Kereső toggle

Brit kirekesztés

A BBC és az akadémiai elit az új antiszemitizmus zászlóvivői

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egyre több jel mutat arra, hogy az Izrael–ellenesség köntösében megjelenő új
antiszemitizmus Európán belül Nagy-Britanniában talál a legtöbb támogatóra.
Annak ellenére, hogy a most leköszönő Tony Blair osztja Washington Izraellel
kapcsolatos politikáját, számos Izrael-ellenes kezdeményezés lát napvilágot a
szigetországban, melynek mozgatórugói elsősorban, de nem kizárólag a brit iszlám
közösségek.

Felmérések támasztják alá, hogy az antiszemitizmus és az Izrael-ellenesség
egyre inkább gyökeret ver a hétköznapokban, szervezetek sokasága kezd
kampányolni az izraeli megszállás ellen, és egyre több a bojkottra felhívás is.

Az egyik legutóbbi eset kapcsán a BBC hivatalos közleményben kért bocsánatot
amiatt, hogy egy sportriporterük Jeruzsálemre Izrael fővárosaként utalt. A
Football Focus egyik márciusi adása során ugyanis a műsorvezető Jeruzsálemet
Izrael fővárosaként és „történelmi lelkeként” említette, ami miatt négy iszlám
szervezet közös panaszt nyújtott be.

A BBC ezután magyarázkodásba kezdett, és nem győzte hangsúlyozni, hogy teljes
mértékben osztják a nemzetközi közösség azon álláspontját, mely nem fogadja el
Jeruzsálemet Izrael fővárosának. Továbbá megígérték, hogy vezetői szinten fogják
biztosítani, hogy ez a „tévedés” többet ne ismétlődjön meg. Mark Regev izraeli
külügyminiszteri szóvivő azonban válaszában kijelentette, hogy Jeruzsálem Izrael
fővárosa, hozzátéve, hogy minden szuverén államnak joga van arra, hogy maga
döntse el, melyik város legyen a fővárosa. A BBC-t mentegetőzésre indító
szervezetek egyike az Iszlám Politikai Gondolkodás Intézete, melynek vezetője
Azzam Tamimi, az egyik legismertebb, Nagy-Britanniában élő Hamasz-aktivista és a
Muzulmán Testvériség egyik szervezetének a tagja. Tamimi 2004-ban a BBC-nek
adott interjújában elmondta, hogy nem ismeri el Izrael létezésének jogát, és
hogy kész öngyilkos merénylővé válni. A 2005-ös brit választás során aktívan
kampányolt egy másik tiltakozó szervezettel, a Muszlim Közügyek Bizottságával is
az Izraelt és az iraki háborút támogató képviselőjelöltek ellen. Az Observer
tavaly azt is nyilvánosságra hozta, hogy a bizottság egyik alapítója lelkes
támogatója David Irving hírhedt holokauszttagadónak.



Brit zsidó diákok az Izrael-ellenes bojkott ellen tüntetnek

Egy másik, a közelmúltban történt eset során az izraeli felsőoktatás ellen
hirdettek akadémiai bojkottot, világszerte nagy vitákat váltva ki. Május 30-án
Nagy-Britannia legnagyobb felsőoktatási szakszervezete, az Egyetemi és Főiskolai
Unió bojkottot szavazott meg az izraeli egyetemek ellen, hogy így tiltakozzanak
„a palesztinokkal való bánásmód” miatt. A lépés konkrétan azt jelenti, hogy
egyetemi és főiskolai tanárok nem írnának izraeli egyetemek által publikált
kiadványokban, valamint nem vennének részt Izraelben tartott konferenciákon,
amíg az általuk „izraeli apartheid”-nek bélyegzett rendszer meg nem szűnik. Az
indítvány azzal vádolja a - többségében egyébként anticionista - izraeli
akadémikusokat, hogy „bűntársak” a palesztin területek negyvenéves
megszállásában. Sue Blackwell, aki évek óta lobbizik a palesztinok mellett és
szervezi az Izrael elleni fellépést a Birmingham Egyetemen, megelégedéssel
nyilatkozta a határozat kapcsán, hogy egyre nagyobb az együttérzés a palesztin
ügyben.

A kezdeményezéstől azonban a brit kormány elhatárolódott, Tony Blair arról
biztosította az izraeli miniszterelnököt, hogy a döntés nem tükröz széles
közvéleményt. Bill Rammel brit felsőoktatási miniszter izraeli látogatása során
kijelentette, hogy a bojkott „alapvetően rossz”. David Cameron konzervatív
ellenzéki vezető pedig tiltakozásul „cionistának” nevezte magát. A New York
Timesban és más fórumokon is többen annak adtak hangot, hogy a bojkott kapcsán
valójában Izrael-ellenességről és antiszemitizmusról van szó, nem pedig a
palesztinok jogairól. A New York-i székhelyű Rágalmazás Elleni Liga nemzeti
igazgatója, Abe Foxman szerint, ha a brit újságírókat, egyetemi tanárokat és
orvosokat valóban az igazság érdekelné, akkor legalább húsz másik olyan országot
is találhatnának, amelyekkel foglalkozni lehetne. Ott van például Irán, Szudán,
Venezuela vagy Zimbabwe, melyek tényleg élen járnak az emberi jogok
megtiprásában, érdekes módon azonban ezekkel az országokkal szemben nem hallani
ilyen mértékű tiltakozást a brit szervezetektől. Ha Izrael más országokkal
együtt szerepelne egy ilyen bojkottban, akkor nem lehetne antiszemitizmusról
beszélni, csupán az egyet nem értés kifejezéséről. Amennyiben viszont az egész
világon csak Izrael a kiszemelt célpont, akkor valójában antiszemitizmusról van
szó. Egyesek pedig a történelmi párhuzamra hívják fel a figyelmet: az izraeli
termékek bojkottja nagyon hasonlít arra, amikor a boltok kirakatára festették rá
azt, hogy „Zsidóktól ne vásárolj!”. Az ügy kapcsán Isaac Herzog izraeli
szociális miniszter úgy vélekedett, hogy a brit közéletben az aktív muszlim
kisebbség fog össze baloldali elemekkel, és hogy mindez csupán a folytatása az
antiszemita események hosszú sorának és a médiában található egyoldalú
Izrael–ellenes beszámolóknak.

Az elmúlt évek alatt több hasonló kezdeményezésre került sor Nagy-Britanniában.
2002-ben az Open University biológia professzora, Steven Rose indított bojkottra
felszólító kampányt a Guardian című napilaphoz intézett nyílt levelében. Ezt
követően 2005-ben az Egyetemi és Főiskolai Unió elődje, az Egyetemi Tanárok
Szövetsége szavazta meg, hogy megszakítja a kapcsolatot a Haifa és a Bar Ilan
Egyetemekkel, melyeket bűnpártolással vádolt a Gázában és Ciszjordániában élő
palesztinokat érő „atrocitásokban”.

A döntés heves nemzetközi felháborodást váltott ki, így egy rendkívüli ülésen a
szövetség végül leszavazta a bojkottot. A kérdés azonban egy idén májusban
megrendezett konferencián újra napirendre került. Áprilisban pedig az Újságírók
Nemzeti Uniója izraeli termékek bojkottjáról döntött, továbbá kormányzati és
ENSZ-szankciókat sürgetett Izrael ellen, amit a kormány természetesen
elutasított. Mindeközben több mint száz brit orvos intézett felhívást az Izraeli
Orvosi Szövetség elleni bojkottra, és a hetekben születik döntés a közszolgálati
szervezetekben egy hasonló jellegű javaslat sorsát illetően.

Nagy-Britannia Izrael- és zsidóellenessége azonban nem újkeletű. A történelem
folyamán a szigetországot valójában mindig is egyoldalúság jellemezte az arab
világgal való kapcsolatában, ami miatt a zsidóságot általában hátrányos
megkülönböztetés érte. A nagy létszámú muszlim bevándorlás sem javított a
zsidóságról kialakult képen. Egy szeptemberben közzétett jelentés szerint
Nagy-Britanniában az elmúlt időszakban egy parlamenti bizottság arra a
megállapításra jutott, hogy terjednek a zsidóellenes előítéletek, amelyek
következtében folyamatosan nő a zsidókat és tulajdonaikat ért támadások száma
is. Denis MacShane munkapárti képviselő szerint a legaggasztóbb felfedezés az,
hogy a zsidóellenesség bekerült a köztudatba, és olyan emberek hétköznapi
beszélgetéseiben is megjelenik, akik nem tarják magukat rasszistának vagy
előítéletektől befolyásoltnak. A jelentés felhívja a figyelmet arra is, hogy
tízből legjobb esetben is csak egy esetben indul eljárás antiszemita támadások
miatt Nagy-Britanniában. Az amerikai Pew közvélemény-kutató intézet 2006-ban
készült nemzetközi felmérése pedig kimutatta, hogy az arab–izraeli konfliktust
illetően Nagy-Britanniában többen szimpatizálnak a palesztinokkal, mint
Izraellel: a megkérdezettek 29 százaléka a palesztinok mellett foglalt állást,
24 százalékuk pedig Izraelt támogatná.

Az izraeli kormány és más Izrael-barát szervezetek azonban jó lehetőséget látnak
arra, hogy Izrael képének javítása érdekében most indítsanak kampányt
Nagy-Britanniában. Számos zsidó-brit intézet, az izraeli külügyminisztérium, a
londoni székhelyű izraeli nagykövetség, izraeli felsőoktatási intézmények,
valamint magánszemélyek fognak össze azért, hogy Izrael megítélése megváltozzon
a szigetországban. Izraelben már jó jelnek veszik, hogy a nagyobb brit újságok
mind elítélően nyilatkoztak a bojkottról. Emellett nemzetközi szinten is
mozgalmak indultak Izrael kirekesztése ellen. A Harvard Egyetem neves
professzora, Alan Dershowitz például bojkottellenes kampányt indított, melynek
lényege, hogy a világ minden táján mozgósít ügyvédeket, akik ígéretet tesznek
arra, hogy távolmaradnak minden olyan rendezvénytől, melyekről Izraelt kizárják.
Steven Weinberg, a Texas Egyetem Nobel-díjas fizikusa a bojkott következtében le
is mondta egyik nagy-britanniai útját. Mint mondta, nem arról van szó, hogy
valamennyi kritika antiszemitizmus, de amikor nincs is mit elítélni, mégis
megbélyegzést alkalmaznak, az antiszemitizmusnak számít.

A cionizmus brit előfutárai

Prédikátorok, lelkészek, politikai álmodozók és a Biblia által inspirált
régészek már több mint száz évvel Herzl Tivadar előtt meghirdették Izrael
helyreállításának programját.

A 18. század végén már tekintélyes számú, magát „evangéliumi keresztényként”
meghatározó hívő élt Angliában, de Hollandiában, Észak-Európában és az
Újvilágban is. Amikor a törökök oldalán harcoló brit flotta 1799-ben Akkónál
legyőzte Napóleon hadait, az evangéliumi igehirdetők megfogalmazták álmukat: a
zsidó királyság helyreállítását a Szentföldön.

A „helyreállítók” a maguk angol nyelvén „restorationist”-nek nevezték magukat. A
szó emlékeztet a „zionist”, vagyis cionista szóra, aminek mint politikai
mozgalomnak ekkortájt még híre-hamva sem volt: magát a kifejezést csak 1890-ben
írta le először Nathan Birnbaum osztrák-zsidó újságíró.

A „zsidó nemzeti otthon” ötlete tehát a 19. század legelején fogant meg
Európában. Ehhez azonban szükségesnek látták az evangélium hirdetését is a
zsidók körében. Angol úri szokás szerint a héber királyság helyreállítói is
egyletbe tömörültek 1809-ben. Az egyletnek az „Egyesület a Kereszténység
Terjesztésére a Zsidók Között” nevet adták, amit inkább a jobban megjegyezhető
LJS rövidítéssel jelöltek.

Az LJS lelkes pártolója, Lewis Way 1818-ban Európa uralkodóihoz fordult,
támogatásukat kérve a zsidó nemzetállam helyreállításához őseik földjén.
Érdemleges választ sehonnan sem kaptak. Way nem törődött bele az első kudarcba:
1823-ban barátjával, W. B. Lewisszal útra kelt Palesztina felé. Vállalva az
akkori idők ázsiai körülményeinek minden kockázatát, bejárták a Szentföld minden
zegét-zugát: ám érdeklődésük középpontjában Jeruzsálem állt.

Az LJS egy jeruzsálemi brit konzulátusban látta a megoldás kulcsát.

A történelem kedvező fordulata 1831-ben következett be: a korlátozott
függetlenséggel bíró Egyiptom elfoglalta a Szentföldet a törököktől.

A kairói pasának, hogy hódítását megtarthassa és elismertethesse, égető szüksége
volt a brit diplomáciára. Az első brit konzul, William Tanner Young 1839-ben
elfoglalhatta állomáshelyét Jeruzsálemben. 

A „restaurációsok” lelkes kezdeményezése azonban már 1840-ben válságba jutott,
amikor a britek egyezményt kötöttek a törökökkel az egyiptomiak kiűzésére
Palesztinából. Ám hamarosan kiderült, hogy a visszaálló török uralom nem
hasonlít a korábbihoz: a brit katonai segítség és a Porta súlyos tartozásai a
brit bankoknak kompromisszumokra kényszerítették a szultánt.

Lord Shaftesbury, a „restaurációsok” támogatója szélesebb távlatokban
gondolkodott, mint társai. Kiváló orvosokkal és a kor legjobb műszereivel
ellátott kórházat, fiú- és lányiskolákat, egész nevelési hálózatot álmodott a
Jeruzsálemben nyomorgó zsidó közösség megsegítésére.

A nemes lord nyomására Palmerston külügyminiszter „nyomatékosan ajánlotta” a
török kormánynak, hogy a már helyben élő zsidók jogainak garantálása mellett
engedélyezze a zsidó bevándorlást Palesztinába „ő császári felsége, a szultán
jóindulatú védelme alatt”.

Kelvin Crombie történész szerint Palmerston jegyzéke visszafordíthatatlan
eseménysorozatot indított meg, amely egyenesen vezetett az 1917-es
Balfour-deklarációhoz, majd végső soron Izrael Állam 1948-ban történt
megalapításához. (Halmos László)

Sok az idegen

Úgy tűnik, fogy az angolok toleranciája a bevándorlást illetően, és ez a
Kelet-Európából érkezőkön csattan leginkább. A brit kormány megbízásából végzett
felmérés szerint a megkérdezettek 68 százaléka véli úgy, hogy túl sok a
bevándorló Nagy-Britanniában, 56 százalékuk pedig azon az állásponton van, hogy
némely csoportok, főként a bevándorlók, a menedékjogért folyamodók és a
menekültek, nem igazságos előnyöket élveznek a lakás, az egészségügyi ellátás és
az oktatás terén. A bevándorlással kapcsolatosan 36 százalék vélekedett úgy,
hogy a gazdaság számára kedvező, ugyanennyien azonban károsnak tarják a
külföldiek munkavállalását. Különösen jellemző a „gyanakvás és bizalmatlanság” a
Kelet-Európából érkező bevándorlás által érintett országrészeken.

Olvasson tovább: