Kereső toggle

Jogi háború zajlik Izrael ellen

Hágában terroristák perelnék az áldozatokat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A palesztin fél minden eszközt igyekszik bevetni a palesztin államiság Izrael feje fölötti, egyoldalú elismertetése érdekében. Most éppen a hágai Nemzetközi Büntető-bíróságot akarja felhasználni erre.

Ez a próbálkozás egyben az erősen terjedő „perlési politizálás” újabb mérföldkövét, globális szintre emelését jelentheti, ha a Bíróság hagyja belerángatni magát a csapdába.   

Nyugaton, az angol nyelven a hadviselést jelentő „warfare” kifejezés alapján a jog („law”) szóból képzett „lawfare” kifejezéssel illetik azt a jelenséget, aminek során jogi álruhába bújtatva, úgymond „jogvédelem” címén, annak látszata alatt igyekeznek kierőszakolni a többség által nem támogatott, a bevett társadalmi rendbe, illetve érvényes jogba ütköző részérdekeket, politikai célokat. Avagy ilyen technikával  törekszenek jogosítványoktól megfosztani célkeresztbe állított intézményeket, közösségeket.

„Perlési politizálás”

A jognak és intézményeinek ez az eredeti értelmükkel és rendeltetésükkel ellentétes, visszaélésszerű felhasználása ügydöntő politikai fórummá alakítja át a törvények fölötti őrködésre, igazságszolgáltatásra hivatott bíróságot, ha hagyja belerántani magát ebbe a játékba, vagy ha a bíróság egy ilyen helyzetet aktivista módon a hatalma kiterjesztésére akar felhasználni.

Ez a stratégia öltött testet például a melegházasság alkotmányosságát kimondó amerikai legfelsőbb bírósági (2015) és osztrák alkotmánybírósági (2017) ítéletekben, továbbá a harmadik nem kategóriájának létrehozását kötelezővé tevő német (2017) és osztrák (2018) alkotmánybírósági döntésekben. (A perlési politizálás jelenségéről itthon alig olvasni, egyedül Pokol Béla alkotmánybíró foglalkozik a problémával.)

Eddig ez a taktika „csak” a polgári jogviszonyok mesterséges átalakítására koncentrált. A mostani akció azonban már az államközi szférát, a nemzetközi közjog hosszú időn keresztül érlelődött, érzékeny kompromisszumokon nyugvó, törékeny vívmányait célozza meg.

A Nemzetközi Büntetőbíróságnak az izraeli–palesztin konfliktus politikai vetületébe való belerántására irányuló palesztin stratégia gyökerei 2011-re nyúlnak vissza. A Palesztin Autonómia elnöke Mahmúd Abbász – az oslói szerződésben Izraellel megállapodott közvetlen, kétoldalú tárgyalási metodika felrúgásával – ekkor nemzetközi diplomáciai offenzívába kezdett avégett, hogy az ENSZ és az UNESCO az addig ott megfigyelő státusszal rendelkező Palesztin Autonómiát teljes jogú „tagállamként” vegyék fel soraikba, ami állami rangot biztosít e nemzetközi szervezetek munkájában. Az akció az UNESCO-ban sikerrel járt, az ENSZ-ben azonban nem tudta a Biztonsági Tanács támogatását elnyerni, ami nélkülözhetetlen a tagfelvételhez. Abbász ekkor közvetlenül az ENSZ Közgyűléséhez fordult, ami a BT támogatása híján egy öszvérmegoldással 2012 őszén „nem tag megfigyelő állam” szintre emelte az addigi puszta megfigyelői státuszt. (Magyarország tartózkodott a voksoláson.)

Bár ezek az aktusok távolról sem jelentették a palesztin államiság nemzetközi jogi elismerését, mégis hozzásegítették a Palesztin Autonómiát, hogy 2015-ben formálisan csatlakozzon a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság kifejezetten csak államokat tömörítő Statútumához. Ez egyben szintlépést is jelentett, mert esélyt adott rá, hogy egy hozzá vitt palesztin ügy mentén nemzetközi politikai testületek helyett immár egy nemzetközi jogi fórum foglalkozzon a palesztin államiság kérdésével, még ha az csak egy ilyen kérdésben nem igazán kompetens büntetőjogi testület is.     

Ürügyre nem kellett sokat várni. A Palesztin Hatóság kezdeményezésére a Büntetőbíróság főügyésze, a gambiai Fatou Bensouda, éppen a Trump-terv meghirdetése előtt nem sokkal, 2019 decemberében jelentette be, hogy Júdea és Szamária, Kelet-Jeruzsálem, valamint a Gázai övezet területén a zsidó telepes mozgalom és a gázai konfliktus okozta állítólagos „emberiség elleni és háborús bűntettek” miatt nemzetközi nyomozást kíván lefolytatni.

A büntetőeljárás lehetővé tétele érdekében a bíróságtól kérte annak megállapítását, hogy a bíróság joghatósággal rendelkezik az ügyben. A bíróság így most közvetetten bár, de kénytelen lesz állást foglalni a palesztin államiságról. Csak olyan tagállam esetében jogosult eljárni ugyanis, amelyiknek területén a kérdéses cselekmények történtek, vagy amelynek a bűntettel vádolt személy az állampolgára. Mivel Izrael (az Egyesült Államokhoz és Oroszországhoz hasonlóan) nem részese a Statútumnak, a Büntetőbíróság joghatóságát csak a palesztin államiság fennállása alapozhatná meg. A palesztin fél és a főügyész arra hivatkoznak, hogy a palesztin államiság létezik, az Izrael által „megszállt” területekre kiterjedően. Szerintük ennek elismerését jelenti az is, hogy „Palesztina” a kifejezetten csak államok részvételével működő Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumának tagjává válhatott.

Ez az eljárás is rámutat, hogy a különböző nemzetközi szervezetekbe az arabbarát többség politikai döntései révén történő palesztin tagfelvételek miként adnak menlevelet a nemzetközi jog kijátszására és arra, hogy a Palesztin Hatóság kibújhasson az oslói szerződés szerint Izrael felé rá háruló kötelezettségek, jelesül az Izraellel való közvetlen tárgyalások alól annak érdekében, hogy a palesztin államiságot kerülő úton, Izrael feje fölött ismertesse el.    

A Bíróságnak tehát most abban az első látszatra abszurdnak tűnő kérdésben kell döntenie, hogy a működését rögzítő alapegyezményben való tagság jelent-e egyben automatikus jogosítványt is az eljárásához való hozzáféréshez, vagy pedig nem, mert mégsem állam mindenki, aki ott akként van regisztrálva. Ha igent mond, akkor – legalább is a saját Statútuma alkalmazhatóságának vonatkozásában – formálisan állami ranggal ruházná fel a Palesztin Autonómiát. Márpedig ha trükkös módon, pusztán egy nemzetközi szervezethez csatlakozással állami ranghoz lehet jutni, akkor nem csodálkozhatnánk, ha holnap, a palesztinokkal ellentétben valóságos etnikumok által alkotott Katalónia, Baszkföld, vagy Québec tartomány is csatlakozni kívánnának a Bíróság Statútumához a palesztinokéval egyenlő elbánást kérve. 

Amennyiben azonban a Bíróság képes ellenállni az átpolitizálására irányuló nyomásnak és megmaradni a nemzetközi jog keretei között – ami mindenképpen szükséges, ha hűséges akar maradni jogalkalmazói mivoltához, jogászi tekintélyéhez –, akkor a palesztin provokáció a visszájára sülhet el, szertefoszlathatja a palesztin államiság létezését sulykoló szómágiát. Tisztán jogi szemszögből nézve ugyanis a bírósági döntés aligha lehet más, mint nemleges.

Magyarország Izrael mellett áll

A Nemzetközi Büntetőbíróság ugyanis nem nemzetek fölötti, hanem nemzetközi testület, nincs tagállamoktól független, nemzetfölötti joghatósága. Az ügyekben csak azzal a joghatósággal bír, amit az adott tagállam átruházott rá. Márpedig a töretlen, általánosan érvényesülő, klasszikus római jogi elv szerint senki sem ruházhat át több jogot másra, mint amennyivel ő maga rendelkezik („nemo plus iuris” szabály). Ez itt azt jelenti, hogy még abban a nem várt esetben sem állapíthatná meg a Bíróság a joghatóságát a palesztinkérdésben, ha netán, kifejezetten csak a konkrét ügyre alkalmazandó eljárástechnikai okból a Palesztin Autonómiát formailag államnak tekintené. A palesztin fél ugyanis bizonyítottan semmiféle, az államiság lényegét adó, a szuverenitáshoz nélkülözhetetlen és a Nemzetközi Büntetőbíróságra delegálható jogosítvánnyal nem rendelkezik.

Az 1995-ös Oslo II. egyezmény, ami alapján eleve nem palesztin állam, hanem autonómia jött létre, részletesen rögzíti azokat a jogosítványokat, amelyeket Izrael a palesztin félre átruházott. Ezek mind az ügyköröket illetően, mind pedig területileg és személyileg limitáltak. Nincsenek közöttük sem területi, sem pedig a jogalkotás és jogalkalmazás (bíráskodás) kizárólagosságát biztosító felségjogok. Még amelyek vannak, azok is csak az autonómia palesztin lakosságára korlátozódnak. Büntető joghatósága a Palesztin Autonómiának izraeliek irányában egyáltalán nincsen. Saját, szuverén igazságszolgáltatási jogkör hiányában tehát „Palesztinának” nincsen mivel felruháznia a Nemzetközi Büntetőbíróságot. Enélkül az meg nem ítélkezhet.

Normál esetben azonban idáig sem kell eljutnia a Bíróságnak, mert ha valóban nemzetközi jogi mércét alkalmaz, már az első lépcsős szűrésen (állam-e Palesztina) nyilvánvalóvá kell válnia, hogy „Palesztina” nélkülözi az államiság bevett, a nemzetközi jogi tudomásul vételhez szükséges kritériumait, tehát nem rendelkezik az eljáráshoz szükséges valóságos állami státusszal. Az államiság feltételeinek hiányait nem pótolja egy egyezményhez való csatlakozás adminisztratív aktusa. Az államiság tényleges feltételeinek vizsgálata legutóbb Jugoszlávia felbomlása kapcsán képezte széleskörű vizsgálódás tárgyát. Az addigi bevett rendnek megfelelően ekkor is megfogalmazásra került, hogy az állam „olyan, szervezett politikai hatalomnak alávetett területből és lakosságból áll, amelyet a szuverenitás jellemez”. (Badinter-bizottság 1991-es tanácsadó véleménye.)

Korábbi cikkünkben (A Palesztin állam mítosza. Hetek, 2020. február 7.) már rámutattunk a palesztin államiság nemzetközi jogi kritériumai fennállásának hiányára. Itt csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy amikor maga a palesztin fél és az őt pártoló nemzetközi szereplők, sőt az ENSZ politikai állásfoglalásai rendszeresen Izrael által „megszállt területeknek” nevezik a palesztin fél által igényelt területeket, ezzel önmaguk is cáfolják, hogy azok fölött „Palesztina” a szuverenitás akár legcsekélyebb fokával is bírna. Egyidejűleg megszállásról és az államisághoz szükséges szuverenitás meglétéről beszélni ugyanis nonszensz, a kettő kizárja egymást. Különösen annak tükrében, hogy soha nem létezett korábban palesztin állam, aminek szuverenitását most „megszállás” lehetetlenítené el.

Mindemellett a palesztin fél számos korábbi nyilatkozata, sőt maga az oslói egyezmény is azt igazolják, hogy a palesztin államiságra ő maga is valójában a jövőben megvalósítandó célkitűzésként tekint, nem mint már létező valóságra. Az ENSZ és az EU úgyszintén, mint azt a kétállami megoldást forszírozó aktusaik is bizonyítják.

Magyarország, valamint Ausztrália, Ausztria, Brazília, Csehország és Németország bejelentették a Bíróságon, hogy az ilyenkor szokásos, úgynevezett „amicus curiae” (egyfajta speciális tanácsadói) jogosítvánnyal élve írásos véleményt kívánnak benyújtani, amellett érvelve, hogy a szuverén palesztin államiság hiánya miatt a Bíróságnak nincsen joghatósága. Az ügynek van még egy magyar vonatkozása. A főügyészi indítványról döntő háromtagú bírói tanács elnöke Dr. Kovács Péter jogászprofesszor, a magyar Alkotmánybíróság korábbi tagja.

Olvasson tovább: