hat életnagyságú csodaszarvas aranyszínű domborműve alkotja, ősi stílusban megformálva.

2000-ben Győrben a Székesegyház előtti téren állították fel Szervátiusz Tibor Boldogasszony-szobrát, melynek két mellékalakja egy-egy nagyméretű csodaszarvas.

Turul

A szkíták világképében és vallási felfogásában fontos szerepet töltött be a mitikus sasmadár, amit nagyszámú régészeti lelet bizonyít. Ezek közül az egyik leghíresebb az ukrajnai Litoj kurgánból származó aranyveret. A szkíta ábrázolások többségében a mitikus madarak szorosan kapcsolódnak az életfa-ábrázolásokhoz, ami mutatja, hogy itt nem csupán valamely ragadozó madár pazar megjelenítéséről van szó.

A pogány magyarok mitikus sasmadaránál, a turulnál is szoros kapcsolat figyelhető meg az életfával. Ülhet a csúcsán, az ágain, s van olyan ábrázolás is, melynél az életfa ágai madárfejben végződnek. Mindez ugyanarról tanúskodik, mint a szkíta leletek, hogy nem öncélú természeti ábrázolással állunk szemben, hanem a szkíták éppúgy, mint a pogány magyarok, természetfölötti erőket kívántak befolyásolni és mozgósítani pogány vallási jelképek és jelképes cselekedetek segítségével. Vallásuk lényegét tehát a varázslás jelentette.

A turul a magyaroknál egyben első uralkodóházuk, az Árpád-ház totemőse is. Anonymus, III. Béla király titokzatos jegyzője híres Gesta Hungarorum című művében foglalta írásba az Árpád nemzetség eredetmondáját, amely Emese álmaként ismert. Az elbeszélés szerint mielőtt az uralkodóház ősapja, Álmos megszületett volna, anyjának, Emesének „álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és teherbe ejtette őt". Az eredetmonda pontosan mutatja a turulnak az életfához kapcsolódó szerepét - melyről fentebb már volt szó -, hogy e mitikus madár hozza le az életfáról a fontos szerepre kiválasztott emberek lelkét megszületésük előtt.

A turulmadár alapvető jegyei, tulajdonságai és ábrázolásai egyértelműen bizonyítják, hogy itt egy nagyon markáns sztyeppei pogány világnézet szerves alkotóeleméről van szó, amely világlátás és vallási felfogás alapjaiban különbözik a zsidó-keresztény világnézettől és hitfelfogástól.

Nem csekély ellentmondás, hogy a magát kereszténynek nyilvánító Magyarország főleg a 19. és 20. században, különböző szervezetek, egyesületek, szobrok, emlékművek és rendezvények segítségével igyekezett, sőt igyekszik ma is ébren tartani és erősíteni a turulmadár kultuszát.

(A szerző történész)

Olvasson tovább: