Kereső toggle

A Perzsa Birodalom tündöklése és bukása

A kétszarvú kos királysága

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"A Perzsa-öböl, amely most Irán legdélebbi határa, hajdan – a nagy Dáriusz király idejében – birodalmunk közepét szelte át" – állítja a teheráni Tájékoztatási Minisztérium megbízásából készült tanulmánykötet. Az elmúlt héten bemutatott mű szerint Irán, a hajdani Perzsa Birodalom örököseként a Nílustól Indiáig terjedő föld "gondviselője". Az atombombát építő és iszlám világuralomról ábrándozó iráni kormány felfedezte magának a dicső múltat: a Mohamed megszületése előtt több mint ezer évvel létezett Perzsa Birodalom nagyságát is propagandacéljaira igyekszik kisajátítani.

"Felemeltem szemeimet, és láttam, és ímé egy kos állt a folyam előtt, és két szarva volt: és az a két szarv magas volt, de egyik a másiknál magasabb, és a magasabb később növekedett. Láttam azt a kost szarvaival öklelőzni napnyugat, észak és dél felé, és semmilyen állat sem állhatott meg előtte, és senki sem szabadulhatott meg kezéből, és tetszése szerint cselekedett, és naggyá lett." A Dániel könyvének nyolcadik fejezetében olvasható látomás a Perzsa Birodalom profetikus leírása, amely minden tudós történészi munkánál tökéletesebben kifejezi annak lényegét. Az öklelőző kos azért visel két szarvat, mert a birodalom megteremtői valójában a médek voltak, akiktől a perzsák részben dinasztikus szövetséggel (a perzsa I. Kambüszész urának, Asztüagész méd királynak a lányát vette el, ebből a házasságból született Nagy Kürosz); részben fegyveres erővel vették át az uralmat. Miután Kürosz (i.e. 559–530) két csatában legyőzte apósát, Asztüagészt, nemcsak rokonával, hanem annak népével is nagylelkűen bánt: a két nemzetséget saját koronája alatt egyesítette, de a vezető szerepet kétségkívül a perzsáknak adta. A hatalom átvétele olyan diszkréten zajlott, hogy a nyugati népek a Perzsa Királyságot továbbra is a "méd" jelzővel illették. A két királyságot egyesítő Kürosz ezzel hatalmas birodalom uralkodója lett, amelynek jelentős természeti gazdagsága és földrajzi helyzete folytán kapcsolatteremtőként kellett fellépnie Kelet és Nyugat között. 

"Pásztorom, Kürosz"

A perzsa hódítás először nyugat felé irányult. Nagy Kürosz csaknem a teljes Kis-Ázsiát (a mai Törökország nyugati részét) bekebelezte. Miután a Lüd Királyságot, élén Kroiszosszal (akinek gazdagsága közmondásos: nevéből származik a "krőzus" szavunk) meghódította, a tengerparti görög városok ellen fordult. Milétosz volt az egyetlen, amelyik önként behódolt neki, a többit részben ostrommal, részben árulás révén foglalta el. Kis-Ázsia meghódítása után Kürosz csapataival keletre vonult. A mai Iránt, Afganisztánt, valamint a Kaukázus és a Hindukus vonulataitól északra fekvő országokat is meghódította. Ezután 539-ben elfoglalta Babilónt, a kicsapongásokba és vallási tébolyba menekülő babilóni királyok, Nabúnaid és Bélsaccár országának fővárosát. Kürosz ezután felvette a "Babilón királya, az ország királya" címet. Helyreállíttatta a templomokat, és viszszaengedte a Nabukodonozor által hazájukból áttelepített népeket, közöttük a zsidókat is. A választott nép a hetvenéves babilóni fogságból Kürosz jóindulatának köszönhetően térhetett haza. Ezért is nevezte Ézsaiás próféta "pásztoromnak" azt az uralkodót, akit saját népe "atyának", a hellének pedig "mesternek" és "törvényhozónak" szólítottak. Való igaz, Kürosz egész életében kegyes uralkodónak bizonyult. Az egyik, Babilónban előkerült ékírásos táblán maga mondja: "Marduk végiglátogatta az összes országot, és meglátta azt, akit azért keresett, hogy igazságos király legyen belőle, a szíve szerinti király, akit kezével fog vezetni." 



Kürosz sírja 

Fia, Kambüszész (530–522), tapasztalt államférfi, ámde apjától igen eltérő természetű ember volt. Mindent megtett, hogy a hatalmát veszélyeztető elemektől megszabaduljon, ezért saját testvérét is megölette. Ettől kezdve az intrika, az ármánykodás légköre költözött be a perzsa királyok palotájába. Az Egyiptom elleni hadjárat apja fejében született meg, de a kivitelezés Kambüszészre hárult. Az ország elfoglalása után fáraóként lépett fel, és hódolattal adózótt az egyiptomi isteneknek. Hogy a perzsa hegemóniát az egész világra kiterjeszthessék, három új hadjáratot vettek tervbe. Az egyiket a Földközi-tenger nyugati medencéjét uraló Karthágó ellen, a másikat az Ammon-oázis irányába, hogy megnyissák az utat a gazdag Kürénaika (a mai Líbia) felé, a harmadikat Etiópia felé. Bár az oázis elleni hadjárata kudarcba fúlt – ötvenezer főnyi hadserege eltűnt egy homokviharban –, délen és nyugaton sikereket ért el: Kürénaika behódolt neki, Etiópiában pedig egy várost alapított, amelyet feleségéről Meroénak nevezett el. 

Kambüszész halála után, aki a legenda szerint öngyilkossággal vetett véget életének, az egész birodalomban lázadások törtek ki. A szatrapák (tartományi vezetők) függetlennek nyilvánították magukat, de Dareiosz (522–486) erős kézzel vetett véget lázongásuknak. A mesés kincseiről elhíresült "Dárius" uralkodása kezdetén csaknem teljes egészében meghódította Nyugat-Indiát, egészen az Indus-folyó torkolatáig. Északon a szkíták ellen vezette seregét, s a Dunán átkelve egészen a Dnyeszter partjáig jutott, ám innen – utánpótlás híján – vissza kellett fordulnia. Nyolcszázezer főt számláló seregének minden tizedik harcosa odaveszett. A kis-ázsiai görögök eközben fellázadtak uraik ellen. A megtorlás szörnyű volt: a perzsa flotta elfoglalta Khiosz és Leszbosz szigetét, s a fiatal fiúkat eunuchokká tették, a lányokat háremekbe küldték. A felperzselt és kifosztott tartományokra súlyos adókat vetettek ki. Dareiosz Athén és Eretria ellen induló flottája azonban egy viharban majdnem teljesen megsemmisült. Végül az Euboia szigetén fekvő Eretria árulás folytán méd-perzsa kézre jutott. Datisz méd tengernagy óriási hibát követett el: felgyújtatta a görög templomokat, leromboltatta a várost, s az egész lakosságot rabszolgaláncra fűzve Szúzába küldte. Ez a bűntény egységbe kovácsolta az addig széthúzó görögöket, akik végül athéni vezetéssel Marathónnál győzelmet arattak a perzsákon (490). Eközben Egyiptom is fellázadt. Dareiosz négy évvel később elhunyt, így nem érhette meg a görögök elleni visszavágást, sem az egyiptomiak legyőzését. 

A hanyatlás jelei

A Marathónnál elszenvedett vereség persze cseppet sem rendítette meg a hatalmas Perzsa birodalmat. Dareiosz uralkodása után, amely az egész perzsa civilizáció csúcsát jelentette, a birodalom mintegy másfél évszázadon át abból élt, amit "Kürosz kifaragott" és "Dareiosz felépített". A hanyatlást ugyan ideig-óráig még megszakította egy-egy felívelő periódus, de a rivalizálások, intrikák, a trón körüli küzdelmek, valamint az új uralkodók trónra kerülését kísérő, és a királyi család tagjait pusztító gyilkosságok igen nagy vérveszteséget okoztak az akhaimenida uralkodóháznak. A Dareioszt követő királyoknak is nagy részük volt abban, hogy Nagy Sándor meghódította világbirodalmukat. Kürosz nagyvonalú politikájával szemben meg sem próbálták szorosabbra fűzni a szálakat az uralkodó perzsák és a birodalomba bekebelezett többi nép között. Csak az uralkodással járó hatalom érdekelte őket, és aranykészleteiket a korrupció és az árulás szolgálatába állították. Ezzel eltorzították és aláaknázták azokat az alapelveket, amelyekre a birodalom épült. 

Míg a fiatal makedón uralkodó személyében nem fenyegetett komoly veszély, míg sikerült az arany segítségével megvédeniük magukat, a Perzsa Birodalom azt a benyomást keltette, mintha ugyanolyan erős volna, mint a kezdet kezdetén. Xerxész (486–465) erős kézzel verte le Egyiptom és Babilón lázadását, de igazából csak a fényűző udvari élet érdekelte. Tanácsadói azonban rábeszélték, hogy álljon bosszút Görögországon. Egymillió fős seregének élén – amelyet negyvenhat nép alkotott, és huszonkilenc alvezér irányított – ő maga kelt útra. Makedónia és Thesszália önként behódolt neki. A maroknyi spártai hős Thermopülainál vívott küzdelmét minden európai iskolás jól ismeri. Végül Athén is elesett: az Akropoliszt földig rombolták – ám a perzsa flotta Szalamisznál vereséget szenvedett. A bosszúszomjas görögök hamarosan megsemmisítő vereséget mértek a perzsa szárazföldi hadsereg egyharmadára, s flottájuk maradékát is elsüllyesztették. Európa végleg a Boszporoszon túlra szorította vissza Ázsiát. Xerxészt annyira elkeserítette a vereség, hogy – letéve minden visszavágásról –, fényűző és gigantikus építkezésekbe fojtotta bánatát. Az udvaroncokkal és eunuchokkal körülvett uralkodót végül egyik palotájában gyilkolták meg. 

"Ázsia Európa rabszolgája"

Xerxész utóda, I. Artaxerxész előbb kisebb sikereket ért el az egyiptomi felkelés elfojtásában, s egy időre megvesztegetésével Spártát és Athént is összeugrasztotta, de csakhamar újból meg kellett hátrálnia a görögök elől. A Perzsa Birodalom a hellének szemében nem volt többé hatalmas és félelmetes ellenség. Euripidész, a görög drámaíró korának véleményét fejezte ki, amikor így írt: "Ázsia Európa rabszolgája." A közhangulat sokat változott fél évszázad alatt. Artaxerxész ugyanakkor a zsidókkal szemben folytatta Kürosz politikáját: Ezsdrásnak, majd Nehemiásnak engedélyt adott a visszatelepülésre, illetve a Templom befejezésére és Jeruzsálem városfalának felépítésére. 

II. Dareiosz uralkodását intrikák és korrupció kísérte végig, melyekben az arany játszotta a főszerepet. Fiának, II. Artaxerxésznek trónra lépését csaknem egy merénylet akadályozta meg. Egyiptom elszakadt, és Spárta már-már a kis-ázsiai görög városokat is felszabadította a perzsa uralom alól. (Agészilaosz spártai hadvezér végül kénytelen volt tízezer "perzsa íjász" elől meghátrálni, de ezek nem valódi harcosok, hanem a perzsa királyok pénzeire vert képmások voltak,
amellyel a spártai döntéshozókat lefizették.) A birodalom széttöredezett. A szatrapák önálló királyságokat hoztak létre, s a nagy király többé nem volt képes hadseregével megfékezni őket. Ciprus, Fönícia és Szíria is függetlenné vált. A lázadó szatrapák dúltak és fosztogattak. Ázsia darabokra hullott szét, az Eufrátesztől nyugatra minden tartomány lázadozott. A birodalom helyzete egyre áttekinthetetlenebbé vált, s nemcsak az ország egysége, hanem az uralkodó élete is veszélyben volt. 



Perszepolisz romjai 

A birodalmat már a véreskezű III. Artaxerxész sem menthette meg a végső pusztulástól. Bár az elveszített területeket majdnem teljesen visszaszerezte, méreg áldozata lett. Fiát is ugyanilyen módon tették el láb alól, s a trónra egyik rokonát, III. Dareiosz Kodomannoszt ültették. Talán ez a bátor férfi megmenthette volna birodalmát, ha vele szemben nem állt volna az a Nagy Sándor, akiről Dániel próféta – a bevezetőben említett próféciájában – így jövendölt: "És íme, egy kecskebak jött napnyugat felől az egész föld színére, és nem is illette a földet; és ennek a baknak tekintélyes szarva volt az ő szemei között. És ment a kétszarvú koshoz, amelyet láttam állni a folyam előtt; és feléje futott erejének indulatában. És láttam a koshoz érni; és nekidühödött, és leütötte a kost, és letörte két szarvát, és nem volt erő a kosban megállni előtte, és leütötte a földre, és megtaposta, és nem volt a kosnak senkije, aki őt megmentse annak kezéből." 

Népek és kultúrák

A Perzsa Birodalom belső működése alig hasonlítható a Római Birodaloméhoz. Kürosz és Dareiosz birodalma – a világtörténelem első óriási kiterjedésű impériuma – néhány alacsony kulturális szinten álló, félreeső terület kivételével szinte az ókori kultúrák összességét bekebelezte. A perzsa korona alá tartozott Mezopotámia, Szíria, Egyiptom, Kis-Ázsia, számos görög város és sziget, valamint India egy része is. Kürosz széles körű önkormányzatot biztosított a neki alávetett népeknek – akikkel szemben a perzsák túlnyomórészt kulturálisan alacsonyabb rendűek voltak –, ami ugyanakkor a birodalom végső bukásának okát is magában hordta.

Nap, hold, föld

Az akhaimenidák Perzsiája nem volt vallásra épülő állam. Ha Kürosz Marduk istennek, Dareiosz Ahuramazdának adta is a dicsőséget, az fel sem merült bennük, hogy egy vallássá váló tanrendszer súlya alatt meghajoljanak. Birodalmi kultusz nem volt. Hérodotosztól tudjuk, hogy a perzsák tisztelték a Napot (Mithra), a Holdat (Máh), a földet (Zám), továbbá a tüzet, a vizet és a szelet. A görög történész úgy tudta, hogy a perzsáknak sem templomaik, sem oltáraik, sem istenábrázolásaik nem voltak. Szertartásaik a szent teraszokon magasodó emelvényeken, tűzoltár előtt, a szabad ég alatt zajlottak. Az akhaimenidák vallása nem volt tiszta egyistenhit, de rendkívül közel állt ahhoz, egyfajta "tökéletlen monoteizmus"-nak tekinthető.

Olvasson tovább: