Kereső toggle

A Horthy-korszak egyházpolitikája

Leszektázott istenkeresők

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Horthy csendőrei. Felléptek 

A Horthy-rendszer mindennapi életre is kiterjedő állami kontrollja nemcsak a "vörös rémet" próbálta meg felkutatni és elfojtani a pórnép soraiban, hanem – és ez talán kevésbé közismert – az általa "szektának" bélyegzett vallási közösségeket is. 



A kizárólag pejoratív tartalommal bíró szó a 19. század második felére váltotta fel az "eretnekmozgalmak" megjelölést a modernizálódó államokban, végső kikristályosodásában pedig egyet jelentett a nem történelmi, azaz az állam által el nem ismert egyházakkal. A Szekf? Gyula által "neobarokknak" nevezett, két világháború közötti Magyarország egyházpolitikájában a történelmi egyházak pozitív diszkriminációja együtt járt a kisegyházak általános marginalizálásával: a hatóságok a kisegyházak tevékenységét rendőrségi ügyként kezelték, a hatalom világi avagy egyházi képviselőinek nem tetsző felekezeteket és ezek vallásgyakorlatát sajtó- és hecckampányokkal igyekeztek lejáratni a társadalom előtt. A rendszer számára e csoportok funkcionálisan idegenek voltak, működésükkel nagymértékben zavarták, sértették a történelmi egyházak és a hatalom együttműködését. Kifejezetten virágzó, szoros összefogás alakult ki "szektakérdésben" az államigazgatás szervei és a történelmi egyházak vezetői között, a belügyi tárca illetékes hivatalnokai és az egyházi méltóságok sűr? levélváltása pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindkét fél kölcsönösen magáévá tegye a másik szektaellenes terminológiáját és érvrendszerét. A markáns gondolatok később természetesen napvilágot láttak a sajtó hasábjain, megkönnyítve ezzel a szövetségesek dezinformálási, megbélyegzési és elrettentési szándékait. "A vallási másság, az Istenhez vezető utak nem bevett módon történő keresése egyértelm? elutasításra talált náluk. De ehhez a hatalom által szankcionálható rend megsértését párosították: a társadalmi béke megzavarását, a törvényes rend felforgatásának vádját. Már önmagában a másság devianciának minősült, s a devianciától a bűnig és a büntetőjogi felelősségre vonás alkalmazásáig igencsak rövid volt az út" – írja Gergely Jenő, a 19–20. századi katolikus egyháztörténet szaktekintélye. 



Horthy csendőrei. Felléptek 

Üldözők szövetsége



A Horthy-éra egyházpoli-tikájának egyik legszemléletesebb mementója, hogy az egész korszakban egyetlenegy újabb vallásfelekezetet sem jegyeztek be. Három felekezeti kategóriába sorolták az összes működő egyházi szervezetet: bevett; törvényesen elismert; és törvényesen el nem ismert, vagyis tűrt vallási csoportok. A középső szinttel nem tudtak mit kezdeni, mivel az még az 1918 előtti liberálisabb törvényhozás terméke volt, az utolsó csoportba tartozók pedig szervezett formában jogszerűen nem élhették meg hitüket. Az 1921-es kisebbségvédelmi törvény biztosította ugyan a szabad vallásgyakorlás lehetőségét, de az államigazgatás titkos rendeleteivel ellehetetlenítette azt. Ebben a vonatkozásban figyelemre méltó, hogy e rendeletek nyomán végső soron a helyi hatóságok mérlegelésére bízták, mi minősül államellenes cselekménynek. A közös érdekeltség okán Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1921-ben bizalmas levélben kérte a történelmi egyházak vezetőit, hogy minden részletre kiterjedő vizsgálatot folytassanak le a kisegyházak terjeszkedésével kapcsolatban, és annak eredményét véleményükkel együtt terjesszék fel minisztériumához. Nem sokára a kisegyházak üldözésének okait tartalmazó terjedelmes lista kiegészült a történelmi egyházak elleni izgatás vádjával is, melyről Fazekas Csaba történész Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban cím? könyvében (Látószög Könyvek, 1996.) a következőket írja: "Sehol nem lehet a történelmi egyházak és vezetőik elleni »konkrét« izgatás nyomával találkozni, vagyis lényegében egy bizonyítatlan, ám a vallási kisebbségek megkülönböztetésére később is folyamatosan okot adó tényezővel állunk szemben." A vallásügyi tárca élén Vass József utódja Klebelsberg Kunó volt, aki többek között azzal a ma is ismerősen csengő javaslattal állt elő, hogy egyes kisegyházak kordában tartásához az egyesületi forma sokkal megfelelőbb lenne. 

Az új kelet? közösségek sarokba szorításának és lejáratásának másik jelentős lépése egy 1924-es belügyminiszteri rendelettel előírt "állandó, éber rendőrhatósági felügyelet és ellenőrzés" volt. A beépült nyomozók és ügynökök részletes jelentésekben tájékoztatták feletteseiket, akik aztán bizonyos hitelvi kérdéseket teológiai közegükből kiragadva látták bizonyítottnak a társadalomra veszélyesség vádját. Típusvádként fogalmazódott meg például a "zsidókkal való egészségtelen szimpátia" vagy a fegyveres katonai szolgálat megtagadása, de nem egy olyan rendelet született, mely lehetővé tette, hogy a "vallás- vagy nemzetellenes szellemben" nevelkedő gyermekeket elvegyék szüleiktől – persze fontos nemzeti érdekből. A legelképesztőbb rágalmak közötti válogatás során olykor még az egymásnak ellentmondó állítások sem zavarták meg őket. Így egészülhetett ki a "szekták" kommunista összeesküvés jellege amerikai befolyásoltság és pénzmozgás sejtetésével. Szinte minden sajtóorgánum szükségét érezte, hogy a kreált ügyekről tájékoztassa olvasóit. Ezek közül egyesek a védelmükbe vették a kisegyházakat, és nyíltan bírálták a diszkriminatív rendszert, ellentétben a kormánylapokkal. Például a Budapesti Hírlap egy országosan nagy port kavart eset kapcsán a következőket írta: "A szekta vezéreit elmegyógyintézetbe szállították. Méltán. Mert valóban megfigyelőbe valók azok, akik kilépnek felekezetükből, hogy ne tegyenek olyat, amit benn maradva sem kellene megtenniük." 

A történelmi egyházak saját tanaik sulykolásával és a létükben megkérdőjelezett "szekták" nemzetvesztő és államellenes tevékenységének hangoztatásával próbáltak úrrá lenni az amúgy cseppet sem súlyos helyzeten, és ennek alapján sürgették az erőteljesebb állami beavatkozást. A hatósági eszközök mellett 1925-től felbukkan egy új elem, a közvélemény széles kör? mozgósítása: "A Szent István Társulat s egyéb katolikus kiadóvállalatok adjanak ki a szekták ellen népiratkákat. Főpásztori körlevelek, prédikációk és egyesületi beszédek alakjában is küzdeni kell a szekták ellen." A püspöki kar Nyisztor Zoltánt, a kor egyik katolikus publicistáját kérte fel a kiadvány elkészítésére, aki Szekták Magyarországon címmel nemsokára összefoglaló művel állt a publikum elé. Alapgondolata, hogy a "szektárius kalózkodásoknak termékeny talaj a magyar haza", mely megkapta a szektásoktól a maga "súlyos, gyógyíthatatlan sebeit". Majd következnek a típusvádak: rajongás, fanatizmus, amerikai álom, szolgalelkűség, pénzzel való visszaélés, vallásgyalázás, szexuális visszaélések, éjszakai szeánszok, satöbbi. 

A református sajtó sem igazán akart lemaradni a veszedelem felszámolásában. Makkai Sándor átfogó vallásfilozófiai tanulmányaiban külön részt szentelt a szektakérdésnek, és a katolikus vádakat újakkal egészítette ki: történelmietlenség, önelégültség, fejlődés- és kultúraellenesség, tudatlanság. Konklúziója: a szekta "mint lelki csökevény, vadhajtás az emberi szellem élőfáján, föltétlenül kiirtandó". Fentiekhez tegyük hozzá, a közvélemény ilyen jelleg? tájékoztatása kevésbé lett volna széles kör? és sikeres a korabeli (világi) sajtó aktív közreműködése nélkül. 

Az állam és a történelmi egyházak közötti együttműködés leglátványosabb területe azonban minden kétséget kizáróan az el nem ismert felekezetekkel kapcsolatos hatósági döntések meghozatala volt, amelyeknél rendszeresen kikérték és magukévá tették a klerikusok álláspontját. 



Precíz kampány



A kisegyházak helyzete folyamatosan romlott a harmincas években. A történelmi egyházak e téren tanúsított aktivitását arisztokratikus, nacionalista vagy éppen szociális indíttatású nemzetféltés egészítette ki, és az ennek nyomán fellépő hatóságok zaklatásai is mind gyakoribbakká váltak. A Gömbös-kormány tovább folytatta a húszas évek diszkriminatív tendenciáit, és az ország fokozatos jobbra tolódása sem kedvezett az el nem ismert csoportok helyzetének. A társadalmi szervezetek jegyzékében a kisegyházak külön fejezetként szerepeltek, veszélyességük egyik ismérve volt, hogy sokan vannak (ekkor éppen harmincöten), sőt nem egy közülük a "szekták hazájából", Amerikából jött. Újra előkerült a "szektamozgalmak" és a kommunizmus közötti átjárások vélelmezése, melyet az egyes csoportok magántulajdonról szóló tanításaiból vezettek le a hatóságok. Az 1895-ös, vallásszabadságról szóló törvény szerint a vallásszabadság egyik korlátja a törvényesen elismert felekezetek hitelvi felfogását és híveinek vallási érzületét sértő tanok hirdetése volt. Hogy mi sérti a történelmi egyházak vallási tanait és érzületét, a jogalkalmazókra bízták, akik a harmincas években gyakran hivatkoztak végzéseiknél és intézkedéseiknél erre a keretszabályra. Ilyen volt a Kozma Miklós belügyminisztersége alatt kiadott titkos rendelet a "szekták" visszaszorításáról (1936), melyben elég plasztikusan tömörül az akkori rendszer felfogásának lényege: "Fontos államérdek tehát, hogy azoknak a szektamozgalmaknak, amelyek már a vallásos kereteket túlhaladják, s a magántulajdon elvének elvetésével, továbbá a történelmi egyházak hitelveinek és vezetőinek támadásával az egyházak közt kívánatos békés egyetértést s a közbiztonságot és közrendet veszélyeztetik, további terjedése minden rendelkezésre álló módon megakadályoztassék" – áll Fazekas Csaba könyvének egyik forrásanyagában.

Az egyes minisztériumok között szektakérdésben legalábbis szorosabbá vált az együttműködés a húszas évekhez képest. Kozma rendelete után nem sokkal az igazságügyminiszter a "szektamozgalmak elleni védekezés szükségességéről" tájékoztatta a királyi főügyészt. A BM-előírások szaporodása egyben azt is eredményezte, hogy a "szekta" kifejezés használata nem csupán vallási megbélyegzést jelentett, hanem plusz tartalommal töltődött fel: az eljáró hatóságok által követendő magatartási mintát is magába foglalta. A belügyminisztériumi anyagokból kiderül, hogy a központi hatóságok akár nyíltan, akár beépített ügynökökön keresztül folyamatosan és a legapróbb részletekbe menőkig informálva voltak a kisegyházak belső életéről. A kontroll növelésével párhuzamosan a "gyanús" kategóriából egyre inkább a potenciális veszélyforrás felé tolódott el megítélésük, mint akiknek minden kihágását azonnal meg kell torolni. A rendőrségi és csendőrségi következetes szigor mellett azonban a közigazgatási apparátus is minden tőle telhetőt megtett a kisegyházak életének megkeserítése érdekében. Az alispá-

nok, főszolgabírák, polgármesterek többnyire kihágásra hivatkozva zaklatták a közösségeket, a sajtó pedig "vallási orgiákról, közszemérmet és közerkölcsöt is veszélyeztető" összejövetelekről számolt be intézkedéseik kapcsán. A harmincas évek közepétől a helyi szinten érvényesülő diszkriminációt országos méret? "hajtóvadászatokkal" tarkították, főleg a vidéki szervek bizonytalan jogszabály-értelmezésének kiküszöbölése céljából. A rendszeres rendőrségi ellenőrzés a társadalmi ellehetetlenedés mellett az el nem ismert felekezetek egymás közötti kapcsolataira is kihatással volt. Konfliktusok elsősorban azon csoportok között keletkeztek, akik kiszolgálták a rendszer elvárásait, illetve mereven elzárkóztak attól.

A katolikus egyház szektaellenes magatartása ebben az évtizedben nem fokozódott a húszas évekhez képest. Helyi szinten ugyanis már kiépítették informális és stratégiai kapcsolataikat, és ha beépített embereik tájékoztatása alapján esetleg olyan kéréssel fordultak a belügyi tárcához, amely egy konkurens csoport ellehetetlenítését szorgalmazta, megértő fülekre leltek. A katolikus orgánumokban rendre megjelenik a "bolsevikok által támogatott szektások" rémképe, akik az első világháború okozta lelki válságot lovagolták meg, ugyanakkor majdhogynem elismerőleg szólnak a kisegyházak tagjainak odaszántságáról és anyagi áldozatvállalásairól. A szekták keletkezésére vonatkozó katolikus értelmezésben az esetleges vallási elem helyett elsősorban az anyagi haszonszerzés jelenik meg fő mozgató erőként: "Minden vallási szekta keletkezésének oka elsősorban – üzlet." (Magyar Kultúra, 1931.) A "szektavezérek" e felfogás szerint visszaélnek a tömegek társadalmi helyzetével, elbizonytalanodásával, kvázi: szélhámosok. Mindez kiegészül többféle összesküvés-elmélettel is, melyekben a kisegyházak vallási tevékenységének célja a figyelemelterelés a valódi, nagy célról, ami nem más mint a Horthy-rendszer bomlasztása. Fellépni tehát azért is kötelessége a hatalomnak ellenük, mivel a nyilvánosság előtt zajló tevékenységüket figyelve ezen mögöttes szándékaik nem leplezhetők le.

A református egyház ellenségkép-keresésében továbbra is központi helyet foglaltak el a kisegyházak, azzal a jól érzékelhető eltéréssel, hogy álláspontjukat radikálisabban artikulálták a húszas évekhez képest. Református körökben uralkodó nézetté nőtte ki magát, hogy a szektakérdés nem vallási, hanem társadalmi probléma, ennek hangoztatása ugyanis legitimálja a hátrányos megkülönböztetést és a megbélyegzést. Az 1933-as sárospataki lelkészi konferenciáról szóló feljegyzések szerint a református anyaszentegyházat "le nem kicsinyelhető veszedelem fenyegeti a szekták részéről". Az ilyen csoportok terjedésének egyik fő okát sajtótermékek létrehozásában és terjesztésében látják. Mindez természetesen külföldi tőkéből folyik, és a végső cél a magyarság feldarabolása. A szankciórendszert tekintve az egyházi sajtó hatósági fellépés helyett az egyházi közvélemény befolyásolását és az azzal történő nyomásgyakorlást javasolja, vezetőségi szinten azonban egyértelműen a szorosabb állami kötődést szorgalmazzák.

A szektakérdés túldimenzionálásnak egyik ékes bizonyítéka, hogy az egészen a politikai arénáig eljutott. 1937-ben a költségvetési vita apropóján szólaltak fel egymás után a honatyák arról értekezve, hogy a nemzetet fenyegető társadalmi és politikai válsághelyzet részét képezi "az ország különböző részein fellelhető szektáriánus hisztériák kifejlődése". A Horthy-rendszer támogatói vagy az azoktól jobbra helyezkedők szemében a kisegyházak a nemzettel azonosuló történelmi egyházakat bomlasztották, míg a baloldaliak a nép hagyományainak és természetes életmódjának eltűnésével, valamint a tragikus szociális helyzet okaival társították a szektakérdést.

Olvasson tovább: