Kereső toggle

Együtt illene bocsánatot kérni - Stefano Bottoni történész a román–magyar közös felelősségről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Trianon megítélésében száz év múltán sincs közös nevező Magyarország és Románia között, a két ország kapcsolata ráadásul évek óta holtponton van. Klaus Iohannis államfő a napokban Orbán Viktort kritizálta, felemlítette a „horthysta megszállást”, viszont a román katonaság holokausztban betöltött szerepét elhallgatta.

Száz évvel Trianon után a magyar köztársasági elnök a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntetette ki Lucian Boia román történészt. A díjat átadó Zákonyi Botond bukaresti nagykövet úgy érvelt, hogy Boia írásaival sokat tett azért, hogy a Trianon-traumánk enyhüljön. Ezzel szemben a román történész elit és a kommentelők jelentős része egyfelől áltörténésznek és hazaárulónak bélyegzik az „ellenségtől” kitüntetést átvevő professzort, másfelől megkérdőjelezik, hogy a magyarokat bármiféle trauma érte volna. Mit gondol, miért?

– Én ahhoz a generációhoz tartozom, amely számára nagyon fontos volt Boia munkássága. Az ő ’97-es könyve, ami szinte rögtön megjelent magyarul is (Történelem és mítosz a román köztudatban, Kriterion kiadó, 1999 – a szerk.), teljesen meghatározó volt. Ez a munka pontosan azt üzenete, hogy hagyjuk már abba a nemzeti mítoszgyártást, és nézzük egy kicsit tárgyszerűbben ezt az eredetkérdést. Boia rengeteg nemzeti mítoszt, féligazságot elég módszeresen és hatékonyan dekonstruált.

 

A magyarok természetesen mindig is nagyon rajongtak Boiáért, mert úgy érezték, hogy a román nemzeti mítoszok kritikus tárgyalása erősítheti az ő narratívájukat. Vagy mondjuk egy alternatív elbeszélést, ahol végre teret kapnak a kisebbségek. Ahol Nagy-Románia, illetve a beteljesült román állam nem magától értetődő, nincs itt kétezer éve, és nem csak románok lakták. Kétségtelen, hogy ez a megközelítés nagyon bezavart a (poszt)kommunista román nemzeti kánonba. Ennek ellenére semmi furcsát nem látok abban, hogy Lucian Boia megkap egy ilyen kitüntetést. Vessenek magukra azok, akik nem szeretik. És olvassák el a műveit, rengeteget lehet tanulni belőle.

A romániai magyarok helyzetét jól ismerő történészként hogy látja: lehet ma még Trianon-traumáról beszélni Erdélyben?

– Válaszolok egy fél viccel. Néhány éve, amikor Kolozsváron jártunk a magyar napokon, és a kisfiamnak – aki akkor négyéves lehetett – magyaráztuk, hogy ez magyar település volt, de most többségben románok élnek itt, akikkel lehet olaszul beszélni. A gyerek egyszer csak megkérdezte a feleségemtől, aki marosvásárhelyi, hogy „anya, te hol születtél?”. Ő erre azt felelte, hogy „hát Romániában”. A gyerek értetlenkedve reagált: „Anya, neked nem ott kellett volna születned, te magyar vagy!”. Ezzel tökéletesen megfogta a nacionalizmuselmélet egyik sarokkövét. A nemzetépítés szempontjából ugyanis a kisebbségi lét leküzdhetetlen hátrány, megmagyarázhatatlan és irracionális ragaszkodás a múlthoz. Természetellenes helyzet, amikor az ember nem ott van, ahova képzeli magát. Ezt semmi nem tudja igazán feloldani. A legkorrektebb megoldás, amit ismerek, az a dél-tiroli: az olasz állam annak idején belement abba, hogy a német kisebbség úgy élhessen, hogy az olasz állam gyakorlatilag láthatatlan a számukra. Létrejött egy autonóm régió, az kezeli a pénzeket, az olasz állam pedig néha-néha bekukucskál, megnézi, hogy minden rendben van-e. Ezt a román államtól el lehet várni, de szerintem soha nem fogják megtenni. Más a berendezkedés, mások a hagyományok, mások a minták.

Ha valaki traumatizáltnak érzi magát, az nyilván nem fog elmúlni. Rengeteg olyan élethelyzet lesz, akár a nyelvtudás miatt egy állami intézményben, kórházban, rendelőben, adóhivatalban, amikor ráorrolnak az emberre, hogy „még mindig nem tudsz románul?!”. Nem tudja magát az ember elég jól kifejezni, nem tud érvelni és ezen keresztül érvényesülni. Emiatt gyakorlatilag másodosztályú állampolgár marad. Ez így otthon, de nem haza. És ezért tudom megérteni azokat, akik egy idő után megunják a kínlódást, és azt mondják, na jó, akkor el innen.

És itt van az erdélyi magyar politizálásnak a nagy dilemmája már a húszas évektől kezdve, hogy próbáljanak-e felépíteni egy hazaérzetet Erdély körül. Hiába fáradozott az RMDSZ és néha a magyar kormány is a kilencvenes évektől az erdélyiséggel, az erdélyi politikai közösséggel, a szubszidiaritással, a regionalizmussal, az autonómiával. Jött Orbán Viktor a kettős állampolgársággal, és oda lett szegezve a kérdés az erdélyi magyaroknak, hogy akarsz-e magyar lenni. Ha igen, akkor vedd fel az állampolgárságot! Ez egy virtuális nemzetegyesítés, aminek az a következménye, hogy ma már nemzetközi szinten gyakorlatilag lehetetlen érvelni egy Románián belüli közigazgatási autonómiáról. Rögtön azt mondják, hogy de hát ti egymillió útlevelet osztottatok szét a Kárpát-medencében, mit akartok még? Az autonómia és a virtuális nemzetegyesítés is legitim projekt, de meg kell érteni, hogy a kettő együtt nem megy.

Klaus Iohannis a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján, bár nevén nem nevezte, alaposan beolvasott Orbán Viktornak. Azt mondta, Románia ugyan határozott lépéseket tett az antiszemitizmus visszaszorítása érdekében, de továbbra is veszélyben vagyunk az olyan politikusok miatt, akik kerítést építenek, és bevándorlókkal riogatnak. Némelyek úgy értelmezik, hogy Iohannis ezt azért tette, hogy üzenje Nyugatnak: ő lojális, és Románia demokratikus, ellentétben Magyarországgal. Van reális alapja ennek a szembeállításnak?

– Ezt a helyzetet onnan lehet megérteni, hogy Románia gyakorlatilag a Nyugathoz van láncolva, önként lemondott a politikai szuverenitásának egy elég jelentős szeletéről. Nyilván van olyan geostratégiai érdek, ami miatt Bukarestnek megéri, hogy bizonyos kérdésekben egyértelművé tegye, hogy Románia a Nyugat egyetlen valódi barátja a térségben.

Ugyanebben a beszédében Iohannis megemlíti, hogy Romániában még probléma az antiszemitizmus, hiszen mai napig történnek temetőgyalázások. A román hatóságok közreműködésével végigvitt úzvölgyi temetőfoglalásról és -gyalázásról viszont egy szót sem ejtett. Ahogyan Antonescu marsall bűntetteiről sem – annak ellenére sem, hogy a román vezető alatt több mint 300 ezer zsidó és roma pusztult el a második bécsi döntés utáni Romániában. A „horthysta megszállás alatt álló Észak-Erdélyben meggyilkolt zsidókról” viszont már megemlékezett. Nem először tapasztalható ez a kettős mérce…

2003-ban még ott tartottunk, hogy az akkori államelnöknek, Ion Iliescunak volt egy nagyon szerencsétlen kijelentése, miszerint Románia területén nem volt holokauszt. A felháborodások nyomán létrehoztak egy állami bizottságot, amit Elie Wiesel vezetett, ez a bizottság megállapította, hogy mégiscsak volt holokauszt a román állam által 1941 nyarán megszállt keleti területeken, és hogy ezért a román hadsereg és közigazgatás felelős. A történetírás azonban ezt előtte is tudta, ebben nem volt semmi meglepő. Viszont ma Klaus Iohannis mondhatja, hogy Románia nagy utat tett meg 2003 óta – eközben pedig Magyarország az emlékezetpolitikai csatárzásokkal, meg a német megszállás áldozatainak emlékművével szükségtelenül provokálta a Nyugatot és a németeket. Ez, hogy úgy mondjam, helyzeti előnyt teremtett a románok számára.

Klaus Iohannis mégsem tett utalást Antonescura, és csakis a „horthysta megszállást” tette szóvá beszédében…

– Nem zárom ki, hogy a románok is simán visszatérhetnek a régi narratívához. Mindez számomra rettenetesen szomorú. Együtt visszajutunk a nyolcvanas évekbe, mindenki megássa a saját, nagyon mély árkát, és onnan lő a másikra. A románok ugye megtették ezt, amikor a nyolcvanas években kiadták a kis könyvüket a horthysta terrorról – aminek egy része, lássuk be, tényeken alapul. Azzal a magyar fél sem számolt el még teljesen, hogy hová lett a híres erdélyi tolerancia 1944 tavaszán. Jó lenne, ha mindenki visszafogná magát, hiszen a holokauszt vonatkozásában mindkét félnek rettenetes bűnei vannak. Nem méricskélni kellene, hogy ki ölt meg több embert, hanem elismerni közösen, hogy a magyar állam szerves közreműködésével irtották ki Észak-Erdélyből a zsidóságot és az általa képviselt magyar polgári kultúrát, Románia pedig sikeresen elűzte az ötvenes-hatvanas években a megmaradt, több mint háromszázezres zsidó közösséget. Ezzel Románia sokkal szegényebb lett intellektuálisan, elment több ezer orvos, mérnök, jól képzett ember. Közös bocsánatkérésnek lenne tehát helye, és nem a jól ismert féligazságok ismétlésének.

 

 

Olvasson tovább: