A nyilas csőcselék az utolsó pillanatig gyilkolt
Az európai zsidóság teljes megsemmisítésére irányuló náci törekvés éveiben Magyarország biztonságos szigetnek tűnt nem csak az itteni zsidó lakosság, de az idemenekültek előtt is. Kállay Miklós kormánya (1942. március 9.–1944. március 19.) következetesen elutasította azt a német követelést, hogy Magyarország is fogadja el "a zsidókérdés végleges megoldásának" programját. A magyar zsidóság vezetői és a tömegek is bíztak abban, hogy a háborút kifosztva bár, de túlélik. A genocídium a Margaréta-hadművelettel, az ország német megszállásával kezdődött el 1944. március 19-én.
A Sztójay-kormány két belügyi államtitkára, Endre László Pest vármegyei alispán és Baky László ny. csendőr őrnagy ezt követően Adolf Eichmannal, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) IV. (Gestapo) B–4 (zsidóügyi) osztályának vezetőjével március végén–április elején dolgozta ki a "zsidótalanítás" részletes programját. Míg Eichmann március végén a Zsidó Tanács képviselőit megtévesztő szavaival nyugtatgatta, Endre László a budapesti rádió rövidhullámú adásában a következő kijelentést tette: "A zsidóság a magyar fajta szempontjából sem erkölcsileg, sem szellemileg, sem pedig fizikailag nemkívánatos elem. Ennek a felismerésnek a tudatában kell keresni azt a megoldást, amely a zsidóságot teljes egészében kikapcsolja és kiküszöböli a magyarság életéből."
A gettók kialakításának ütemét az április 7-én kibocsátott 6163/1944. BM-rendelet határozta meg. A történelmi keresztény antiszemitizmus "hatásos" eszközeit, a gettókat Eichmann átmeneti gyűjtőtáborokként alkalmazta, amely megkönnyítette a tömegek elszigetelését és koncentrációs táborokba szállítását. A vidéki gettók létrehozása után rövidesen, május 15-én megkezdték azok felszámolását. Ámbár Horthy Miklós kormányzó a koronatanács június 26-i ülésén nagyrészt külföldi nyomásra előadta, hogy legjobban szeretné "ezt a kegyetlen és nem magyar természethez méltó megoldást" leállítani, Randolph Braham megjegyzi, hogy Edmund Veesenmayer, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja közel járt az igazsághoz, amikor Endrének, Bakynak és Jaross Andor belügyminiszternek, a magyarországi végső megoldás fő tetteseinek 1945–46-os népbírósági perében úgy nyilatkozott, hogy ha Horthynak elegendő hatalom volt a kezében a deportálások leállításához, akkor minden bizonnyal megakadályozhatta volna azok beindítását is.
Románia 1944. augusztus 23-i átállása után Himmler SS-Reichsführer azonnal visszarendelte Eichmannt, valamint véget vetett a magyarországi deportálásoknak. A német hadsereg veresége egyre valószín?bbé vált. Himmler bízott abban, hogy a népirtás leállításával jobb tárgyalási pozícióba kerül a szövetségesekkel szemben, valamint ilyen módon személyes felelősségének csökkentése is elérhető.
A nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) után azonban Eichmann már ismét Budapesten volt, és a deportálások újra elkezdődtek. November első napjaiban állami tulajdonba vették a még megmaradt zsidó vagyont. Szálasi hatpontos elvi állásfoglalása értelmében a zsidó lakosságot három részre osztották. Egyrészt elrendelték a külföldi útlevéllel és menlevéllel rendelkezők összeköltöztetését az úgynevezett nemzetközi gettóba. A második csoportot a 16–50 év közötti férfiak és a 16–40 év közötti nők alkották, akiket honvédelmi munkára köteleztek. Végül a VII. kerületben kialakított úgynevezett nagy gettóban helyezték el az öregeket, a betegeket, a várandós és kisgyermekes nőket. A nagy gettót teljesen lezárták, onnan a zsidók "csak egy esetben távozhattak". A nehézségek enyhítésében fontos szerep hárult a Waada nev? cionista mentőbizottságra, amely a Nemzetközi Vöröskereszt bevonásával jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az anyagi eszközeitől megfosztott, gettóba kényszerített tömegek megmeneküljenek az éhhaláltól.
1944. december 21-én a nyilas kormány távozott Budapestről, a fővárosban mintegy négyezer pártszolgálatos maradt. A szovjet katonai előrenyomulás és a város elkerülhetetlen ostromgyűr?be zárása minden józan megfontolással szemben a káosz közepette arra késztette a nyilas bandákat, hogy maradék idejüket kihasználva, a nagy gettó területére betörve minél több embert gyilkoljanak meg. A pártszolgálatosok a szökött munkaszolgálatosokat, illetve a hamis papírokkal vagy anélkül bujkáló személyeket is szabad prédájuknak tekintették. A nyilasok razziáik során naponta ötven-hatvan embert fogtak el, akiknek legtöbbjét a Duna-parton kivégezték. A fokozódó terrort a külföldi védettség? házak lakói és a menlevelesek sem kerülhették el.
Január 10-ére konkretizálódott a nagy gettó elpusztításának terve. Eszerint pártszolgálatosok és német katonák 15-én éjjel mészárolták volna le a gettó lakóit, majd a likvidálás befejeztével felgyújtották volna a gettót. Ez az ördögi terv valójában több különböző indíttatású személy közös tevékenysége következtében hiúsult meg. Szalai Pál, a Budapesti Rendőr-főkapitányság nyilas összekötője a nagy gettó felszámolásának tervéről tudomást szerezve tiltakozásának adott hangot Schmidhuber Wehrmacht páncélos tábornoknál. Pfeffer-Wildenbruch városparancsnok rádiókapcsolat útján kért utasítást a túlélésre játszó Himmlertől, aki elzárkózott a terv végrehajtásától. Január 16-án megszületett a döntés a pesti oldal kiürítéséről, így a nyilasok figyelme elterelődött a gettóról. Január 18-án hajnalban a Budára menekülő németek felrobbantották az utolsó ép hidat is, miközben a szovjet csapatok elfoglalták a gettót.
A nagy gettó lemészárlására irányuló terv meghiúsulása következtében Budapest zsidó lakosságának nagyobb fele megmenekült. Randolph Braham szerint 1945 végén 144 ezer zsidó volt Budapesten, akik közül 119 ezret a fővárosban, a két gettóban, illetve rejtőzködés közben ért a felszabadulás. A visszatértek közül 5 ezer a munkaszolgálatból, 20 ezer a koncentrációs táborokból érkezett. Mindez példa nélküli volt a nácik által megszállt Európában.
2006. 01. 13. (X/2)
