Palesztin rendőrök sorfala Nabluszban, József pátriárjka sírja előtt. Alulmaradtak
Fotó: Reuters
A Biblia egyik legmegrendítőbb története, amely művészek és gondolkodók sokaságát
inspirálta évezredeken át, Józsefnek és testvéreinek története, amely a Szentírás
kronológiáját követve körülbelül 3900 évvel ezelőtt játszódott le. A Biblia
beszámolója szerint Jákób, Istentől kapott nevén Izrael pátriárka kedvenc fia kora
gyermekkorától kiemelkedett tizenegy testvére közül. Nemcsak azért, mert "rossz híreket
vitt apjának testvéreiről", hanem főként Jákob megkülönböztetett szeretete
miatt, amellyel viseltetett iránta. Testvérei irigységét és gyűlöletét még
fokozta, hogy Jákób igen díszesen öltöztette Józsefet, ahogyan őket nem; s minderre
a koronát az tette fel, hogy József többször is olyat álmodott, amely jövőbeli
uralmi pozícióját vetítette előre testvérei fölött.
Mindezek miatt a többiek egy alkalmas pillanatban egy kútba vetették a mezőn, hogy megöljék.
Majd meggondolva magukat, eladták inkább rabszolgának egy ismáelita – azaz arab –
karavánnak, akik Egyiptomba vitték, és ott adták tovább a fiatal fiút. Rendkívüli
tehetsége mellett "az Úr is vele volt", ezért hamarosan igen sikeressé lett gazdája
házában. Fényesen induló "karrierjének" rágalmazás vetett véget: gazdájának,
Potifárnak a felesége, miután nem tudta rávenni a vele létesítendő szexuális
kapcsolatra, nemi erőszakkal vádolta meg, és József börtönbe került.
Innen az álmok megfejtésére való különleges, Istentől kapott képessége által
szabadult, amikor a fáraónak különös álmai miatt szüksége volt erre. József
megfejtette Egyiptom urának álmát, amely szerint hét bőségesen termő év után hét
nyomorúságos év fog következni. A fáraó elismerte, hogy Józsefben "Isten szelleme"
van, és rábízta Egyiptom egész gazdasági irányítását.
A nyomorúságos évek alatt Jákób fiai is rákényszerültek arra, hogy Egyiptomba, Józsefhez
menjenek élelemért. Nem ismerték fel egyiptomi külsej? testvérüket, aki azonban őket
igen. Kémkedéssel vádolta meg őket, majd feltételül szabta számukra, hogy hozzák
el Benjámint, kisöccsét, akkor hisz nekik, egyiküket pedig addig visszatartja túszként.
Az idős Jákob nem akarta elengedni Benjámint, félve, hogy őt is elveszíti, de a szükség
nagy úr: egy idő múlva beleegyezett. József gazdagon vendégül látta az őt még
mindig fel nem ismerő testvéreit, akik ettől csak jobban megrémültek. Ezután azonban
hamis vád alá helyezte Benjámint lopásért, hogy testvéreit végképp sarokba szorítsa:
vissza akarja tartani Benjámint Egyiptomban. Ekkor azonban Júda, aki felelősséget vállalt
Benjámin visszaviteléért apja előtt, előlépett, és felajánlotta, hogy ő marad örök
rabszolgaságban testvére helyett, mert "ha most visszamegyek a te szolgádhoz, az én
atyámhoz, és e fiú nem lesz velünk, mivelhogy annak lelke ennek lelkéhez van nőve,
ha meglátja, hogy nincs meg a gyermek, meghal, s akkor a te szolgáid a te szolgádnak, a
mi atyánknak ősz fejét búba borítva bocsátják alá a koporsóba." (Mózes 1. könyve
44,30-31)
Ekkor József nem bírja tovább, olyan hangosan felsír, hogy még a fáraó házában is
meghallják, és felfedi magát testvérei előtt. Megbocsát nekik, és Egyiptomban betöltött
pozícióját felhasználva letelepíti őket az ország legtermékenyebb területén.
Apja, Jákob elájul a megdöbbenéstől, amikor meghallja, hogy kedvenc fia él, és újra
találkozhat vele. Tizenkét fia közül őt áldja meg legnagyobb áldásával.
A Messiás előképe
József története nemcsak a zsidóság számára kulcsfontosságú, hanem a keresztény
írásmagyarázat is kezdettől fogva kiemelt szerepet tulajdonított neki, ugyanis a Megváltó
egyik legnagyobb előképét látta benne. Az allegorikus magyarázat úgy tűnik, minden
ponton egyezést mutat a keresztény üzenettel. Eszerint József és testvérei feszült
viszonyát, amely az atya kivételező szeretetéből fakadt, a Jézus és kora zsidó
vezetői közötti feszültségben láthatjuk beteljesedni. József gyilkos szándékkal történő
kútba dobása Jézus megfeszítésének és eltemetésének, a kútból való kiemelés
pedig feltámadásának előképe.
Ezek után a Megváltó is a pogányok (nem zsidó népek) közé kerül, mint József
Egyiptomba, ahol a kezdeti súlyos üldöztetés után felemelkedik ugyan, ám közben
nyomorúságba jutó testvérei számára már felismerhetetlen "egyiptomi", azaz pogány
öltözete, feleségei és tőlük származó gyermekei miatt. Végül azonban a keresztény
allegorikus magyarázat szerint Krisztus visszatérésekor leveti magáról a személyiségét
látszólag körülvevő pogány "lerakódásokat", és eredeti mivoltában újra
felismerhetővé válik testvérei, a zsidóság számára mint Messiás. Ekkor túlárad
majd a megbocsátás és kiengesztelődés, mert kiderül, hogy mindez Isten akaratából
történt, ahogyan József mondja testvéreinek: "És most ne bánkódjatok, és ne
bosszankodjatok azon, hogy engem ide eladtatok; mert a ti megmaradásotokért küldött el
engem Isten tielőttetek (
). Az Isten küldött el engem tielőttetek, hogy műveljem a
ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással.
Nem ti küldöttetek azért engem ide, hanem az Isten
" (Mózes 1. könyve 45,5–8)
De nemcsak József személye, hanem sírja is szimbolikus jelentőséggel bír a kereszténység
számára. Az Újszövetség ugyanis kifejezetten a "hit cselekedetének" ószövetségi
példájaként állítja a keresztény hívők elé József saját temetésével
kapcsolatos végrendeletét: "Hit által emlékezett meg élete végén József az
Izrael fiainak kimeneteléről, és az ő teteméről rendelkezett" (Zsidókhoz írt levél
11,22). József ugyanis halála előtt elrendelte, hogy egyiptomi módra bebalzsamozott
holttestét a kivonuláskor majd vigyék magukkal, és Izrael földjén temessék el.
Ezzel éppen arról tett tanúságot, hogy hisz abban: Izrael népe birtokolni fogja az ígéret
földjét.
A "hit cselekedetei" a kereszténység tanításának középponti és alapvető témája.
A Pál apostol és Jakab – Jézus féltestvére – által kidolgozott felfogás szerint
a jó cselekedeteknek két fajtája van: a "törvény cselekedetei" és a "hit
cselekedetei". A "törvény cselekedetei" nem teszik igaz emberré cselekvőjüket,
mivel az ilyen ember az erkölcsi parancs megszegése után következő isteni büntetéstől
való félelemből tesz jót, nem pedig saját szabad döntéséből. Ezzel szemben a "hit
cselekedeteit" megtevő ember e tettei által igaz emberré válik, mert nem az Istentől
való félelemből, hanem az Isten ígéreteibe vetett bizalomból cselekszik.
A fentebb idézett rész tehát, amikor Józsefnek az Izrael földjén való eltemettetésével
kapcsolatos végrendelkezését említi, ezt a "hit cselekedetei" közé sorolja,
amely az újszövetségi értelemben vett megigazulás alapja. József – többek között
– ezzel a tettével már nemcsak a judaizmus elődjévé vált, hanem a keresztények
szellemi ősévé is. Nabluszban – bibliai nevén: Sekhemben – található sírjának
szimbolikus jelentősége ezért fontos, feldúlása pedig ezt a szimbolikus üzenetet is
érinti.
Miért éppen Sekhemben?
Nablusz mai városa a bibliai Sekhem városon épült. Ennek a településnek a jelentősége
és szimbolikus tartalma igen gazdag. Az atyai háztól, rokonságától és múltjától
Isten parancsára, Istenbe vetett hite által végleg elszakadó, népe közül kivándorló
Ábrahám első táborhelye ez az ígéret földjén, amely éppen a történelmi Izrael mértani
közepe táján terül el. Itt kapja először azt az ígéretet Istenétől, hogy leszármazottaié
lesz az egész ország – örökre. Itt építi első oltárát ennek az ígéretnek a
jeléül.
Két nemzedékkel később Jákób is itt telepszik le tartósabban, miután hazatér
hosszú száműzetéséből. Pénzért megveszi a területet, amelyen él, és itt ő is
oltárt állít, amelyet Istenéről nevez el: "Isten, Izrael Istene".
Rövidesen azonban súlyos incidensre került sor: a város kanaánita királyának fia
megerőszakolja Jákób lányát, mire két fia, Simeon és Lévi kiirtják a város
lakosságát. A kanaániták boszszújának veszélye miatt el kell költözniük, miután
a családban lévő bálványokat megtérésük jeleként még a város mellett elássák.
Jákób elhatárolja magát fiai tettétől, ők azonban húguk meggyalázására
hivatkoznak.
A testvérek később ugyanitt legeltetik nyájaikat, amikor József keresésükre indul,
hogy röviddel később a kútba taszítsák. A rabbinikus hagyomány éppen ebben látja
annak szimbolikus okát, hogy Jákób később Józsefre hagyta Sekhemet: "Sekhemben
temették el. Miért éppen Sekhemben? Rabbi Chama ben Chanina azt mondja: Sekhemből lopták
el [tudniillik a testvérei], ezért vigyük vissza Sekhembe, amelyet elveszített!" (Szóta
13b)
Az Újszövetség is azon az állásponton van, hogy pénzen vásárolt sekhemi földterületét
Jákób Józsefnek adta: "Megy vala azért [Jézus] Samáriának Sikár [=Sekhem] nev?
városába, annak a teleknek [földterületnek] a szomszédjába, amelyet Jákób adott
vala az ő fiának, Józsefnek" (János evangéliuma 4,5). Az Apostolok Cselekedeteiben
pedig István, az első zsidókeresztény vértanú említi védőbeszédében, hogy mind
a tizenkét pátriárka Sekhemben van eltemetve: "és elvitetének Sekhembe, és
helyeztetének a sírba, melyet Ábrahám vett vala ezüstpénzen Emmórnak, a Sekhem atyjának
fiaitól."
Az Ószövetség is pontosan rögzíti ezeket az adatokat: "A József csontjait pedig,
amelyeket felhoztak vala Izrael fiai Egyiptomból, eltemették Sekhemben, a mezőnek abban
a részében, amelyet szerzett vala Jákób Hámornak, a Sekhem atyjának fiaitól száz pénzén;
és lőnek a József fiainak örökségévé" (Józsué könyve 24,32). József hit által
tett végrendelete megvalósult.
A menedékváros
Sekhem története azonban itt nem ér véget. Mózes törvényei szerint ugyanis az ígéret
földjére való bevonulás után Izrael népének hat menedékvárost kellett létrehoznia
országukban. E városok funkciója az volt a Tóra parancsa értelmében, hogy azok az
emberek, akik nem szándékosan, hanem véletlen folytán embert öltek, ide menekülhessenek
a megölt rokonainak vérbosszúja elől. A törvény szerint nem hagyhatták el a menedékvárost
egészen a főpap haláláig, utána nyugodtan hazaköltözhettek. (A szándékosan
gyilkolókat azonban innen is ki kellett adni.) E cél érdekében a menedékvárosokat úgy
választották ki, hogy Izrael bármely pontjáról hamar elérhetőek legyenek. A Jordántól
keletre (ma túlnyomórészt Jordániához tartozik) még személyesen Mózes választott
három várost: az északi részen Golánt, középtájt Rámóth-Gileádot, a déli részen
pedig Becert. A Jordán nyugati oldalán Józsué vezetésével északon Kedest, a középső
részen Sekhemet, délen pedig Hebront választották.
A menedékvárosok egyúttal a léviták, a Szentély szolgálatát ellátó törzs városai
is voltak. Simeon és Lévi törzsét ugyanis maga Jákób zárta ki a föld örökléséből,
mégpedig éppen a két testvér Sekhemben – húguk megerőszakolása miatt –
rendezett vérfürdője miatt. E két törzs nem kapott tehát önálló földterületet,
hanem Simeon a Júda törzsének területén, Lévi nemzetsége pedig az ország egész
területén szétszórva kapott néhány várost. Ezek közé tartozott a hat menedékváros
is, köztük Sekhem. A léviták egzisztenciálisan rendkívül bizonytalan helyzetben
voltak: nem lévén ugyanis földjeik, kizárólag a nép által önkéntes alapon beadott
tizedből élhettek, amelyet nem volt hatalmuk erővel behajtani. Ezért a Törvény
rendszeresen a kiszolgáltatott társadalmi rétegekkel együtt említi őket: "A lévitát
pedig, aki a te kapuidon belül van, ne hagyd el, mert nincsen néki része, sem öröksége
veled. A harmadik esztendő végén vidd ki annak az esztendő termésének minden tizedét,
és rakd le a kapuidba. És eljön a lévita (akinek nincsen része és öröksége
teveled), és a jövevény, árva és özvegy, akik a te kapuidon belül vannak, és
esznek és megelégesznek, hogy megáldjon téged az Úr, a te Istened a te kezednek
minden munkájában, amelyet végzesz." (Mózes 5. könyve 14,2–29)
De miért részletezem ezt? Mert így képet alkothatunk a hat menedékváros, köztük
Sekhem egyedülállóan különleges hangulatáról a bibliai időkben. A város lakosságát
ugyanis évszázadokon át kizárólag a vérbosszuló rokonoktól megmenekült, önhibájukon
kívül embert ölt gyilkosok, és az Isten közvetlen szolgálatában álló, ám
egzisztenciálisan is annál inkább Isten könyörületességére szoruló léviták
alkották. A menekült gyilkosok nem hagyhatták el a várost, otthonaiktól, eredeti
munkalehetőségeiktől, földjüktől távol kellett tölteniük akár évtizedeket is,
az ő helyzetük sem volt éppen könny? – de életben maradhattak, és Isten szolgáival
együtt élhettek. Ezek a városok óriási erej? szimbolikus üzenetet hordoztak Izrael
számára: Isten irgalmasságának, és az erre az irgalmasságra végsőkig rászorult életnek
az üzenetét. Talán nem véletlen, hogy az üldözött Dávidot is egy menedékvárosban,
Hebronban kiáltották ki először királlyá, és hét évig itt uralkodott. A keresztény
írásmagyarázat méltán látja e városokban magának az egyháznak az előképeit. De
a zsidó tradíció is kiemelt jelentőséget tulajdonít nekik. Aligha tekinthetjük véletlennek,
hogy József sírja éppen egy ilyen helyen nyugszik.
A hat lévita- és menedékváros, Izrael szent városai – az ország szellemi központjai
Jeruzsálem után – közül ma már csupán egyetlen, a zsidó államtól szintén
elvitatott Golán áll még izraeli ellenőrzés alatt. Hebron és Sekhem (Nablusz) a
Palesztin Autonómia területén, Kedes romjai a libanoni határon, Rámóth-Gileád és
Becer pedig jordán területen vannak.
Az áldás és az átok
Sekhem azonban még egy óriási jelentőség? bibliai esemény színhelye volt. A város
két hegy közötti völgyben fekszik, valószínűleg innen kapta nevét is, a sekhem szó
jelentése ugyanis: vállak. A két hegy neve: Garizim és Ebál. "Ezek álljanak fel a
népnek megáldására a Garizim hegyén, mikor általmentek a Jordánon: Simeon, Lévi, Júda,
Izsakhár, József és Benjámin. Ezek pedig az átkozásra álljanak fel az Ebál hegyén:
Rúben, Gád, Áser, Zebulon, Dán és Nafthali. Szóljanak pedig a léviták, és ezt
mondják az egész Izrael népének felszóval
" – és ez után hosszú felsorolás
következik, amelyben a léviták a különböző bűnöket elkövető emberekre átkot
mondanak ki mint Isten szolgái, az egész nép pedig ráfelelte: "Ámen!" (Mózes 5.
könyve 27,11–26) Mózes e rendelkezésének hiánytalan beteljesítéséről a Józsué
könyve számol be (8,30–35). A nép e közös szóbeli elkötelezésével lépett
visszavonhatatlanul életbe a mózesi törvény rendszere Izrael életében. Sekhem, a léviták
és a menekültek városa, az áldás és az átok két hegye között a völgyben
fekszik. Ezen a helyen hívta össze Józsué Izrael első "országgyűlését", és
egyes tradíciók szerint az Isten jelenlétét hordozó Szent Sátor a szövetség ládájával
szintén ezen a helyen állt először.
Itt kívánta tehát József "hit által", hogy eltemessék. És itt rombolták le síremlékét
három és fél ezer év múlva most annak, akit apja, Jákób legnagyobb áldásával áldott
meg: "Termékeny fa József, termő ág a forrás mellett, ágazata meghaladja a kőfalat.
Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilasok: de mereven marad kézíve, feszülten
keze karjai, Jákób Hatalmasának kezétől, onnan, Izrael pásztorától, kősziklájától.
Atyád Istenétől, aki segítsen; a Mindenhatótól, aki megáldjon, az ég áldásaival
onnan felülről, a mélység áldásaival, mely alant terül, az emlők és az anyaméh
áldásaival. Atyád áldásai meghaladják az ős hegyek áldásait, az örök halmok
kiességeit. Szálljanak József fejére, a testvérek közül kiválasztatottnak koponyájára!"
(Mózes 1. könyve 49,22–26)
(A szerző teológus)
2000. 10. 14. (IV/42)
