Kereső toggle

Lepel, sírbolt, lándzsa és kereszt

Húsvéti ereklyék

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A húsvét üzenetét a történelem során sokféleképp próbálták megragadni.
Egyik sajátos módja ennek a Jézus Krisztus kereszthalálához kapcsolódó tárgyak
utáni kutatás, illetve ezek tisztelete volt: így nem csoda, hogy – Kálvin János
szavaival – az "eredeti" keresztből legalább egy hajórakománnyi darabot lehetne
összegyűjteni, míg Jézus sírjából és a testét átjáró lándzsából is
legalább két-két "minden kétséget kizáróan hiteles" változat van forgalomban.
Összeállításunk az evangéliumokban valóban szereplő tárgyak sokszor különös
utóéletét igyekszik felvázolni.



A lepel vetített képe egy torinói bemutatón    Fotó: Reuters

A torinói lepel tulajdonképpen nem más, mint egy erősen sárguló textildarab,
amelyen egy valószínűleg keresztre feszített férfi testének lenyomata látható. A
századunkban többször is kiállított lepel több száz éve vallásos tisztelet
tárgya, aminek az az oka, hogy azt többen Krisztus halotti leplének tartják. A
kérdés, hogy valóban az-e, joggal nevezhető a kereszténység egyik
legellentmondásosabb és legrégebben vitatott rejtélyének.



Virágok Jézus sírján



Az 1389 óta ismert (akkoriban még hamisítványként említett) hosszú vászondarabon
két lenyomat található: ugyanannak az emberi testnek az eleje és a háta. A hagyomány
tanúsága mellett az ereklye természetesen sokszoros tudományos és kevésbé
tudományos vizsgálaton esett már át története során. Az idők folyamán sokan arra
a meggyőződésre jutottak, hogy a lenyomat sokkal inkább festett lehet – ezt
látszott megcáfolni egy 1898-as felfedezés. Amikor Secundo Pia lefényképezte a
leplet, az nagy meglepetést okozott: a fotólemezen látható kép nem a szokásos
negatív volt, hanem pozitív. A leplen található lenyomat tehát eleve negatív,
amiből arra következtettek, hogy azt a feltámadás ereje vetítette rá az anyagra.
Azt, hogy a leplet esetleg festették, egy 1902-es vizsgálat megcáfolni látszott. A
párizsi Sorbonne egyetemen Paul Vignon és kollégái a lepelről készített fotót
tanulmányozva megállapították, hogy annak festett volta kizárható, mivel azon
ecsetvonások és más festésre utaló jelek nem láthatóak. Következtetésük szerint
középkori művész nem lehetett képes negatív kép megfestésére. Ennek ellenére az
1988-ban végzett radiokarbonos kormeghatározás egymástól függetlenül három
egyetemen is – Oxfordban, Zürichben és Arizonában – ugyanarra az eredményre
vezetett: a lepel keletkezése a középkorra, 1260 és 1390 közé tehető. Mi több,
véleményük szerint tévedésük esélye egy a százmillióhoz. (Hetek, 1998. április
25., A lepel alatt)

E kormeghatározás, valamint a leplen található lenyomat háromdimenziós
számítógépes vizsgálata alapján két brit kutató nemrég új elmélettel állt
elő. Christopher Knight és Robert Lomas tavaly megjelent és magyarul is olvasható
könyvében (A második messiás, Gold Book kiadó) azt állítja, hogy a lelet nem
Jézus, hanem a templomos lovagok utolsó nagymestere, Jacques de Molay testének a
körvonalait őrizte meg. Szerintük a nagymestert a rend betiltása után 1311-ben
brutálisan megkínozták (a keresztre feszítéshez hasonló módszerrel), ami után
testét a lepelbe tekerték. Rövid idővel később, mivel nem volt hajlandó beismerő
vallomást tenni az ellene felhozott vádakban, máglyahalálra ítélték.

Ennek ellenére a kutatás tovább folyik, heves vitákat ösztönözve. Főleg katolikus
tudósok igyekeznek megcáfolni az eddigi eredményeket, elsősorban olyan érvekkel, hogy
nem a megfelelő helyről vették a vizsgált mintákat, vagy hogy az anyag sérült volta
megakadályozhatta az objektív vizsgálati eredmény kialakítását. Egy 1999-ben, a
Saint Louis-i 16. Nemzetközi Botanikai Kongresszuson ismertetett eredmény azonban
ellentmond a radiokarbonos vizsgálatoknak. Két tudós megvizsgálta a torinói lepelben
található ősi (vagy annak tekintett) pollenmintákat, és úgy találta, hogy ennek
alapján a lepelnek mégiscsak valódinak kell lennie.

Az izraeli és amerikai professzorok által végzett vizsgálat kimutatta, hogy a leplen
talált pollenek olyan virágokból származnak, amelyek együtt csakis a
Jeruzsálem–Hebron régióban találhatók meg. Mi több, éppen március és május
között nyílnak, abban az időszakban, amikor Jézust keresztre feszítették. A két
kutató egyetért abban, hogy a pollenminták és egyéb bizonyítékok alapján a lepel
eredete legalább a 8. századig, de valószínűleg sokkal korábbra vezethető vissza.
Avinoam Danin, a jeruzsálemi Héber Egyetem profeszszora még ennél is tovább megy:
azok a virágok, amelyeket a holttest köré helyeztek, csak naponta egy órán át
nyílnak, délután három és négy óra körül. Mivel Jézust is a nap késői
szakaszában helyezhették a sírba, a virágokat is ez idő tájt kellett leszedni – az
egyezésből a tudós arra következtet, hogy mégiscsak a Megváltó halotti leplének
lehetünk birtokában. Úgy tűnik, a különféle vizsgálatok csak egyre nagyobb
ellentmondásokhoz vezetnek, egy dolgot azonban semmiképpen sem érdemes figyelmen
kívül hagyni: a szent ereklyék körül rendezett felhajtás soha nem jelentett rossz
üzletet az egyháznak.



A császárné látomása



Halotti lepelből csak egy van, sírból azonban mindjárt kettő is akad. Ki-ki hite
szerint keresheti fel Jeruzsálemben a neki megfelelő helyszínt, ahol – a helyi
idegenvezető szerint – Jézust keresztre feszítése után eltemették.

A katolikusok útja a Szent Sír-templomhoz vezet, amely piacok, szuvenírárusok és
minaretek szomszédságában hívogatja meditálásra a zarándokokat. A hatalmas templom
ma már kevéssé emlékeztet a valaha volt – ha ugyan éppen itt volt – sírkertre,
melyben Jézust állítólag eltemették. A templom története hosszú és
viszontagságoktól sem mentes. A több zsidó sírnak is helyet adó hatalmas
kősziklára először Hadrianus császár építtetett Aphrodité istennőnek szentelt
templomot. Később Nagy Konstantin császár, aki a kereszténységet a Római Birodalom
államvallásává tette, leromboltatta ezt a pogány szentélyt, és gazdagon díszített
bazilikát épített a helyére.

Az egyháztörténet-író Euszebiosz beszámol arról, hogy magát a templomnak helyet
adó sziklát erőteljesen megfaragták, hogy a helyet megtisztítsák a pogány
istentisztelet tisztátalanságától, és a kiásott talajt és törmeléket egy távoli
helyre szállították. Euszebiosz szerint ekkor találtak rá Jézus állítólagos
sírjára is. A Katolikus Enciklopédia leírja: az uralkodó idős anyja látomásban
meggyőződött róla, hogy a lerombolt pogány templom helyén meg fogja találni a
Megváltó sírját és keresztjét. A szorgalmas ásás eredményeként összesen három
keresztet találtak, de mivel a keresztre feszítettek nevét tartalmazó táblák nem
voltak a kereszteken, nem tudták azonosítani őket.

Felsőbb inspirációra Macarius, Jeruzsálem püspöke a kereszteket egyenként elvitette
egy haldokló asszony ágyához. Miután az asszony kettőt megérintett, és semmi nem
történt, a harmadik meghozta a csodát: azt megérintve azonnal jobban lett. A
hagyomány szerint Heléna császárné maga is csoda útján kívánta megtalálni a
valódi keresztet, és ennek érdekében egy már halott, sőt eltemetett embert
érintettek meg a keresztekkel. A csoda ebben az esetben sem maradt el: a halott életre
kelt. Van azonban olyan tradíció is, amely egyszerűsíti a problémát: eszerint a
kereszthez erősített tábla rajta volt a megtalált kereszten, így azt könnyen
azonosítani lehetett. Akár így, akár úgy, a boldog felfedezés emlékére és a
kereszt őrzésére hatalmas bazilikát emeltek az állítólagos sír felett.

A valódinak talált kereszt egy része Jeruzsálemben maradt, ahol ezüst
ereklyetartóban őrizték; a maradék a Katolikus Enciklopédia leírása szerint
Konstantin császárhoz került, aki azt valószínűleg saját emlékművébe foglalta
bele a szögekkel együtt. A kisebb részekre osztott "valódi" kereszt darabjait a
következő évszázadoktól kezdve gyakran foglalták bele különféle keresztekbe. A
kereszt kultusza az ötödik és az azt követő századokban számos templom
felépítését ösztönözte azzal a célzattal, hogy az értékes relikviát megfelelő
helyen tudják őrizni.



Négymillió köbmilliméter kereszt



A történelem folyamán Krisztus keresztje olyan nagy megbecsülésnek örvendett, hogy a
belőle származó daraboknak jelentős piaca alakult ki. A szent ereklyeként őrzött
vagy drága pénzen eladott "valódi" darabok összességükben már jóval
túltesznek azon a mennyiségen, ami egyetlen keresztből kitelhetne. Egyes állítások
szerint akár egy hadihajót is fel lehetne építeni annyi fából, amenynyi az elmúlt
évszázadokban a Krisztus keresztje nevet viselte. Az éles kritikára reagálva a
francia Rohault de Fleury már a múlt század végén igyekezett megvédeni a szent
ereklye becsületét. Gondos tanulmányozásnak vetette alá a "Valódi Kereszt"
összes ismert darabjának történetét, katalógust készített róluk, és
"mindenféle protestáns és racionalista" szerzővel ellentétben megállapította:
az arányok egyáltalán nem tekinthetők abnormálisnak. Feltételezve – írja de
Fleury 1870-ben megjelent tanulmányában –, hogy a kereszt fenyőfából készült, és
mintegy 75 kilót nyomhatott, térfogata 178 millió köbmilliméter lehetett. Az összes
ismert keresztdarab térfogata a szerző kutatásai szerint körülbelül 4 millió
köbmillimétert tesz ki, így az még mindig messze mögötte marad a feltételezett
eredeti méretnek.

Míg a vallásos világ egyik fele a Szent Sír-templomot tűzi ki zarándoklata egyik fő
céljául, a másik fele a mai damaszkuszi kapuval szemben található, úgynevezett Kerti
sírt látogatja meg. Az elsősorban protestáns hívőket vonzó helyet Charles Warren
kapitány fedezte fel jeruzsálemi ásatásai során. A kert közelében található,
alakjával emberi koponyát idéző szikla, a tőle nem messze felfedezett sírbolt, a
valahai kertre utaló ciszterna megtalálása mind azt erősíti, hogy akár itt is
lehetett az a bizonyos sír. A bibliai feltételek tehát teljesülnek, egyértelműen
azonban természetesen nem azonosítható ez a hely sem. (Hetek, 1998. április 18., Cirkusz az üres sír körül)

Nemcsak Jézus sírja, de maga a keresztre feszítés helye sem azonosítható teljes
biztonsággal a mai Jeruzsálemben. A többféle verzió mellett akadnak egészen
különleges gonddal felépített elméletek, melyek még az eltűnt frigyláda után
évszázadok óta folyó kutatással is összefüggenek. Az egyik ilyen elmélet szerint a
rómaiak – nem lévén tudatában a hely jelentőségének – éppen azon a
sziklamagaslaton feszítették meg Jézust, amely alatt akkor már a frigyláda
rejtőzött egy barlangnyílásban. Amikor a római katona lándzsája átdöfte Jézus
oldalát, vére a földre folyt, majd amikor később megrendült a föld, a Golgota
alatti szikla is kettéhasadt, utat engedve Jézus vérének, hogy lefolyjon egyenesen a
frigyláda fedelére, ahova a korábbi állatáldozatoknál az engesztelés vérének
kerülnie kellett. Így – véli egy Wyatt nev? úr, az elmélet híve – a Megváltó
vére fizikailag is érintkezett a frigyládával. Wyatt állítólag még száraz
vérnyomokat is talált a meglelt ládán, melyet saját kezűleg vizsgált meg. A
vérminta laboratóriumi vizsgálata meglepő eredményt produkált: úgy tűnik, egy
férfi véréről van szó, akinek a szokásosnál felével kevesebb számú
kromoszómája van.



Hitler ereklyéje



A misztikumra éhes utókor képzeletét a kereszt maradványai mellett talán a Krisztus
testét átütő római lándzsa ragadta meg leginkább. A legendáknak természetesen
ebben az esetben is legalább két változata van. A katolikus hagyomány szerint
Longinusnak hívták a kereszt tövében álló római katonát, aki miután
lándzsájával keresztülszúrta Jézus akkor már élettelen testét, bűnbánatra
jutott, és a légióból leszerelve az apostolokhoz csatlakozott. Magával vitte azonban
híres fegyverét, amelyet – így a legenda – Szent Péternek ajándékozott, aki
magával vitte Rómába. Itt őrzik a mai napig a Szent Ágoston templomban.

Ott van azonban a másik, sokkal nagyív?bb történelmi pályát befutott ereklye, a
jelenleg a bécsi Hofburg Múzeumben őrzött "Végzet Lándzsája". Ezt szintén
Longinus fegyverével azonosítják. A történet szerint Heléna császárnő találta
meg, akitől fiához, Nagy Konstantinhoz került. A kelet-római császárok egymásnak
adták tovább a csodafegyvernek hitt lándzsát. Úgy tudni, hogy ez segített
Theodoricnak visszaverni Attila seregeit is. Később a frank uralkodók is nagy becsben
tartották a lándzsát, Nagy Károly 47 győztes csatában tartotta magasra –
legalábbis az udvari történészek szerint, akik feljegyezték, hogy a szerencsét hozó
lándzsa egyben az uralkodó végzete is lett: percekkel azt követően, hogy egyszer
véletlenül leejtette, meghalt.

A frankoktól a Hohenstaffen-dinasztiához került, így II. Frigyes és Vilmos császár
is használta, míg az austerlitzi csata után kis híján Napóleon kezébe került. Csak
perceken múlt, hogy az értékes ereklyét el tudták menekíteni Bécsbe, ahol múzeumi
tárgy lett belőle.

Itt pillantotta meg az ifjú Adolf Hitler 1912-ben. Trevor Ravenscorft "A Végzet
Lándzsája" cím? könyvében felidézi, hogy Hitler a lándzsa láttán percekre
transzba esett, majd kijelentette: "a világ az ölébe hullik", ha megszerzi magának
az ereklyét. Ez 26 évvel később látszott elkövetkezni: amikor 1938-ben Hitler
bevonult Bécsbe, személyesen vette ki a tárlóból a lándzsát, majd egy külön
SS-egységgel Nürnbergbe, a Harmadik Birodalom spirituális központjába vitette. Innen
a háború utolsó hónapjaiban egy föld alatti rejtekhelyre menekítették. 1945.
április 30-án délután 14 óra 10 perckor William Horn hadnagy az amerikai kormány
nevében lefoglalta a Longinus-lándzsát. 80 perccel később, 15 óra 30 perckor Adolf
Hitler Berlinben, a Führer-bunkerben öngyilkos lett. Hitler aligha tudhatott a lándzsa
lefoglalásáról, mégis különös módon saját kezével járult hozzá, hogy a
"Végzet Lándzsájáról" szóló legenda tovább éljen.

Olvasson tovább: