Kereső toggle

A tömegkultúra kritikája Tertullianusnál

Kik állnak a szórakoztatóipar mögött?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Világszerte, de különösen a nyugati kultúrkörbe tartozó országokban az új esztendőbe önfeledt szórakozással, kikapcsolódással, "a hámból való kirúgással" szokás átlépni. Ez az a nap, amikor a média minden formájának egyszeriben az emberek szórakoztatása lesz a legfőbb feladata, a tévét, rádiót elözönlik a kabaréműsorok, vígjátékok, és már a kádárista nyolcvanas évek Szuperbolái óta elmaradhatatlan kellékei a szexuális tartalmú műsorok. Habár ez ma már egyre kevésbé tűnik fel, tekintve a "bulikultúra" térhódítását, amelynek éppen az a fő életfilozófiája, hogy minden nap egyformán alkalmas a szórakozásra, a kikapcsolódásra, de Szilveszter estéje e szerint a felfogás szerint kifejezetten másra nem is való. 



Az újévet köszöntő pomponlányok a New York-i Times Square-n. A show folytatódik Fotó: Reuters

Ez a jelenség nem mai keletű, a római társadalomban a kor szinte egyedüli szórakozási formái voltak a színházi vagy a cirkuszi látványosságok, amelyeken a társadalom teljes keresztmetszete képviseltette magát. Idősek és fiatalok, férfiak és nők, szabadok és rabszolgák egy emberként özönlöttek a helyi arisztokrácia vagy éppenséggel a császár kegyeiből és anyagi forrásaiból a nép szórakoztatására rendezett aktuális "Játékokra". Így nevezték ugyanis mind a színházi előadásokat, mind pedig a cirkuszi látványosságokat felvonultató, sokszor többnapos rendezvénysorozatokat.

Az első színházi előadásokat a görögök rendezték Dionüszosznak, a bor, a mámor és a féktelen kicsapongás istenének tiszteletére Athénben és a környező falvakban. Ezekre az úgynevezett Falusi Dionüsziákra (Dionüszosz-ünnepekre) december végén, január elején került sor, amelynek keretében a helybeliek borral teli tömlőket, szőlőt, egy kecskebakot valamint egy hatalmas, fából készült, borostyánnal és szalagokkal feldíszített falloszt hordoztak körbe a faluban, és közben obszcén tartalmú, úgynevezett "fallikus dalokat" énekeltek. A falloszt az ünnepség későbbi részében a közösség hölgytagjai megkoszorúzták. 

Ezután különféle versenyek következtek, köztük a drámaelőadások versenye. Arisztotelész szerint ezeken a drámai versenyeken született meg a görög komédia, amelyet a rómaiak átvettek és továbbfejlesztettek. Ezek közös jellemzője volt a vaskos, sokszor obszcén humor, nyíltan ábrázolt szexuális tartalmú jelenetek, valamint az, hogy a női szerepeket is férfiak játszották, női ruhákba öltözve. Ezek a jegyek a római komédiában még inkább felerősödtek, és a színielőadások olyan m?fajokkal bővültek, mint az atellána vagy a mimus, amelyek témája szintén a szexualitás volt azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiban nők is szerepelhettek, akik civilben prostituáltak lévén gyakran meztelenre vetkőzve parádéztak a színpadon. 

A színházi előadások erőteljes transzcendens tartalmat is hordoztak. A rómaiak a színpadi játékokat minden esetben valamely isten, például Bacchus, vagy más néven Liber (Dionüszosz római megfelelője) tiszteletére rendezték, az előadások előtt ezeknek mutattak be áldozatot, sőt az első római színházat Pompeius egyben Venus-szentélynek építette, így a színházi előadások a szerelem istennőjének "oltalma" alatt zajlottak.

A cirkuszi játékok Róma találmányai voltak. Eredetileg az elhunyt ősök szellemeinek emberi vér kiontása általi kiengesztelésére szolgáltak azok a rendezvények, amelyeken elítélt bűnözőket, vagy ezek hiányában e célra vásárolt rabszolgákat egymással vagy éppen vadállatokkal való küzdelemre kényszerítettek. Ezek a voltaképpeni emberáldozatok később a köz szórakoztatása irányába "fejlődtek tovább", és a császárkor idejére óriási tömegvonzással rendelkeztek. A császárok vagy a nagylelkű, népszerűségre áhítozó arisztokraták nem egyszer több ezer gladiátort "áldoztak" az akár száz napon át is tartó cirkuszi viadalokra. 

Nem meglepő, hogy a korai keresztény egyház mértékadó személyiségei, köztük a 2. század végén Karthágóban működő Tertullianus határozottan úgy foglalt állást, hogy egy keresztény nem vehet részt sem a színházi előadásokon, sem pedig a cirkuszi látványosságokon anélkül, hogy szellemi-erkölcsi állapotában kárt ne szenvedjen. Ezeket az érveit A látványosságokról cím? művében fejtette ki, amelyben arra a közkelet? vélekedésre reagált, hogy a Biblia nem fogalmaz meg egyértelm? tiltást a színházba vagy a cirkuszba járással kapcsolatban.

Karthágóban ugyanis olyan népszerűek voltak ezek a látványosságok, hogy sok keresztény megtérése után sem tudott lemondani azok látogatásáról, vagy pedig ismerőseinek unszolására, a "szokás hatalmánál fogva" továbbra is ellátogatott oda. Sokan pedig azért nem is csatlakoztak a kereszténységhez – amellett, hogy az üldözött közösség volt a birodalomban –, mert nem akartak lemondani ezekről az élvezeteikről. Ezzel az élvhajhászó mentalitással kapcsolatosan Tertullianus a következőt jegyzi meg: "… a legtöbben nem azért fordultak el tőlünk, mert életüket látják veszélyben, hanem mert élvezeteiket."

Tertullianus kora szórakoztatóiparáról igyekezett bebizonyítani, hogy a látványosságokon pogány istenek, illetve halotti szellemek tisztelete és imádása zajlik, amit mindkét esetben egyformán bálványimádásnak titulál, másrészt bemutatta azok erkölcsi visszásságait is.

E rendezvények helyszíne, berendezési tárgyai, az előadások megkezdése előtt elvégzett szertartások mind az esemény kultikus tartalmát támasztották alá. A cirkuszban, illetve a színházban elhelyezett istenszobrokban, illetve a megholt ősök képmásaiban pedig Tertullianus szerint démonok tartózkodnak, és az ezek előtt bemutatott áldozati szertartások és a tiszteletükre rendezett látványosságok, szórakoztató előadások tulajdonképpen ezekkel a tisztátalan, gonosz szellemekkel hozzák kapcsolatba az esemény minden egyes résztvevőjét. Ez a nézet ma talán szélsőséges túlkapásnak, sőt kultúraellenesnek tűnhet, azonban feltűnő rokonságot mutat Pál apostolnak a Korintusbeliekhez írt 1. levelének 10. fejezetében leírtakkal.

Itt Pál egy hasonló kérdésre válaszolt, miszerint részt vehet-e egy keresztény bálványáldozati lakomán. Az apostol válasza így hangzott: "… amit a pogányok áldoznak, ördögöknek [eredetiben: démonoknak] áldozzák és nem Istennek; nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben." Tertullianus tehát Pál apostol álláspontját követve értelmezi ilyen radikálisan a kora szinte egész tömegkultúráját lefedő cirkuszi és színházi látványosságokat. 

Ezt a kultúraértelmezést bizonyára nehéz volt sokaknak elfogadniuk, ámbár ő ezt inkább a hedonista életmódhoz való ragaszkodásból fakadó szándékolt értetlenségnek tartotta, amint ezt műve elején ki is fejti: "Az élvezeteknek olyan nagy az ereje, hogy az saját mentségére elnyújtja a tudatlanság idejét is és a valóságot leplezendő megrontja a lelkiismeretet". Tertullianus szerint tehát a élvezetek, a szórakoztatás ezen formái egyfajta lepelként, álcaként szolgálnak a kultúra mögött álló negatív szellemi valóság eltakarására. 

Álláspontja szerint a kulturális jelenségek társadalmilag bevett volta mit sem változtat azok hatásain. Ezzel kapcsolatosan néhány elrettentőnek szánt példával is szolgál. Többek között egy keresztény asszonyról számol be, aki miután részt vett egy színházi előadáson, démonok befolyása alá került. Tertullianus leírása szerint mielőtt annak kiűzésére sor került, megfeddték a gonosz szellemet, hogy miként mert egy hívőt megtámadni, mire az ezzel védekezett: "Jogszerűen jártam el, a saját területemen találtam rá." 

Tertullianus tehát elsősorban nem kulturális oldalról közelítette meg a látványosságok kérdését, hanem azok transzcendens lényegére világít rá, olvasóit pedig elsősorban a szellemi és erkölcsi beszennyeződéstől és a fentihez hasonló "élményektől" kívánja megóvni. Érvként ehhez Jézus azon kijelentését is felhasználja és tovább is gondolja, hogy vajon mi az, ami az ember bensőjét beszennyezi. Jézus szerint ugyanis az ember száján át a szívéből, bensőjéből kijövő gonosz beszédek, indulatok szennyezik be az embert. (Máté evangéliuma 15:11) 

Ezt Tertullianus így értelmezi: "Hogyan is lehetséges az, hogy azok a dolgok, amelyek a szájból kijőve beszennyezik az embert, némelyek szerint nem tesznek így, amikor a szemén és a fülén át bemennek az emberbe – holott a szem és a fül az ember szellemének közvetlen szolgái, és az sohasem lehet tiszta, akinek szolgái tisztátalanok." Jézus azonban maga is rámutat a szem és a látás tisztaságának fontosságára a Hegyi Beszédben: "Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében" (Máté evangéliuma 5:28), továbbá: "A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz." (Máté evangéliuma 6:22-23).

Tertullianus itt Jézus tanításainak alapján egy olyan, akkoriban a római társadalomban és a mai korban is elterjedt szemléletmóddal száll vitába, amely szerint az erőszak, a szexuális erkölcstelenség, a természetellenes életformák "művészi célú bemutatása", és az ezeket megjelenítő kulturális "javak" fogyasztása erkölcsileg nem elítélendő és nem káros a társadalomra, illetve ezek káros volta nem bizonyított. 

Ezzel a felfogással szemben már nem keresztény római szerzők is megfogalmazták ellenvéleményüket, például a filozófus, tragédiaíró Seneca így ír kora tömegkultúrájának hatásairól: "Semmi sem oly káros a jó erkölcsökre, mint elüldögélni a színielőadások mellett, akkor ugyanis a gyönyörködés könny? utat nyit a becsusszanó bűnöknek. Mit akarok ezzel mondani? Fösvényebben térek haza, becsvágyóbban, bujábban, sőt még kegyetlenebbül, embertelenebbül…"

Tertullianus mindemellett ironikusan bemutatja azt is, hogy a politikai értelemben törvénytisztelő és a közéletben elvi álláspontjukat hangoztató római polgárok miként rúgják fel elveiket és vetkőznek ki néha szó szerint önmagukból a cirkuszi látványosságok hatására. Az, aki az utcán undorral kerülné el honfitársa tetemét, a lelátókról közeli szemlélője akar lenni haláltusájának, és nemritkán újból közelről arcába akar nézni a vérben ázó holttesteknek, akiket tőle biztonságos távolságban marcangoltak halálra. 

Más, aki lányát egyébként óvja minden erkölcsi kihágástól, és őrködik tisztessége felett, maga viszi el színházba vagy a cirkuszba, és teszi ki ott megalázó jeleneteknek. Van olyan is, aki egyébként minden gyilkost az oroszlán elé követel, de ő maga szavaz szabadságot a gyilkolásra kiképzett gladiátornak. Tertullianus ezeken keresztül kora erkölcsi fonákságait és azt a jelenséget kívánta bemutatni, hogy amikor egy társadalom központi vezérelvévé a szórakozás és az élvezetek hajhászása válik, akkor minden természetesnek mondható értékrend kifordul a sarkából, és az emberi élet is a tömegek játékszerévé válik.

A színházban hasonló jelenségeket ír le, amelyek rámutatnak annak erkölcstelen és képmutató voltára. Senecához hasonlóan ő is kiemeli, hogy a színház "a szemérmetlenség gyülekezőhelye", ahol "… a tragédiák és komédiák (…) véres és buja, istentelen és tékozló szülőanyjai a bűnnek és a kéjvágynak, a kegyetlen és alantas dolgok felidézése pedig semmivel sem jobb, mint ezek a dolgok maguk: ami cselekedetben elvetendő, azt szóban sem fogadhatjuk el." Hasonlóan elítélő hangnemben nyilatkozik a szerepjátszásról és a római színházban mindennapos "transzvesztiták", azaz női szerepeket női ruhákban játszó férfiszínészek fellépéséről: "[Isten] nem hagyja jóvá, ha valaki mássá hazudja hangját, nemét, korát, ha valaki szerelmet, gyűlöletet, jajgatást, könnyet színlel: kárhoztat minden képmutatást. Amint az Ő törvényében ki van jelentve, hogy átkozott az a férfi, aki női ruhába öltözik, vajon milyen ítéletre számíthat az, aki egyenesen arra lett nevelve, hogy nőt játsszon?" 

A színpadi obszcenitás és meztelenség okát részben a közönség kéjsóvár magatartása eredményének látta, és bizonyos értelemben inkább a birodalom vezetését és a szenátust okolta azért, hogy a társadalomra engedte rászabadulni az erkölcstelenséget kiszolgáló és azt továbbgerjesztő tömegkultúrát. Tertullianus nem tagadta, hogy a fentebb felvázolt, alapvetően negatív vonások ellenére lehetnek és vannak is értékes és önmagukban ártalmatlan elemei kora "szórakoztatóipari termékeinek", ám mindezen pozitívumokat csak mintegy a mérget édessé tevő "ételízesítőkként" tudta értelmezni, nem azok lényegi meghatározóiként. 

(a szerző filozófus)

Olvasson tovább: