Kereső toggle

Mit válasszunk? Harry Pottert vagy Wass Albertet?

Irodalmi kanonizáció és a Nemzeti Alaptanterv

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az új Nemzeti alaptanterv körül kibontakozó vitát leginkább a fenti címmel tudjuk érzékeltetni.

A szakmainak tűnő álláspontok mögött világosan látszódnak azok az ideológiai szempontok, amelyek a törésvonalakat létrehozták, leginkább az irodalmi kánon és történelemfelfogás kapcsán. Ezek a viták nem is lennének haszontalanok vagy értelmetlenek, de ha eljutnak a végső leegyszerűsítésig, akkor címkézés formájában megjelenő politikai fegyverré válnak, aminek a hatása viszont nem a tisztázás, hanem a ködösítés lesz.

A vita egyik központi kérdése az új szerzők megjelenése a középiskolai anyagban. A kezdetben még szakmai köntösben megjelenő érvelés nagyon hamar politikai mezőbe csapott át. Nyáry Krisztián irodalomtörténész előszedett Herczeg Ferenctől egy szöveget, amelyben 1936-ban Mussolinit méltatja, majd további cikkeiben egyszerűen fasisztázza Herczeget. Erre persze el is kezdtek demonstrálni buzgó tanerők, hogy „nem fogok fasiszta írót tanítani”. A támogató oldal rögtön reagált erre: nemzetietlennek tartják az új tantervet. Tehát érdemes tisztázni, ki fasiszta, ki nemzetietlen.

Herczeg lefasisztázásához érdemes megnézni a tényeket: Mussolinit 1936-ban még Churchill is méltatta, sőt ekkor az amerikai progresszív közvéleményben is népszerű személyiségnek számított, miközben az olaszországi zsidóság tekintélyes része támogatta a politikáját. Mussolini később, a Hitlerrel kötött szövetség hatására indult el a valóban pusztító politika és a dicstelen vég felé. A Horthy-korszak konzervatív írófejedelmét, Herczeg Ferencet még a Kádár-korszak felfogása sem tartotta fasisztának. Hegedűs Géza 1980-ban ezt írja: „Herczeg ugyanis szemléletének alapjaiban liberális… A dzsentrihez történt asszimilációja természetesen magyar nacionalistává teszi… A fasizmustól azonban undorodott, illetve a német fasizmussal szemben az olasz fasizmustól várt valamit, ami jobban megfelelt az ő társadalmi elképzelésének… Politikai tekintély lett, a nacionalizmus szellemi irányítója abban az időben, amikor ez a nacionalizmus már a fasizmusnál tartott, amellyel ellenszenvezett. A valódi fasiszták lassanként belső ellenzéknek tekintették. De nem volt hová hátrálnia, mert aki antifasiszta volt, az ellenségének tudta.” Persze, ez nem azt jelenti, hogy Herczeg pályája folttalan, hanem az a kérdés, hogy címkézéssel lehet-e megoldást találni egy kérdésre.

Az pedig, hogy a vita legfőbb eszköze a csúsztatás lett, azt mutatja, hogy nem a tisztázás a cél, hanem a politikai frontvonalak megerősítése. A legmarkánsabb ellenvéleményt megfogalmazók pont azok, akik Harry Potter tananyagba vételével akarják megoldani a magyartanítás problémáit – ez jelzi, hogy itt már „világok harca” folyik, újra kiéleződött a kultúrharc.

A négy vitatott szerző, Herczeg Ferenc, Nyirő József, Wass Albert és Szabó Dezső kérdése viszont érdekes és fontos dilemmákat vet fel. Takaró Mihály irodalomtörténész, akit nyugodtan az új tanterv irodalmi „keresztapjának” nevezhetünk, azzal indokolta a változtatás szükségességét, hogy az 1948–49 óta uralkodó baloldali felfogás hatására az irodalmi kánon egyoldalúvá vált, és a 20. században ható irányzatok egy részét egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Ezt az egyoldalú aránytalanságot hivatott megszüntetni a tanterv.

Az irodalmi kánon kérdése nem egyszerű, mert szubjektivitásokból kellene hogy kirajzolódjon egy objektivitás látszatát mutató rendszer, ami viszont mégis szubjektív marad. Vagyis az irodalmi kánon a közszubjektivitás. Mert számít a művek színvonala (ami csak elfogult emberek szerint áll vitán felül), számít a korukban és (külön kérdés) az utókorban kifejtett hatásuk, számít a mai olvasottságuk és – mivel diákokról van szó – olvashatóságuk, továbbá számít az, hogy mennyire jelenik meg a művekben az egy-egy korra jellemző eszmeáramlatok lenyomata. Mivel iskolai tananyagról van szó, a szerzők tehetsége, színvonala, jelentősége mellett az erkölcsi hatásukat is illene figyelembe venni.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy négy, eddig – kisebb-nagyobb mértékben – elhallgatott szerzőről van szó, akiknél az elhallgatás egyik oka a balos narratíva és balos kánon, de a másik ok valóban a szerzőkhöz köthető politikai szerepvállalás vagy némelyiküknél az antiszemitizmus. Herczeg, ha nem is volt fasiszta, a Horthy-korszak kurzusírójaként együtt mozgott olyan politikai áramlatokkal, amelyek ma már joggal kárhoztatandók. A négy említett író közül Nyirő tevékenysége a legproblémásabb. A nyilasokkal együtt mozogva több visszataszító, antiszemita, náci írás kapcsolható hozzá, habár a tanterv nyilván nem ezeket az írásait dolgozná fel, hanem az 1938 (Nyirő faji fordulata) előtti írásokat. Wass Albertnél szintén az életműve egy részére jellemző antiszemita zöngék miatt nehéz a feldolgozás úgy, hogy a művei nagyobb részére tényleg nem ez jellemző. Szabó Dezső pedig, aki saját maga által bevallottan antiszemita, a nácizmus megerősödésekor a magyarság fő ellenségét a náci Németországban látta, és valamennyire visszalépett antiszemita álláspontjából, a Horthy-rendszert görénykurzusnak nevezte, és egyébként a magyarságnak Adynál is nagyobb önkritikusa. Persze nem ezért kerülnek a tantervbe, hanem feltételezhetően azért, mert egy jobboldali, konzervatív, nemzeti felfogást képviselnek, amely eddig valóban hiányzott a tantervből – már ha ezt az igényt egyáltalán támasztani lehet egy tanterv kapcsán.

És itt jutottunk el egy lényeges ponthoz, az antiszemitizmus kérdéséhez. A baloldali kánonfelfogás igazából azt is akadályozta, hogy ez a kérdés megfelelően legyen feldolgozva. A 20. századi magyar irodalomban sajnos több ponton is megjelenik az antiszemitizmus.

A teljesség igénye nélkül néhány név: Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Németh László, Márai Sándor, de még Ady és Móricz is, vagy a történész Szekfű Gyula. A baloldal üdvtana szerint felmentés azoknak a szerzőknek jár, akik a kommunizmushoz vagy liberalizmushoz való pozitív viszonyukkal vagy társutasságukkal megszerezték maguknak a feloldozást. A többiek hallgatásra vannak ítélve, még akkor is, ha műveikben ez nem jelenik meg olyan súllyal, vagy módosítottak hozzáállásukon.

Ennek a hallgatásnak a következményei azok a tabuk és amnézia, amelyek továbbra is tisztázatlan területeket tartanak fenn a történelmi köztudatban. Reális veszély az, hogy az újabb és újabb pusztító eszmék aztán ezekről a területekről törnek elő és kezdik az újabb pusztítást. Tehát a nagyhatású szerzőknek, életművüknek, pályájuknak a feldolgozása – hibáikkal, tévedéseikkel, bűneikkel együtt – hatásosabb lehet, mint a tiltás. Egy tanterv erre lehetőséget kínál.

Elhangzik az az érv is balról, hogy az erkölcsi aggályokon túllépve a tehetség és az alkotás művészi színvonala legyen a fő kritérium. Így aztán, miközben vitatják a négy említett szerzőt, nem kifogásolják Ezra Poundot, aki 1944-ben Hitler zsidókat kiirtó programját éltette az olasz rádióban. Pedig egy középiskolai tantervnek biztos nem kell hogy feladata legyen annak bizonyítása, hogy létezik tehetség a nácizmus és az antiszemitizmus vádja mellett.

Tehát ha értjük is a szándékot a kánon hetvenéves aránytalanságainak helyrebillentésére, komoly kétségeink vannak afelől, hogy erre a legmegfelelőbb eszköz egy tanterv lenne. Társadalmi értékvitákat a tudományos és szélesebb közvéleményben kellene lefolytatni. Hosszú távon úgyis a társadalom köztudata dönt, és számolja fel az aránytalanságokat. Jelenleg úgy tűnik, hogy az egyik aránytalanság helyére egy másik lép. (Egyébként ezeknek az aránytalanságoknak a felszámolását nagyrészt végrehajtották az előző kerettantervek.) A helyrebillentést is könnyű túltolni. És ez, úgy tűnik, most meg is történt.

Ami tényleg fontos lenne (habár balról ezt is megkérdőjelezik): a nemzeti értékeket a saját súlyuknak megfelelően megjeleníteni. De azt sugallni túlzás, hogy ez csak ezeknek a szerzőknek az előtérbe állításával történhet meg – márpedig azt lehet látni, hogy az eddig háttérbe szorított írók most a valódi jelentőségüknél nagyobb hangsúllyal jelennek meg –, illetve, hogy a nemzeti gondolatot csak ez az irányzat fejezi ki. A magyar nemzeti gondolatot képviseli Móricz is, Radnóti is, és Kertész Imre egész életműve is – ők viszont ebben a módosításban háttérbe kerültek.

Egy kánonnak közmegegyezésen kell alapulnia, tehát a kánon hangsúlyváltásának eszköze elsősorban nem a tanterv kellene hogy legyen, hanem egy-egy szerző mögött a tudományos, irodalmi közvélemény kialakítása, megfelelő szakmai munkák megjelentetése. Ezzel szemben Herczeg Ferencet a tanárok 99 százaléka nem olvasta, Nyirő Józsefnél hasonló az arány, Wass Albert esetében pedig – annak ellenére, hogy a legolvasottabb szerzőink közé tartozik – gyerekcipőben jár az irodalomtörténeti feldolgozás. Szabó Dezső áll ilyen szempontból a legjobban, de az ő életművét olyan szinten feszítik szét az ellentmondások, hogy még egy felnőtt, érett gondolkodású embernek is nagyon nehezen feldolgozható, pedig a négy szerző közül magasan a legjobb színvonalat képviseli. Ennek fényében egy ilyen tantervi módosítás kontraproduktívnak tűnik, igazi házi barkács megoldásnak.

Komoly kritika érte a tantervet olyan szempontból is, hogy normatív értéket akar megjeleníteni és közvetíteni. A ma uralkodó felfogás szerint az irodalom kísérletezik, az újat keresi – ez a szemlélet nagyjából a progresszió megjelenésével vált uralkodóvá az irodalomban, amikor a haladás és az új létrehozása lett az alapérték. Ez azonban nem szakmai, hanem világnézeti megközelítés. Ugyanis a világirodalom nagy részét fel lehet hozni az Odüsszeiától Dantéig annak az igazolására, hogy az irodalom tényleg közvetít normatív értékeket. Korunkban, amikor az újdonság és a formai kísérletezések teszik hatékonnyá az üresség és a cinizmus elterjedését a világban, egy tantervnek kimondottan fontos szerepe lehet abban, hogy a normatív értékek közvetítésére fektesse a hangsúlyt.

Az egész vitát tekintve egy következtetést mindenképpen le kell vonnunk: egyik fél sem tudott leszámolni azzal a mélyen gyökerező magyaros gondolkozással, hogy a tantervi szabályozással meg lehet oldani az oktatási problémák legnagyobb részét (amelyek inkább az iskolarendszer gondjaiban és a társadalom mélyrétegeiben, annak erkölcsi, szellemi állapotában gyökereznek).

És hogy mit fognak olvasni a fiatalok? Azt senki nem tudja, mert sem ez a tanterv, sem a kritikusok nem tudtak olvasmányt ajánlani, amely képes lenne felülírni a Marvel-filmek és a Csillagok háborúja párhuzamos világait, amelyek elrabolják az ifjak lelkeit. A Harry Potter igazából ugyanabba az univerzumba vezet – miközben a nemzeti romantika nem tűnik elégségesnek ezeknek a világoknak az erejével szemben.

Olvasson tovább: