Kereső toggle

Izrael és az egyiptomi fogság

Vaskohóban edzett nép

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Bibliában beszédes néven szerepel Egyiptom: Micrajim, azaz Nyomorgató.
Másutt találóan „vaskohónak” is nevezi a Biblia a Nílus-parti országot, ahol a
zsidó nép fogságának mintegy négyszáz éve alatt nem mindennapos
megpróbáltatásokat állt ki. A Szentírás ugyanakkor alig néhány mondattal
jellemzi csak ezt a hosszú és fontos időszakot, s egyelőre az Egyiptomban
előkerült történeti források sem sokkal beszédesebbek.



II. Ramszesz szobra az egyiptomi Luxorban

Az egyiptomiaknak a legkorábbi időktől fogva volt kapcsolatuk a nomádokkal.
Már az első dinasztia idején is óvniuk kellett határaikat a keletről beözönlő
pásztorkodó népektől, akiket mágnesként vonzottak a Nílus deltavidékének dús
legelői.

A hosszabb-rövidebb ideig itt letelepedő, az egyiptomi civilizációba
beilleszkedni nem tudó és nem is akaró „ázsiaiakat” az egyiptomi források amu
vagy saszu néven emlegették. A középbirodalmi Szinuhe-történetben a nomád
állattartókról ezt a sommás megállapítást olvashatjuk: „Nincs olyan íjász, aki
barátkoznék egy Delta-lakóval. Ki ültethetne papirusznádat egy hegyre?” Ez a
mondás is jól mutatja, mennyire megvetették az egyiptomiak a nomád állattartó
népeket, és – mint az József pátriárka történetéből kiderül – nem is ettek
együtt velük, mert utálatos dolognak tartották. Bizonyára nem véletlen, hogy a
„klasszikus” antiszemitizmus, vagyis az előítéletes zsidóellenesség éppen abban
az országban született meg, amelyhez a legrégebb óta fűzi kapcsolat a zsidó
népet.

Rabszolgából államfő

Hogy mikor is kezdődött valójában Izrael népének egyiptomi fogsága, arról
megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint már akkor, amikor Ábrahám és Sára a
Kanaánban kitört éhség elől ide menekült, és bizonytalan ideig itt tartózkodott.
Ábrahám később azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy kényszerű egyiptomi
tartózkodása előképe volt annak a hosszabb ideig tartó fogságnak, amelyet a tőle
származó nép fog elszenvedni: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a
földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz
esztendeig.” Isten azonban fiának, Izsáknak nem engedte meg, hogy Egyiptomba
meneküljön a Kanaánban tomboló éhínség elől. Ábrahám dédunokája, a Jákób és
Ráhel gyermekeként született József viszont már csaknem egész életét Egyiptomban
töltötte. Igaz, ő sem jószántából.

Mivel a Biblia egyik legszebb és legépületesebb története eléggé közismert, most
csak azokat a kapcsolódási pontokat vizsgáljuk meg belőle, amelyek a
forrásainkból kibontakozó korabeli egyiptomi valósághoz illeszthetők. A Genezis
39. fejezete szerint Józsefet húsz ezüst sékelért adták el rabszolgának Potifár
házához. A rabszolgák áraira vonatkozó dokumentumok alátámasztják, hogy a
második évezred első felében valóban ez volt egy rabszolga átlagos ára. A zsidó
ifjút Potifár a héber szöveg szerint „háza fölé” (al-bétó) rendelte. Egy
Brooklynban őrzött egyiptomi papirusz – a középbirodalom időszakából – tucatnyi
férfi és női nevet sorol fel, egy birtok sémi származású rabszolgáit és azok
beosztását. Ebben is szerepel a „ház fölött (álló)” (hry-pr) kifejezés is,
amelynek pontos és szó szerinti megfelelője található a héber szövegben. De
legalább ennyire érdekesek a József történetében szereplő egyiptomi nevek is:
Potifár, József gazdája; Aszenet, József felesége; Potifera, József apósa; és
Cofnáth-Paneákh, József egyiptomi neve, amit a fáraótól kapott. Az első két név
jelentése: „akit Ré adott”, az Újbirodalom idején vált igazán gyakorivá. Sokáig
úgy vélték, hogy az Aszenet név is egy pogány istenség nevéből eredeztethető, de
Kitchen bebizonyította, hogy az egy középbirodalmi névalak, melynek jelentése:
„aki hozzád tartozik”. A Cofnáth-Paneákh ugyancsak a tekintélyes egyiptológus,
Kitchen véleménye szerint azt jelenti: „akit úgy hívnak ip-ankh [aki ismeri az
életet]”. Ez a névalak is előfordul a középbirodalomtól kezdve, a cofnát („akit
úgy hívnak”) pedig kifejezetten sémita származású idegenek nevében gyakori elem.


A fáraó nevét egyébként sem József, sem a Kivonulás történeteiben nem említi a
Biblia. Egyiptológusok egybehangzóan állítják, hogy a fáraó név (átírásban: pr
‘3, melynek jelentése: „nagy ház”) ugyan megjelenik már az Óbirodalom idején is,
de önálló címmé csak a XVIII. dinasztia idején (vagyis az Újbirodalomban, Mózes
korában) válik. (Az időrendi kérdésekhez lásd táblázatunkat.) A fáraó
tisztségnév különösen a Ramszesz-dinasztia idején örvendett népszerűségnek:
ekkoriban önállóan használták a dokumentumokban. Az i. e. 10. századtól azután
megint nevekhez kapcsolódik a fáraó cím használata – a Biblia ezt is hűen
tükrözi, gondoljunk csak Sesonk (Sisák), Nékó vagy Hofra fáraók nevére, akik
valamennyien az izraelita királyság idejében működtek.

Akik elfelejtették Józsefet

József, akit a közelebbről meg nem nevezett fáraó második emberré tett
országában – tisztségének pontos címéről és annak jelentéséről máig vitatkoznak
a tudósok – ügyes gazdaságpolitikájával Alsó- és Felső-Egyiptom egész földjét a
fáraó birtokává tette. Ennek a jótéteménynek következtében talán a tizenkét
törzs fiainak is némileg jobban mehetett a sora Egyiptomban. Erre utalhat a
lélekszámban és vagyonban is végbemenő hatalmas gyarapodásuk, amely már az
egyiptomiakat is rémületbe ejtette. „Ímé az Izráel fiainak népe több, és
hatalmasabb nálunknál” – mondta a fáraó a Kivonulás előtt.

Ám az Exodus könyvének első fejezetében szerepel egy mondat, mely szerint József
tettei idővel feledésbe merültek. Hihető az az elképzelés, hogy „József
elfelejtése” egy olyan dinasztiaváltásnak volt köszönhető, amelynek során
nemcsak az uralkodóház, hanem az egyiptomi történeti hagyomány láncolatában is
szakadás következett be. Erre a legkézenfekvőbb lehetőségnek az úgynevezett
hükszósz uralomváltás kínálkozik. A Második Átmeneti Korban (i. e. 1670 táján)
egy görögösen Tutimaiosznak nevezett király (az egykorú források Dzsednoferré
Dudimosze királya) foglalta el a trónt. Egy korabeli egyiptomi felirat így
jellemzi őt: „Uralkodása alatt nem tudom mi módon, ránk viharzott az isten, és
váratlanul kelet felől ismeretlen fajtájú emberek nagy bátorságra kapván,
országunk ellen hadba indultak, és harc nélkül, egyetlen rohammal könnyedén
elfoglalták, az ország uralkodóit leverték, majd városait vadul felégették, az
istenek szentélyeit lerombolták, az ország lakóival a legellenségesebb módon
viselkedtek, egyeseket lemészároltak, mások gyermekeit és asszonyait
rabszolgaságra hurcolták.” A thébai uralkodó, Kamose egy évszázaddal későbbi
feliratai is úgy említik a hükszószokat, mint „ázsiaiak”-at, akik egy „szíriai
főnök” vezetésével „lerohanták Egyiptomot”. A görögösen „hükszósz”-nak,
egyiptomiul hekau-haszutnak nevezett új dinasztia nevének jelentése „az idegen
föld királyai” vagy „a puszták fejedelmei”. A nemrégiben előkerült régészeti
adatok alapján ma már nyugodtan kijelenthetjük azt, amit régebben csak
sejtettünk: a hükszószok a héberrel rokon nyugati-sémi nyelvet beszélő nomád
hurriták voltak.

A hükszószokat I. Ahmose fáraónak, a XVIII. (egyben első újbirodalmi) dinasztia
alapítójának sikerült kiűznie Egyiptomból. Ahmose lerombolta fővárosukat,
Avariszt, majd a soron következő fáraók meghódították Saruhen városát (Gáza
mellett), és megtörték a kanaáni föderáció erejét Megiddó, Hacór és Kedes
bevételével. III. Tutmózisz (Thotmesz) kiterjesztette Egyiptom uralmát a
Közel-Kelet nyugati felére, egészen az Eufrátesz folyóig, vagyis arra a
térségre, amit Isten Ábrahám leszármazottainak ígért meg. Az egyiptomi befolyás
azonban nem jelenthetett tartós és folyamatos megszállást, hiszen Merneptah
fáraó i. e. 1209-ben hadjáratot vezetett „Retenu földje” (Kanaán) ellen,
amelynek során – a későbbi Júdeai-dombság területén – „Izrael népét” is ostrom
alá vette. A zsidók tehát ekkorra már nemhogy megkezdték az Ígéret Földjének
elfoglalását, de tartósan letelepedett, földművelő életet éltek az ország
központi részén.

A hükszószok kiűzése után – ugyancsak az Exodus első fejezete alapján – még
nehezebb helyzetbe kerültek Izrael fiai, mint a velük szemben cseppet sem
barátságos „pásztorkirályok” uralma alatt. Az új fáraó tömören így jellemzi a
helyzetet: „Íme az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál. Nosza,
bánjunk okosan vele, hogy el ne sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború
támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harcoljon és az országból
kimenjen.” Az az aggodalom, hogy az országot elhagyó zsidók tömegei majd az
Egyiptom ellen harcolókkal kötnek koalíciót, igen érthető a hükszószok kiűzése
után. Az Újbirodalom időszakából származó egyiptomi források is megerősítik azt
a képet, hogy az ország telis-tele volt sémi nevet viselő lakosokkal, akik még a
távoli Thébában is jelentős számban mutathatók ki.

A Biblia szerint a zsidók kényszermunkásként elsősorban vályogvetéssel
foglalkoztak. III. Ramszesz vezírjének, Rekhmirének sírján ennek is fellelhetjük
képi ábrázolását: a sémita hadifoglyok – akiket tízezerszámra ejtettek ebben az
időben – vályogvetőként dolgoznak építkezéseken. Az elnyomatás legvégső
fázisában az egyiptomiak megkettőzték a napi kvótát, sőt még szalmát sem adtak a
vályoghoz. Életszerűen illusztrálja ezt a helyzetet a 4. számú
Anasztaszi-papirusz, amelyben egy munkafelügyelő így panaszkodik: „Kenkenentóba
vagyok kihelyezve, felszerelés nélkül, és sem munkások nincsenek a
vályogvetéshez, sem szalma a környéken.” Manfred Bietak osztrák régész kutatásai
igazolták, hogy a XVIII. dinasztia idejében hatalmas arányú építkezések folytak
a Nílus keleti deltájában, Avariszban és a Bibliában is említett Pithom, illetve
Per-Ramszesz környékén. Az egyiptomiak erődöket építtettek és templomokat is
újíttattak fel a térségben. A Louvre-ban őrzött papirusztekercsből pedig az is
kiderül, hogy az egyiptomiak időnként rendkívüli szünnapokat engedélyeztek a
kényszermunkásoknak, vallási célokból. Deir el-Medineh lakosai például engedélyt
kaptak arra, hogy „áldozhassanak isteneiknek”. Így tehát Mózes kérése a
fáraóhoz: „Bocsásd el az én népemet, hogy ünnepet üljenek nékem a pusztában” –
egyáltalán nem számított rendkívülinek.

De mikor is ment végbe a Kivonulás?

Ez a kérdés a tudósokat és a laikusokat egyaránt régóta foglalkoztatja. A
legtöbb népszerűsítő és tudományos könyvben is tényként tálalják, hogy a
Kivonulás II. Ramszesz fáraó alatt (i. e. 1279–1213) történt. Csakhogy a Biblia
– Királyok első könyve, hatodik fejezet – egyértelműen leszögezi, hogy a
Kivonulás és a jeruzsálemi Templom Salamon alatt történt felépítése között
négyszáznyolcvan év telt el. Eszerint az Exodusnak valamikor az i. e. 15. század
közepe, második harmada táján kellett végbemennie, és nem kétszáz évvel később.
(James Jack a 20. század első évtizedeiben asszír források és a Biblia
egybevetése alapján az i. e. 1445-ös időpontot javasolta.) Ezzel szintén
összhangba hozható Jefte kijelentése a Bírák könyve végén, aki a következőt
válaszolja az ammonitáknak, akik felpanaszolták, hogy Izrael fiai elfoglalják
földjüket: „Míg Izrael Hesbonban és annak mezővárosaiban, Aroerben és ennek
mezővárosaiban és az Arnon mellett való összes városokban háromszáz esztendőn át
lakott: miért nem foglaltátok el abban az időben?” Ha Jefte bírói működését az
i. e. 1100 körülre tesszük, akkor a 300 évre való hivatkozás megfelel a „korai
kivonulás” feltételezhető i. e. 15. századi dátumának.

Itt úszik bele a képbe egy másik történeti probléma: a habiru-kérdés. Az i. e.
14. század második feléből fennmaradt úgynevezett Amarna-levelekben (a
Ramesszida fáraók és különböző királyságok, illetve kanaáni városállamok
vezetőinek levelezésében) szinte mindenütt szó esik a habirunak (vagyis
hébernek) nevezett népességről, akik pusztítják, fosztogatják Kanaán
városállamait és azok földjét. Az Amarna-levelek keltezése elég biztosnak
látszik, így azok, akik nem fogadják el a korai Kivonulás dátumát, természetesen
tagadják a zsidó honfoglalók és a habiruk bárminemű kapcsolatát, míg a 15.
századi Exodus hívei legalábbis megvizsgálandónak tartják a kérdést. A kanaáni
királyok szinte kilátástalannak tartják a habiruk elleni harcot. Bár az
Amarna-levelekből kibontakozó háború időben valóban egybeesik a zsidó
honfoglalással, mégsem azonosíthatjuk egyértelműen azzal. A habiruk vezetőjét
például Abdi-Asirtának hívták, ami annyit jelent: „Astarté szolgája”.
Elképzelhetetlen, hogy egy zsidó hadvezér ilyen nevet viseljen! A kérdést tehát
egyelőre nyitva kell hagynunk, bízván abban, hogy a régészet előbb-utóbb erre a
rejtélyre is megoldást fog találni.

(A szerző történész)

Londonban látható az átkot hozó fáraó arca

Világ körüli útra indult a leghíresebb egyiptomi fáraó: amerikai nagyvárosok
után most Londonban látható Tutankhamon arany szarkofágja. A kiállítás
szenzációja, hogy a nagyközönség most láthatja először magát a múmiát, amelyet
eddig csak tudósok szűk köre vizsgálhatott. Tutankhamon sírját 1922-ben fedezte
fel Howard Carter brit archeológus.

Hamar kiderült, hogy a múmia magas rangú királyi vér, aki hirtelen hunyt el,
és némi sietséggel temették el, sírját valószínűleg másnak szánták. A sír Luxor
közelében, a Királyok Völgyében nyugszik, mintegy 5000 műtárgyat, többek között
egy arany arcmaszkot is rejtett. Tutankhamon halálának rejtélye a múmia 1968-as
röntgenvizsgálata után tovább mélyült. Akkor a vizsgálatot végző liverpooli
kutatók azt gyanították, hogy a fáraót megölték, mivel csonttöredékeket találtak
a koponyában, ami erős ütésre utalt.

Tutankhamon átka okozta a hiedelem szerint Lord Carnarvon – Howard Carter
expedíciója mecénásának – halálát. Carnarvon 1923-ban halt meg vérmérgezésben és
tüdőgyulladásban, melyet egy fertőzött moszkitó csípése okozott. Ám az átok
létezésére igen kevés a bizonyíték. Carnarvon halála előtt már évek óta
betegeskedett, Carter pedig 65 éves koráig élt, azaz még 17 évet azután, hogy
belépett a sírba. Ashraf Selim szerint ugyanakkor a legutóbbi vizsgálat során is
történt „néhány furcsa esemény”. „Az áram hirtelen kiment, a CT nem akart
elindulni, a csapattagok pedig megbetegedtek. Ha nem lennénk tudósok, hinni
kezdenénk a fáraók átkában” – mondja Selim.

Egyiptomi dinasztiák

Archaikus kor (2955–2635) I.–II. dinasztia

Óbirodalom (2635–2155) III.–VI. dinasztia

Első átmeneti kor (2155–2040)

VII.–X. dinasztia – Ábrahám (2166–1991)

Középbirodalom (2040–1785)

XI.–XII. dinasztia – Izsák (2066–1886); Jákób (2006–1859); József (1915–1805)

Második átmeneti kor (1785–1552)

XIII.–XIV. dinasztia, Hükszósz uralom: XV. dinasztia (1652–1544) és XVI.
dinasztia (1650–1550)

Thébai dinasztia: XVII. dinasztia (1652–1552)

Újbirodalom (1552–1070)

XVIII. dinasztia (1550–1295) – Kivonulás Mózes vezetésével (1445 k.)

Ramszesz-dinasztia: XIX.–XX. dinasztia (1295–1069)

Harmadik átmeneti kor (1069–656)

XXI.–XXV. dinasztia

Késő kor (664–332) XXI.–XXXI. dinasztia

Ptolemaiosz-kor (332–30)

Olvasson tovább: