Kereső toggle

Tűzben próbált bestseller

Könyvek Könyve

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokadik reneszánszát éli a Biblia, amely ma is a legnépszerűbb könyv a világon. Korok jönnek és mennek, rendszerek omlanak össze, diktátorok tűnnek el, de a Könyvek Könyve marad ugyanaz, ami volt: központi szerepet játszik az emberiség történetében. Évszázadokon át üldözték, tiltották, hiába: ma is a Bibliából fogy a legtöbb példány a világon. A viták kereszttüzében sem sikerült cáfolni eredetét, hitelességét, mindannyiszor kiállta a próbát. Barátságos könyv, amely a legközelebb áll az ember szívéhez.

Századunk vége felé Európa – és különösen a volt kommunista országok – értelmiségi köreiben a Biblia történettudományi értelemben vett hitelességéről komolyan beszélni szinte a közbotrányokozás kategóriájába tartozik. A modern európai ember médiája, oktatása és tudományos közélete számára megfellebbezhetetlen evidenciának látszik az, hogy a Szentírás történeti értelemben nem/sem hiteles, sőt hitelességének még a kérdését felvetni is értelmetlenség. Ez a nézet ma – szinte az abszolút igazság erejével – az általános tudományos konszenzus alapját képezi az ókortudományban is.
Ugyanakkor korunk írói, költői és társadalomtudósai szerint az emberiség napjainkban egy szellemi korszakváltásban él. Érinti vajon ez a Biblia hitelességének kérdéséhez való viszonyunkat is?

Egy elmúlt kor

Az előző korszak a természettudományos fejlődés káprázatos felívelése nyomán született meg, s alapvetően az emberi tudás kiterjesztésének eufóriája ihlette. Kopernikusz és Kepler átalakították az univerzum struktúrájáról alkotott addigi képet, és a Föld-központú, naiv(nak mondott) szemléletet felváltotta a Nap-központú modell; Galilei, Newton a fizikát helyezték új, racionális alapokra és még sorolhatnánk. Mindez kisugárzott a világnézet egészére: az európai ember úgy érezte, sikerült megragadnia a Világ magyarázatának kulcsát, s ha ezen az úton tovább halad előre, képes racionálisan megismerni mindent, és megvalósítani azt, amit akar. E világnézet alapján vette kritikai vizsgálat alá a Bibliát és a történelemtudományt is.
A XX. század fordulójára, majd később első felére azonban baljóslatú felhők kezdtek gyülekezni e lelkesült civilizáció egén. Az emberek legnagyobb része egyre súlyosabb személyes, belső válsággal kényszerült szembenézni, mind egyénileg, mind társadalmi szinten. Az ember és a közösség világában a racionalista megközelítésmód nem megoldásokat, inkább súlyos problémákat okozott. Századunk felére azután a holocaust és az atombomba első bevetése sokakat végleg felébresztett: a modern kor az ember legalapvetőbb problémáit nem tudta megoldani, sőt felfokozta ezeket. Ekkor valami mélyen és maradandóan megváltozott, irányt váltott a történelemben – amit azonban igazi mélységében csak mostanában kezdünk felfogni.
Vajon igaz lehet-e az a világnézet, amely a tudományos előrehaladás mellett ennyire nem tudja kezelni az ember egyéni és közösségi életének problémáit? – hangzik a már szinte közhelynek tűnő, ám máig megválaszolatlanul maradt kérdés. Jézus az igazság megismerését illetően az alábbi józan nézetet fogalmazta meg: "Őrizkedjetek a hamis prófétáktól... gyümölcseikről ismeritek meg őket... minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt." Az emberiség mára felismerte, hogy a modern kor euforikus önbizalma, amellyel a világ racionális megismerésére tört, nem csak jó gyümölcsöket termett. A tudományos sikerek nem tették jobbá az emberiséget, hanem felnagyították mélyen ellentmondásos voltát. Századunk második felére világméretekben megrendült az emberiség bizalma e világkép igaz voltában. Több száz év után a tudományos-technikai világnézet, és az egész ebből kisarjadt kultúra elvesztette egyeduralmát a nyugati civilizációban (amely jelenleg uralja az egész Földön lévő többi civilizációt is). Régi és új felfogások sokasága tört be ebbe a résbe, és az újabb generációk már egymással egyenrangú álláspontokként élik meg ezeket. Megszűnt a racionális-materialista világszemlélet elsőbbsége, amelynek alapján minden mást mint "mitikus", "mágikus" vagy "vallásos tudatot" másodrendűként le lehetett becsülni. A mai ember, ha becsületes, a szó tudományos értelmében sem tekintheti többé korszerűtlennek embertársa hitét. Ha mégis ezt teszi: éppen ő maga egy elmúlt kor gyermeke.

A tudomány papjai

E világméretekben zajló átalakulás természetesen nemzetünkben késleltetett módon megy végbe: a szocializmus évtizedeiben a tudományos és történelmi materializmus szűrőrendszerén nemigen szivárgott keresztül a nyugati világban folyamatban lévő világnézeti változás. Márpedig a szocialista hatalom oktatási rendszere bölcsődéinktől a legmagasabb tudományos fokozatokig a materializmus egyedül tudományos voltát hirdette és követelte meg. A Bibliában – vagy más természetfelettiben – komolyan hívő ember másodrend? állampolgárnak számított. Sajnos, sokszor nemcsak az államhatalom, hanem a többé-kevésbé sikeresen "szocialista embertípus"-sá nevelt embertársai szemében személyes módon is, akiket arra "kondicionáltak", hogy mindent, ami ellenkezik a materializmus alapelveivel, ösztönösen tudománytalan butaságnak érezzenek.
Magyarországon nem reklámozták különösebben azokat az írásokat sem, amelyek a kor legnagyobb természettudósaitól (például Bohr vagy Heisenberg) származtak önnön materializmusuk megrendüléséről; amit éppen legújabb tudományos felfedezéseiknek köszönhettek. A kvantummechanika felismerései – például az a tény, hogy a megfigyelő jelenléte megváltoztatja a megfigyelt dolgok viselkedését –, vagy a relativitáselmélet azon következtetése, amely szerint nem tekinthető abszolút igazságnak a Nap-központú szemlélet a Föld-központúval szemben, hiszen ez attól függ, hogy milyen koordinátarendszerben szemléljük; mindezek figyelmeztették a tudósokat arra, hogy a megismerő hozzáállása befolyásolja a tények megismerését, és felébresztette a tudományos közéletet abból a naiv meggyőződéséből, hogy a tudósok a tényeket mindenkor az objektív igazságnak megfelelően ismerik meg. Mindez – ahogy lenni szokott – ismét megtermékenyítette a társadalomtudósok és filozófusok gondolkodását is. Többek között Thomas Kuhn könyve, "A tudományos forradalmak szerkezete" vert fel nagy port, amely a tudományos megismerés folyamatát elemezve megállapította, hogy a tudományos elméletek (paradigmák) mindig a megismerők kérdésfeltevéseitől és előítéleteitől befolyásolva jönnek létre, majd pedig az uralkodóvá vált elmélet hívei kirekesztik a tudományos közéletből azokat, akik más szempontok alapján megközelítve a tényeket, megtámadják elméletük alappilléreit. Ráadásul, mint Kuhn kimutatta – mivel az elméletek alapjául szolgáló axiomatikus tételek nincsenek, és nem is lehetnek bizonyítva –, e kirekesztés nem is tudományos érveléssel, hanem eleve elutasítással történik; hátterében pedig a legtöbbször nem tudományos meggyőződés, hanem tanszéki állások, fizetések és ösztöndíjak, publikációs és kiadási lehetőségek, azaz személyes, egzisztenciális érdekek állnak: ezek működtetik a "paradigma elhárító mechanizmusát", amellyel szinte tudattalanul védekezik a rendszer az új megközelítésmódok ellen. Kuhn könyve egészséges józanságával lerántotta a szinte papi rendnek kijáró szakrális tisztelet leplét a tudósok munkájáról. A modern kor e legszentebb kasztjáról kiderült, hogy ők is csak esendő emberek.

Egy körben forgó érvelés

E múlóban lévő korszak viszonyát a Bibliához kritikai attit?d jellemezte. Ennek kiindulópontját a fentiek fényében jól megérthetjük az irányzat egyik alapművének, Spinoza "Teológiai-politikai tanulmányá"-nak gondolatmenetéből. Spinoza abból indul ki, hogy csodák nincsenek, mivel ellentétesek lennének – az ő korára jellemző – materialista-racionalista világképpel, amelyben ő feltétel nélkül hitt. Ezért, mondja, a Bibliában lévő csodákat úgy kell tekintenünk, mint költői elemeket, amelyek célja csak az volt, hogy az akkori, tudatlan emberek figyelmét felhívják, és a magasrend? erkölcsi tartalom irányába orientálják. Eszerint a Bibliának csak az erkölcsi tartalma lényeges, a természetfeletti csak idejétmúlt körítés. Egész Szentírással kapcsolatos elméletét erre az alapra építette azután.
Ezzel a megközelítéssel csak egyetlen probléma van: hogy bizonyíthatóan szembenáll a Biblia önértelmezésével, amely számtalanszor nyíltan kimondja, hogy üzenetének lényegi része az Isten csodatevő erejébe vetett hit, amely nélkül nincsen valóban erkölcsös élet sem. Spinoza nézetére azonban – mivel a modern kor szelleme ezt azonnal felkapta, és majdnem háromszáz évre uralkodóvá tette – a bibliakritika egész tudományos elmélete épült fel. Ennek kiindulópontja a fenti meggyőződés, ezért például minden olyan prófétai jövendölést, amelyben a próféta konkrétan megmondta a jövőt, s amely később beteljesedett, áthelyeztek a beteljesedés éveibe – jóllehet erre más egyértelm? történelmi bizonyíték nem volt! –, mondván: "Lehetetlen, hogy valaki a jövőt ennyire pontosan meg tudta volna mondani." Így került át Dániel a babiloni és perzsa birodalom éveiből mintegy háromszáz évvel későbbre; vagy éppen így bomlott fel Ézsaiás könyve három – azután már egyre több – állítólagos szerző három vagy még több művére, akik természetesen jóval később éltek, mint Ézsaiás, és ők írták le azt, amit Ézsaiás – ugye – nem láthatott előre. A bibliakritika paradigmájának alapvető érvelési szerkezete tehát a következő: "Csodák nincsenek – hiszen a Biblia csodái történetileg nem hitelesek, ami abból is látszik, hogy szerzői nem is abban a korban éltek, amelyben a szöveg említi őket. Hogy honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy lehetetlen ilyen pontosan megmondani előre a jövőt. Miért lehetetlen ez? Hát mert csodák nincsenek." A bibliakritika tudományos elméletét egyedül ez az önmagában körben forgó érvelés bizonyítja – a történelmi kutatások ugyanis nem cáfolják a Szentírás hitelességét.
Természetesen teljes egészében nem is bizonyíthatják. De nem mindegy, hogy valaki bevallja: "Az én világképem személyes hitemen alapszik, annak alapján értékelem a tényeket." Vagy pedig azt mondja: "Az én világképem a tényeken alapul, nem személyes meggyőződésen, s ezért igaz." Holott valójában ő is egy hitbeli meggyőződésre építkezik, ha nem is tudatosította ezt. Az az alapelv ugyanis, amely szerint csodák nincsenek, éppúgy egy hit, mint az, hogy vannak. Így mégis az első vélemény mutatkozik igazabbnak, tehát tudományosabbnak is, mert nem tagadja le a személyes meggyőződés szerepét. Közelebb van az igazsághoz azért is, mert így rá tud kérdezni: miért abban hisz, amiben hisz; ami a másik esetben rejtve marad. Ebből a szempontból nézve a modern értelemben "tudományos" megközelítés "naiv"-abbnak bizonyul, mint az általa annyiszor "naiv"-nak nevezett biblikus nézet, amely e tekintetben – lássanak csodát! – sokkal józanabb és ésszer?bb (azaz "racionálisabb").

Néhány meglepetés

Logikai értelemben az az ókortudomány, amely arra épül, hogy a Szentírás történettudományi értelemben is hiteles (sőt isteni eredeténél fogva hitelesebb más iratoknál), és ebből kiindulva igyekszik az ókor történelmét ellentmondásmentesen feltárni, legalább annyira tudományos, okos és logikus, mint a materialista paradigma; csak más előfeltevésekből indul ki, amelyek azonban semmivel sem kevésbé igazolhatóak és elfogadhatóak, mint versenytársáéi. Tisztán logikai szempontból tehát a különböző megközelítések egyenrangúak, és a választás közöttük személyes hitbeli döntés kérdése.
Az alábbi néhány példa megmutatja, hogyan működtek a modernista ókortörténet említett előfeltevései: a felvilágosodás mámorában született nagy francia Enciklopédia azt állította, hogy a Bibliában szereplő hettita nép sohasem létezett, csak ószövetségi mítosz, mese. Mintegy száz év múlva azonban kiderült: a hettitáknak egész birodalmuk volt a Közel-Keleten. Hasonlóképpen tagadták a moábi nép létezését is – amíg elő nem került a moábi úgynevezett Mésa-kő. Vagy: a János evangéliumában említett Bethesda-fürdő 1959-ben került felszínre, rombadöntve Alfred Loisy francia vallástörténész 1936-ban felállított elméletét, amely éppen az alapján vonta kétségbe a János evangéliuma hitelességét, hogy szerinte Jeruzsálemben nem létezett ez a fürdő. A fürdő egészen pontosan két medencéből és öt oszlopcsarnokból áll, éppen úgy, ahogyan János leírta. A huszonhárom éven át tudományosan igazként elfogadott nézet az Evangélium hibás voltáról maga bizonyult hibásnak. Íme a "paradigma elhárító mechanizmusa" működés közben: a marxista vallástörténészek annak ellenére is tagadták Pontius Pilatus történelmi valóságát, hogy az evangéliumok mellett a római történetíró, Tacitus is beszámolt személyéről. Végül azonban feliratokon is megtalált neve végleg eldöntötte a kérdést.

Egy elképzelt per

Az a nézet, amely szerint a bibliai iratok nem tekinthetők történeti forrásoknak, közönséges előítélet. A Szentírás szövegei ugyanis magukat illetően egyértelműen igényt tartanak arra, hogy ilyen értelemben is hitelesnek tekintsék őket – sőt ez üzenetük egyik leglényegesebb eleme. Nyíltan ki is mondják, hogy pontosan azért számolnak be többek között csodákról, hogy emlékeztessenek arra: ezek valóban megtörténtek. Érdekes lenne, ha ma egy aktuális bírósági ügyben a döntő bizonyítékot egy olyan esemény jelentené, amelyről a négy evangélium egybehangzóan beszámol. Vajon milyen valóságos érvek alapján lehetne jogilag kizárni ennek a négy egybehangzó, írásban megtett tanúvallomásnak a hitelességét – azon a gyenge lábon álló, szubjektív véleményen kívül, hogy a vádló vagy az ügyész maga nem hisz a csodákban? Milyen jogi alapon nyilvánítanák Mátét, Jánost és a többieket szavahihetetlen tanúknak, ha élnének, és megjelennének a tárgyaláson? Esetleg pszichiátriai kezelésre köteleznék őket? De miért? Ha viszont nem, akkor tanúvallomásaikat el kell fogadnunk. Érdemes tudatosítanunk, hogy a bibliai könyvek – önértelmezésük szerint – nem vallásos iratokként vagy mítoszokként születtek: ezt csak a modern ember aggatta rájuk. Eredeti szándékuk szerint történetírói igénnyel, és jogi értelemben vett írásbeli tanúvallomásokként írták le őket. Az igazi kérdés tehát az, hogy mi az az emberi-szellemi motiváció a modernista tudományos világnézet hátterében, amely a Bibliát mindenáron hiteltelennek akarja látni, láttatni. S hogy ez a motívum korszerű, igaz és igazságos-e?
Lehet, hogy mégis vannak csodák, és a Vörös-tenger valóban kettévált a kivonuló zsidók előtt? Aki ma, az ezredvégen azt állítja, hogy ez, vagy a Biblia hitelessége bármely más ponton tudományosan cáfolható, annak a saját tudományos szavahihetősége kétséges. Hogy akkor sem hiszi el? Ez azonban már magánügy: hit kérdése, és nem a tudományé.

Olvasson tovább: