Kereső toggle

A Nap imádói

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Kolumbusz napfogyatkozása, amit a felfedezo nyugodtan és tudós
ismeretek birtokában fogad, nem úgy az igen megrémült indián
törzs tagjai
Kép: MCsE

A Föld lakói között évezredek óta az egyik
legelterjedtebb kultusz a Nap tisztelete. Egymástól távoli
kontinensek különbözo népei különbözo módokon, de
szinte kivétel nélkül kifejezték tiszteletüket, s bemutatták
hódolatukat vagy éppen áldozataikat a sokféle néven tisztelt
napistennek.

Már a sumerek, akik az i. e. IV. évezredben kialakították
az elso fejlett civilizációt az osi Mezopotámiában,
fontosnak tartották, hogy áldozatokat mutassanak be az általuk
Utunak, illetve Babbarnak ("fényesen ragyogó") nevezett
napistennek. Az oket követo akkádok, akik elsoként
teremtettek birodalmat e fontos területen, folytatták a
kultuszt immár Samas ("Nap") néven tisztelve az istenséget.

Az akkádok örökébe lépo babilóniak vallási rendszerének
évezredekre szóló továbbélése figyelheto meg egészen a Római
Birodalomig, sot azon túlnyúlóan is. Így például, amiként
a babilóniak az általuk Samasnak nevezett napistent napszekéren
láttatták égi pályáján, a császárkori Róma neves költoje,
Ovidius ugyanígy írta le a napisten szekerének égi útját.
Megjegyzendo, hogy Samas hatalmi jelvénye, a jellegzetes hármas
korona, a tiara, a pápák hatalmi szimbólumaként jelent meg a
késobbiekben.

Az ókori Kelet csaknem minden népének megvolt a maga
napistene, vagy épp -istennoje. Az elamiaknak csakúgy, mint a
perzsáknak, a hettitáknak éppúgy, mint a kánaániaknak vagy
föníciaiaknak, akik egyiptomi mintára naposzlopokat is állítottak.

Az egyetlen kivétel

Egyetlen egy nép jelentett kivételt: Izrael. Hosszú évszázadokon
át szellemi vezetoik egybehangzóan és teljes következetességgel
közvetítették számukra Istennek azt a határozott üzenetét,
hogy semmilyen formában se gyakorolják a Nap tiszteletét. Mózes
már a II. évezred második felében kijelentette a népnek,
amelyet aztán Mózes V. könyve is rögzített, miszerint megkövezéssel
járó halálos bun a napkultusz bármely formája.

Nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is súlyos következményekkel
járt e tiltott gyakorlat folytatása. Az északi zsidó állam,
Izrael i. e. 722-ben történt bukásának és lakói asszír
fogságba hurcolásának egyértelmu szellemi okaként azt rögzíti
a Királyok II. könyve (17,16), hogy a próféták figyelmeztetései
ellenére tért hódított a bálványimádás és azon belül az
ég seregeinek tisztelete. A déli állam, Júda bukásának okaként
sem valamely gazdasági, politikai vagy katonai tényezot jelöl
meg az Ószövetség, hanem egyértelmuen szellemi okokat. Azt,
hogy Isten világos és egyértelmu kijelentéseit az ország
elso számú vezetoje teljesen figyelmen kívül hagyta, azaz
Manassé király súlyos bálványimádásba tévedt, s egyebek közt
tág teret nyitott az ég seregei tiszteletének.

Unokája, Jósiás király eroteljes intézkedésekkel
igyekezett visszaállítani az Isten törvénye szerinti
istentiszteletet. Tetteibol az is kitunik (Királyok II. könyve
23,4-11), hogy ekkorra a naptisztelet milyen eroteljes méreteket
öltött Júdában: Jósiás elégettette az ilyen célokra készített
bálványáldozati edényeket, a Nap tiszteletére tömjénezo
papokat kivégeztette, eltávolíttatta a Napnak szentelt, a
jeruzsálemi templom bejáratánál álló lovakat, a
napszekereket elégettette, az obeliszkeket elpusztíttatta.

Nemcsak az Ószövetség eros szavú prófétái: Ézsaiás,
Jeremiás, Ezékiel igyekeztek gátat vetni a napkultusznak, de
az Újszövetség is ugyanezt az üzenetet erosítette meg immár
a keresztények számára. Pál apostol hirdette, hogy ne a
teremtett dolgokat tiszteljék a Teremto helyett.

A zsidóság hitének egyedülállósága még szembeötlobb, ha
más kontinensek vallásait is figyelembe veszünk.

Kitépett szívek

Közép- és Dél-Amerika indián magaskultúrái, valamint az
észak-amerikai préri indiánjai egyaránt a szó szoros értelmében
áldozatkész gyakorlói voltak a napkultusznak.

Az aztékok állama a spanyol hódítást megelozoen, a XIII-XVI.
században a mai Mexikó területén virágzott. Számos istenségük
közül Huitzilopochtli, a Nap és a háború istene volt a
legjelentosebb. O azonban az emberektol nem akármilyen étel-
és italáldozatot kívánt a maga számára: emberi szívet és
vért. Az aztékok gondoskodtak is arról, hogy istenük sose
maradjon a kello áldozat nélkül. Ez vezette oket szakadatlan
háborúzásra, mert a hadifoglyokat azonnal vihették a napisten
oltárára, ahol az éles obszidián kovel felhasított áldozat
mellkasából a pap kitépte annak szívét, hogy Huitzilopochtli
áldozati edényébe helyezhesse azt.

Az inka birodalom az Andok hegyláncai között 1532-ig állt
fenn, amikor is spanyol hódítók döntötték meg. Itt is a
napkultusz volt a vallás meghatározója, és Inti, a napisten
számított a leghatalmasabb istenségnek. Kultusza a mintegy 12
milliós birodalom minden lakója számára kötelezo volt. Ot
a Földön az uralkodó, az inka testesítette meg, aki istenkirályként
nemcsak a világi kormányzást, hanem a vallási ügyek legfobb
irányítását is végezte. Az uralkodócsalád önmagát egy
mitikus osön keresztül a napistentol származtatta. Intit
nemcsak a papok és jósok, hanem úgynevezett napszüzek is
szolgálták, akiket nyolcéves kislányok közül választottak
ki, hogy aztán zárt falak közt neveljék fel oket a szolgálatra.

A hatalmas kiterjedésu észak-amerikai prérik indián törzsei
között - mint például a dakoták, vagy más néven sziúk
- szintén fontos szerepet töltött be a napkultusz. Mivel megélhetésükben
dönto jelentosége volt a nyári bölényvadászatnak,
ilyenkor az egyébként szétszórtan élo különbözo törzsek
egybegyultek, hogy megtartsák az év legnagyobb szertartását,
a naptáncot. Ennek legfobb célja az volt, hogy hálát adjanak
az úgynevezett Nagy Szellemnek eddigi segítségéért, és kérjék
további támogatását. A több napon és éjszakán át tartó
rítus a minden törzs által külön felépített naptáncszentélyben
zajlott. Ezek középpontjában egy-egy megfeleloen kiválasztott
szent nyárfa állt. Elobb napokig tartó rituális tánc folyt,
majd önkínzó próbatételek következtek, hogy a törzs érdekében
látomásokban részesüljenek. Földjeik elvesztése, a létfenntartásukat
biztosító bölénycsordák kipusztulása, a megalázó, sot többnyire
lakhatatlan rezervátumokba szorulásuk azonban súlyosan rácáfoltak
várakozásaikra.

A távol-keleti Japánt a felkelo nap országának nevezik, s állami
zászlóján is fehér alapon a napkorong vöröslik. Itt
napistennot tisztelnek, akitol a mindmáig uralkodó császári
ház származtatja magát. Leghíresebb szentélye Iszében muködik.
Évszázadokon át hercegnok töltötték be az itteni fopapnoi
tisztségeket. Szokás volt, hogy maga a császár vagy a követe
megjelent e szentélyben, hogy jelentést tegyen az istennonek
az ország állapotáról és a jelentosebb eseményekrol.

A kontinens nagyságú Indiában több néven is tisztelik a
napistent, aki az elképzelések szerint hétlovas napszekéren
halad át az égen.

Kínában szintén több napistenség ismeretes. Hszi-ho
napistennot például tíz nap anyjának nevezik, mivel a régi
kínai hét tíznapos volt. Az o naphintóját nem is lovak,
hanem hat sárkány húzza.

Az Európa jelentos részét benépesíto szlávok körében is
széles körben elterjedt volt a Nap tisztelete. Erre mutat, hogy
egyes isteneik a Nap különbözo vonásait testesítették meg.
Közéjük tartozott például Jarilo ("a ragyogó Nap"),
Ivan Kupalo ("a leáldozó Nap"), Szimargl ("a Tuzmadár")
és Szvaroga (a "tuz"). Ez utóbbinak volt legelterjedtebb a
kultusza. Számos temploma közül néhányat már feltártak a régészek,
így például Szczecinben, valamint Rügen és Wolin szigetén.

A kontinens másik jelentos népcsoportjának, a germánoknak a
körében is számos tény mutat a korábbi aktív
naptiszteletre. Nemcsak a feltárt napszekerek (például a
trundholmi napkocsi stb.), hanem a hét napjainak a máig használatos
pogány germán és részben római istenekkel történo
megnevezése. Így például a vasárnap a napisten nevét orzi,
elég ha az angol Sunday-re vagy a német Sonntagra gondolunk.

Európára e téren a legeroteljesebb hatást a napkultusz
klasszikus hazájának tekintheto Egyiptom, valamint az ókori görög-római
világ gyakorolta.

Egyiptom legfobb állami istensége Ré napisten volt. Kultusza
már az óbirodalom V. dinasztiájának idejére egyeduralkodóvá
vált. Központja a görög néven ismertté vált Héliopolisz
volt, a mai Kairó egyik elokelo külvárosa. Magát a fáraót
is Ré fiának nevezték.

Számtalan építmény készült tiszteletére: nappiramisok,
naptemplomok azok udvarán, majd késobb a bejáratuk elotti térségen
naposzlopok. Az Újbirodalom idoszakában az állam új fovárosának,
Thébának helyi napistene, Ammon emelkedett fel bámulatos
gyorsasággal, s vált a birodalom fo istenévé, nevében is összeolvadva
Rével. Nagy Sándor i. e. 332-ben az o egyik kultuszhelyét
kereste fel Egyiptom meghódításakor, s nyilváníttatta magát
fáraóvá és egyben a napisten fiává.

Egyiptom Rómában

Az egyiptomi napkultusz egyik lényeges kultikus kelléke, az
obeliszk furcsa módon fontos szerepet kapott az újabbkori európai
egyházi építészetben. Ez annál is különösebb, hiszen a szóban
forgó idoszakra, a XVI. századra névlegesen az egész
kontinens keresztény lett, s a kereszténység, épp a fentebb
elosorolt ó- és újszövetségi részek alapján teljességgel
összeegyeztethetetlen a napkultusz bármilyen formájával. Az
obeliszkek viszont kifejezetten pogány vallási célra készültek.
A többnyire az asszuáni kofejtoben bányászott, 10-30 m
hosszú, egy tömbbol faragott vörösgránit oszlopok oldalait
általában hieroglifákkal díszítették, melyek a napistennek
ajánlott feliratok, "szent vésetek" voltak. A naptemplomok
oreiül szolgáltak, azok bejárata elott. Mindegyiknek külön
papja és saját neve volt.

Nyilvánvaló pogány kultikus funkcióik ellenére az obeliszkek
felállításának legfobb szorgalmazói a XV-XVI. században
a pápák közül kerültek ki. Nekik sikerült végül meghonosítani
a naposzlopokat a kontinens építészetében. A jelenség gyökerei
az ókori Rómába nyúlnak vissza. Pontosan a római császárság
megszületésekor széles kapu tárult a napkultusz e fontos kellékei
elott a birodalom központja, Róma felé. Az elso császár,
Augustus, aki egyben a naptisztelet egyik elso buzgó képviselojeként
is ismeretes, külön hajót készíttetett arra a célra, hogy
Egyiptomból Rómába hozassa az i. e. VII. században, I.
Psammetichus fáraó idején faragott 26 m magas obeliszket. Ez a
késobb, 1789-tol újra felállított oszlop új funkciót
kapott: az olasz parlament elotti teret vigyázza. Augustus még
további obeliszkeket hozatott Rómába, s hasonlóan cselekedett
a hírhedt Caligula és Claudius császár is. Tucatnyi eredeti
egyiptomi naposzlop került ily módon a fovárosba. Sot az I.
század végén és a II. század elején Domitianus és
Hadrianus császárok maguk is faragtattak obeliszkeket,
hieroglifákkal díszíttetve oldalaikat. A népvándorlás
viharai során azonban e naposzlopok többsége ledolt,
megfeledkeztek róluk. Csak egy évezreddel késobb, a XV. század
közepén V. Miklós pápa indítványozta eloször, hogy a
Caligula által az egyik legfobb egyiptomi napkultuszközpontból,
Heliopolisból ("Napváros") Rómába hozatott és saját
cirkuszában fölállított obeliszket helyezzék át a Szent Péter
bazilika fohomlokzata elé. A terv megvalósítása azonban több
mint egy évszázadot váratott magára, hiszen a 340 tonna súlyú,
25 m magas gránittömb átszállítása nem akármekkora
technikai bravúrt, illetve költségeket igényelt. Végül
1586-ban V. Sixtus megbízásából, építészének, Domenico
Fontanának irányításával, négy hónapi munkával, 900 munkás
és 74 ló segédletével a pápai fotemplom fobejárata elé
kerülhetett a hatalmas egyiptomi naposzlop. Eszmei jellegében
voltaképpen nem is tekintheto egyedülállónak, hiszen jól
illeszkedik a bazilika alatt húzódó egyik mauzóleum színes
mozaikjához, amelyen a napisten jellegzetes négylovas napszekerét
a minden bizonnyal Krisztusként értelmezett Apollon-Héliosz
hajtja az égbolton át.

A pápa részérol korántsem csupán egy extravagáns ötlet
kivitelezése volt az obeliszk felállíttatása, hanem egy átgondolt
koncepció szerves része. V. Sixtus ugyanis elhatározta, hogy
fellendíti a Rómába irányuló zarándoklatokat. Ennek érdekében
tervbe vette, hogy a fobb zarándoktemplomokat sugárutakkal kössék
össze, s úgy gondolta, hogy minden egyes ilyen széles úton a
naposzlopok mutassák az embereknek a megfelelo irányt. Így
aztán némely fáraót is megszégyeníto buzgalommal állíttatta
fel egymás után az obeliszkeket a város meghatározó jelentoségu
pontjain. Az elso siker után egy évvel, 1587-ben már a Santa
Maria Maggiore szentélye melletti téren is naposzlop
magasodott.

1588-ban a második legjelentosebb pápai templom, a lateráni
bazilika elé a Rómában található legnagyobb méretu, 32 m
magas naposzlopot állíttatta fel, amely az egyiptomi napkultusz
másik fo centrumából, Thébából származott. Az sem
zavarta, hogy a hatalmas oszlop három darabba volt törve. Fáradságot
nem kímélve egybefogattatta és felállíttatta. A következo
évben pedig már az ötödik obeliszk fürödhetett a római nap
sugaraiban.

Mindez azonban nem történhetett volna ilyen zökkenomentesen,
ha Itáliában és Európa-szerte nem lett volna már hosszú századok
óta elokészített talaj a naptisztelet számára. A Római
Birodalomban görög hatásra erosödött meg a napkultusz, miután
a birodalom bekebelezte a görög területeket. Maguk a hellének
két napistent is tiszteltek. Az egyik a már említett Héliosz,
aki jellegzetes napszekerével, a négy ló vontatta quadrigával
utazta végig nap mint nap az eget. A másik napisten, amely több
más funkcióval is bírt, Apollón, a görög istenek egyik
legtekintélyesebbje. Jellegzetes fegyvere az íj. (A budapesti
Deák tér mellett néhány éve felállított egyik bronz szobrának
is csupán ennyi az öltözéke.) Ikertestvére Artemisz, vagy más
néven Diana (akinek ember nagyságú öntöttvas szobra a budai
várban, az Uri utcában, a domonkos templom tövében áll).
Mindketten híresek halált osztó nyilaikról is.

Forró fürdo

A római császárokkal kezdodött a napkultusz állami szintu
térnyerése a Római Birodalomban. Sokat tett e téren már az
elso császár is, Augustus az Apollón-kultusz terjesztése révén.
A II-III. század fordulóján Septimus Severus révén tovább
erosödött e folyamat. A 218-222 között uralkodó
Elagabalus vagy más néven Héliogabalus merész kísérletet
tett arra, hogy saját helyi szíriai napistenét az emeszai Legyozhetetlen
Napistent (Sol Invictus) tegye a birodalom legfobb istenévé,
rangban még Jupiternek is fölébe emelve. Bár a napisten legfobb
papjaként vezette az istenség nagyszabású ünnepségeit,
mindez sem hatalma megorzésében, sem egyéni életében nem
jelentett segítséget számára. Alig öt esztendei uralkodása
alatt öt feleséggel házasodott össze és öt alkalommal vált
el. Mindez nem is csodálható, hiszen homoszexuális volt, s érdeklodése
csaknem kizárólag a férfiak felé fordult. Végül a hatalmi
harcokba beavatkozó testorgárda katonái ölték meg 18 éves
korában.

Az áttörés Aurelianus császár (270-275) alatt következett
be, aki bevezette a Legyozhetetlen Napisten hivatalos kultuszát,
ünnepét a téli napfordulóra, december 25-re helyezve. A késobb
hivatalossá váló kereszténység ezt az ünnepet kísérelte
meg keresztényiesíteni, ide helyezve Jézus Krisztus születésnapjának
ünnepét.

A késobbi uralkodók új típusát testesítette meg Nagy
Konstantin (306-337). 312-ben történt nevezetes "megtéréséig"
Apollón buzgó tiszteloje volt. 310-ben a császár hivatalos
propagandája még azt igyekezett hangsúlyozni, hogy egyik hadjárata
során csodás körülmények közt maga Apollón jelent meg
neki. Megtérése felettébb ellentmondásos volt, hiszen nem is
keresztelkedett meg, csak halálos ágyán. Nem sokkal azután,
hogy elnökölt az általa 325-ben összehívott niceai elso
egyetemes zsinaton, megölette elsoszülött fiát, majd ezt követoen
második feleségét Faustát is igencsak kegyetlen módon, forró
fürdobe záratva. Hogy a napkultusszal sem igazán szakított,
azt jól mutatja, hogy 321-ben a vasárnapot azzal az indoklással
tette munkaszüneti nappá, hogy az "a Nap tiszteletreméltó
napja". A szerényen önmagáról elnevezett Konstantinápolyban
pedig 330-ban szobrot emeltetett a napistennek, amely az o
arcvonásait viselte. Alakja a késobbi "keresztény"
uralkodók egy jelentos részére nézve azért nevezheto
tipikusnak, mert miközben saját hite és életvezetése kevéssé
nevezheto kereszténynek, azonközben eroteljesen jogot formált
nemcsak a keresztény egyház szervezeti életének, hanem még
hitelvi kérdéseinek befolyásolására vagy épp meghatározására,
ha kellett, az államhatalom erejének felhasználásával is.

A Nagy Konstantint követo uralkodók közül érdemes megemlékezni,
különösen a naptisztelet vonatkozásában, a francia XIV.
Lajosról (1643-1715), a Napkirályról. Miközben a
katolicizmus egyik legkíméletlenebb terjesztojeként lépett
fel, s 1685-ben visszavonta a csaknem egy évszázad óta érvényben
lévo, a hugenottáknak korlátozott vallásszabadságot biztosító
nantes-i edictumot, valamint néhány hét alatt 200 ezer francia
protestánst üldözött el az országból, azonközben a
legnagyobb nyilvánosság elott propagálta, hogy o nem más,
mint a testet öltött napisten.

Kevéssé ismert, hogy az évtizedekig épülo, s a királyság
egy teljes évi bevételét felemészto versailles-i kastélyegyüttes
ezt a koncepciót volt hivatva hirdetni. A külso és belso díszítésben
minden azt jelezte, hogy a látogató Apollón lakóhelyén jár.
A különbözo csillogó, fénylo anyagok, aranyozás, tükrök
(például a híres tükörgaléria), a napmotívumok, a napszekéren
hajtató Apollón mind ezt az üzenetet erosítik. Az építészeti
programot hangsúlyosan egészíti ki a kertegyüttes, melynek
alakjai, szoborcsoportjai Apollón tetteit vagy a Nap áldásait
hirdetik. A kastélykert leghangsúlyosabb dísze nem véletlenül
az Apollón és a nimfák címu szoborcsoport. Az udvari ceremóniák
és a különbözo mualkotások mind azt hirdették, hogy a királyi
udvar, középpontjában az uralkodóval, napként ragyog
mindenek felett. A felkelo és lenyugvó napra utalt a király külön
szertartás keretében történo felkelése és lefekvése
(lever és coucher).

Olvasson tovább: