Kereső toggle

Átcsalogatott nagyasszony

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A terjeszkedő Római Birodalomban bevett gyakorlatnak számított az "istenek átcsalogatása" (evocatio sacrorum). Ennek során mielőtt a felvonultatott római erők megkezdték volna a konkrét hadműveleteket, vezérük ünnepélyes keretek között a meghódítani szándékozott idegen város és terület isteneihez fordult, és felszólította őket, hogy álljanak át Róma oldalára. Cserébe felajánlotta, hogy a Birodalom főségét elfogadó istenségek megbecsült helyet fognak kapni a római istenek népes családjában. 



Artemisz–Diana szobra a budai Várnegyedben Fotó: Somorjai László

A római vallásnak kezdettől fontos jellemzője volt a vallási keveredésre, a szinkretizmusra való nagyfokú nyitottság, s az átvett istenségek valóban kaptak is kifutási lehetőséget. A római pantheon számos közismert alakja eredetileg valamely meghódított nép istene volt. Az alávetés után az adott népnek leigázói vallását kellett követnie, de régi hitviláguk nem egy elemét a római vallásba átemelve kapták vissza. Így váltak különböző itáliai népek istenei már igen korán rómaiakká, mint például Vénusz, Fortuna és a jelen témánk szempontjából figyelemre méltó Diana istennő, akinek minden esztendőben augusztus 15-én volt az ünnepe. 



Diána örökösei



A Birodalom további terjeszkedése során, a hellén világ meghódítását követően egy újabb nagy mitológiai rendszerrel, a görög vallással való nagyszabású keveredés vette kezdetét. Ennek során felismerték, hogy a római és görög hitvilág számos alakja pontos párhuzamba állítható egymással. A római Vénusz lényegében ugyanaz, mint a görög Aphrodité, Victoria megegyezik Nikével, Mars Árésszel stb. Dianát Efézus híres istennőjével, Artemisszel azonosították. Sőt, idővel arra a felismerésre jutottak, hogy nemcsak ezek az istenpárok jelölnek ugyanazon természetfölötti személyeket, hanem hogy egyes női istenpárok, illetve különböző feladatokért felelős egyéb istenasszonyok valójában egyetlen nagy női istenség, egy égi úrnő különböző megjelenési formái. E nagy istennő egyik alakjának tekintették Diana-Artemiszt is, aki egyszerre volt sokkebl? termékenység-istennő, illetve istenanya, ugyanakkor örökké szűz istenaszszonyként is tisztelték.

A fennmaradt források egyértelműen bizonyítják, hogy meggyőződésük szerint egy adott természetfölötti lény több nevet is használhat magára, sőt, az istenek számára nem is az az elsődleges, hogy milyen néven tisztelik őket, hanem az, hogy folyjon a kultuszuk. A kultusz egyik fontos elemének számított, hogy megtartsák az adott istenség ünnepnapját, Dianáét például augusztus 15-én.

A konstantini fordulatot követően, a 4. századtól kialakuló római katolikus egyház, miközben hitelveiben és hitgyakorlatában egyre inkább távolodott a korai egyház bibliai normáitól, ugyanakkor a római valláshoz hasonlóan igen nagy hajlandóságot mutatott a vallási szinkretizmusra, a különböző pogány vallásokkal való keveredésre. E keveredésre a pogányság részéről már a korai egyház idején megvolt a készség. Szemléletesen állítja ezt elénk az Újszövetség több beszámolója is. Így például, amikor Lisztrában Pál apostol és Barnabás szolgálata során gyógyító csoda történt egy születésétől fogva sánta emberrel, a város lakói azonnal készek voltak az apostolokat pogány istenek rangjára emelni, és tiszteletükre Juppiter papja felkoszorúzott bikákkal akart áldozni. (Apostolok cselekedetei 14.) A korai egyház apostolai azonban élesen és határozottan, "ruháikat megszaggatva" utasították el a pogánysággal való keveredést. Ezzel szemben a katolicizmus mint a hanyatló, majd megszűnő Római Birodalom legfőbb szellemi örököse átvette, és rendszeresen alkalmazta az "istenek átcsalogatásának" a Birodalomban már bevált módszerét. Már csak azért is rákényszerült erre, mivel a különböző népek katolikussá tétele során Rómának szembesülnie kellett azzal, hogy a lakosság többsége jószántából nem kíván katolizálni. S annak érdekében, hogy az emberek az erőteljes államhatalmi kényszerítés közepette szívesebben elfogadják és gyakorolják az államvallássá tett névleges kereszténységet, számos pogány rítust beépítettek a liturgiába, valamint a pogány hitvilág sok-sok alakját beemelték a katolikus szentek sorába. 

Ezen istenségek kereszténnyé tétele többnyire kimerült abban, hogy valamilyen keresztény hangzású új nevet kaptak, ami persze vajmi kevéssé zavarta őket. Cserébe viszont kultuszuk változatlanul folyhatott, csak most már a katolikus államegyház által védelmezett formában. Így lett a kelta Brighid istennőből Szent Brigitta, egy kisázsiai mitikus lényből Szent György, stb. Számos istennő a bibliai Mária neve mögé rejtőzve mentette át kultuszát a katolicizmusba, és azonnal megindult a bibliai Mária alakjának átformálása az ő hasonlatosságukra. Ezek közé tartozott Diana-Artemisz is. Tőlük kapta az új, katolikus Mária a theotokosz, azaz istenanya címet. Ennek olyan nagy fontosságot tulajdonítottak, hogy 431-ben a harmadik egyetemes zsinaton keresztülvitték Mária istenanyaságának egyházi dogmává tételét. Sokat mondó az esemény szellemi hátterére nézve, hogy erre pontosan Efézusban, Diana-Artemisz egyik fő kultuszhelyén került sor. Jóllehet minden bibliaolvasó keresztény tudhatta, hogy Pál apostolnak éppen az efézusi Artemisz-Dianával volt az egyik legerőteljesebb szellemi konfliktusa. (Apostolok cselekedetei 19.) A dogma elfogadására annak ellenére került sor, hogy jelentős ellenzéke volt a zsinaton. Az ellenzők éppen azzal érveltek, hogy Máriát azért nem lehet istenanyának, istenszülőnek nevezni, mert a Szentírás egyértelm? kijelentése szerint Jézus csak az emberi természetét nyerte anyjától. Isteni természetét a mennyei Atyától kapta. (Zsidókhoz írt levél 1:5) 

Az említett istenpárostól nyerte a katolikus Mária az örök szüzesség tulajdonságát is. Ennek hangsúlyozását szintén igen fontosnak tekintették, ezért 553-ban az V. egyetemes zsinaton ezt is az egyházi dogma rangjára emelték. Hogy e hittétel mennyire összeférhetetlen a bibliai Mária alakjával, azt egyértelműen bizonyítja, hogy két evangélium név szerint is felsorolja Jézus Krisztus öccseit, akik Máriától és férjétől, Józseftől születtek (Máté 13:55, Márk 6:3), így Mária Jézus születése után semmiképpen sem maradhatott szűz.



Pogány magyar hitvilág



A Kárpát-medencébe érkező magyarság már korán találkozott Róma térítő szándékával, de más népekhez hasonlóan a magyarok sem akartak önszántukból katolikussá lenni, hanem megmaradtak régi hitükben, pogány isteneik tiszteletében. A ránk maradt töredékes források, néprajzi adatok, illetve a rokon népek vallási párhuzamai alapján rekonstruálható pogány magyar hitfelfogás szerint a Föld felett hét ég húzódik. Minden égben egy-egy istenség és annak felesége, egy úrnő, azaz boldogasszony uralkodik. A legfelső égben trónol a legfőbb isten (feltehetően ezt nevezték az "öreg istennek", illetve "magyarok istenének"). Az ő felesége Nagyboldogasszony, azaz "a nagy úrnő, királynő". Az asszony ugyanis iráni jövevényszó a magyar nyelvben, s eredeti jelentése úrnő, királynő. 

Közismert, hogy a pogány magyarok katolizálása kifejezetten politikai megfontolásokból indult meg Géza fejedelem idején, aki a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom harapófogójából csak a német császárnak tett engedmények alapján tudott kiszabadulni. Az engedmények egyike a térítés megindítása volt a fejedelmi hatalom fegyveres támogatásával. Hogy maga Géza sem vonzódott a katolicizmushoz, azt jól mutatja, hogy ő továbbra is megtartotta pogány hitét. Az erőszakos térítés második hulláma István király trónra kerülése után indult meg. A módszerek gyakran brutális kíméletlenségét nemcsak István vallási törvényei jelzik, hanem olyan kortársi feljegyzések is, mint az itt működött térítőpap, Querfurti Brúnó levele 1009-ből. Ebben arról számolt be a német-római császárnak, hogy a térítés elősegítése érdekében a katolicizmust elutasító magyarok közül "a mieink némelyeket megvakítottak". Miközben az államhatalmi segédlet igyekezett megtörni a nyílt ellenállást, aközben a katolicizmus zökkenőmentesebb átvétele érdekében a számos pogány magyar rítus mellett a boldogasszonyok is bebocsátást nyertek a katolicizmusba, s ezt követően már a katolikus "szent hagyomány", a tradíció szerves részeként folyhatott kultuszuk. Valamennyi boldogasszonyt hivatalosan Máriával azonosították, de használatban maradhatott az eredeti pogány elnevezésük is. Ez azt az igencsak furcsa helyzetet eredményezte, hogy a magyar Mária egyszerre Nagyboldogasszony és Kisasszony, Eketiltó Boldogasszony, valamint Sarlós, Gyümölcsoltó, Gyertyaszentelű, Havas és Olvasós Boldogaszszony. Nagyboldogasszony, a pogány magyarok főistennője a legfőbb Mária-ünnep napját augusztus 15-ét kapta ünnepnapul, azaz Diana-Artemisz kultusznapját. Egyébként a magyar főistennő, Artemiszhez hasonlóan, anyaistennő is volt. Az ? leánya volt a szűznek maradt Kisasszony, akit így nem volt nehéz azonosítani az ekkor már örökszűz katolikus Máriával, aki Dianától vette át ezt a tulajdonságát. 

Mindezek ismeretében nem tekinthető különösebb keresztény érdemnek István király részéről, hogy Nagyboldogasszony tiszteletét igyekezett előmozdítani. Amikor az Árpád-ház kultuszhelyévé tett Székesfehérváron István felépíttette a dinasztia családi templomát, és azt Nagyboldogasszony tiszteletére szentelte, ezzel úgy gyakorolta a katolicizmust, hogy közben pogány fejedelmi elődeinek a tradícióját is folytatta, akik szintén Nagyboldogasszony tisztelői voltak. Megjegyzendő, hogy nemcsak a magyarok tisztelik Máriát Úrnőként, Királynőként, hanem más európai népek is csaknem mindenütt. Ez különösen annak figyelembevételével érdekes, hogy Ézsaiás próféciája szerint Babilón leányának, a népek nagy hitetőjének és nyomorgatójának, egyik ismertetőjegye, hogy országok úrnőjének nevezteti magát. Sőt, a Jelenések könyve ehhez hozzáteszi, hogy e természetfölötti lény a Föld királyaival kíván tisztátalan szellemi kapcsolatban állni. Ennek fényében igencsak elgondolkodtató, hogy Magyarországon a királyok főbb kultikus szertartásai az Úrnőnek szentelt templomban zajlottak, hiszen évszázadokon át a székesfehérvári Nagyboldogasszony-templomban történtek a királlyá kenések, koronázások, a királyi esküvők és temetések is. De más országokban is ugyanez figyelhető meg. Így például a francia királykoronázások is az Úrnőnek szentelt helyeken zajlottak, a reimsi, illetve a párizsi Notre Dame ("mi úrnőnk") templomában.



Péternek vagy Máriának



Az, hogy István király Magyarországot Nagyboldogasszony oltalmába ajánlotta, nem tekinthető bizonyított történelmi ténynek. VII. Gergely pápa 1074-ből származó levele azt állítja, hogy "Magyarországot hajdan István király minden joggal és hatalommal Szent Péternek ajánlotta fel és adta át." Eszerint tehát valójában az istváni felajánlás Péternek történt. Miért tartalmazza akkor István Nagylegendája, amely a király 1083-ban történt szentté avatására készült, a Máriának történő felajánlást? Győrffy György, István korának és személyének egyik legnevesebb kutatója a királyról írt nagyszabású monográfiájában ezt azzal magyarázza, hogy László király, aki István szentté avatásának folyamatát irányította, és a legenda megírására parancsot adott, a pápaság Magyarországra irányuló hatalmi törekvéseinek egyik hivatkozási pontját akarta semmissé tenni azzal, hogy a péteri felajánlást a Máriának történővel cseréltette fel. VII. Gergely pápa ugyanis, aki addigra már számos országot a pápaság h?béri függésébe vont, Magyarországra vonatkozó hasonló szándéka érdekében azzal érvelt, hogy őt mint Szent Péter utódját, az István által Péternek tett felajánlás révén megilleti az ország fölötti h?béri fennhatóság. A módosított felajánlási történet révén azonban ez az érvelés alapját vesztette.

Az István-kori szellemi képbe természetesen beleillik egy ilyen országfelajánlás, ami a későbbi századokban több alkalommal meg is történt. Sőt, Nagyboldogasszonyt Patrona Hungariae-ként, azaz Magyarország védelmezőjeként is elkezdték tisztelni. 

A boldogasszony-kultuszt mindig a katolicizmus veszélybe kerülése idején igyekeztek felerősíteni, s a rekatolizáció fontos fegyvereként alkalmazták. Ezért kapott rendre kiemelt szerepet a bibliai alapú reformmozgalmak, ébredések időszakában, melyeket a katolicizmus következetesen eretnekségnek bélyegzett. Így nem meglepő, hogy a mindmáig egyik leghíresebb magyar Mária-himnusz, az ellenreformáció korában született Boldogasszony anyánk kezdet? ének egyik versszaka a következőképpen fohászkodik: "Térítsd Édes Anyánk buzgó kéréseddel, az eretnekséget te könyörgéseddel, (másik változata szerint: "Irtsd ki édes Anyánk az eretnekséget") Hogy az kik tégedet régen tiszteltenek, Te dicséretedre visszatérhessenek." 

Hisz egy ilyen Úrnőtől ez joggal elvárható.

Olvasson tovább: