Kereső toggle

A hálózat szolgálatában

Tanulmány a kommunista gépezet egyházakhoz való viszonyáról – 1. rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A mindent behálózó kommunista titkosrendőrség egyházi vonalon is sikerrel teljesített. A római katolikus egyház felsővezetői közül többen lehettek a rendszer fenntartói, mint üldözöttjei. A kisegyházak sem kerülhették el a hatalom kontrollját, ám köreikben többen képesek voltak ellenállni, és ezzel megőrizni erkölcsi hitelüket. Egy új tanulmány a nagyegyházaktól a Hit Gyülekezetéig veszi végig a hívő közösségek és az elnyomó gépezet viszonyát.    

A rendszerváltás utáni generációk tagjai közül sokan talán nem is hallottak a kommunista állambiztonsági szervezetekről, a diktatúra működtetésében, védelmében és fenntartásában vállalt szerepükről. A mindent és mindenkit figyelő ügynökhálózatról, a besúgókat „tartó” – irányító, ellenőrző, kiküldő – hivatásos tisztekről, és az őket is rendszerbe foglaló állambiztonsági csoportfőnökségekről azért kell, és azért lehet napjainkban is újszerű és izgalmas köteteket publikálni, mert Magyarországon – az egykori kommunista országok között szinte egyedüliként – mindmáig elmaradt az állambiztonsági múlt átfogó tisztázása, a felelősségi szintek megállapítása és a felelősök megnevezése. Bár már három évtizede olvashatunk a témában kiváló tanulmányokat, ezek részben a sötétben tapogatóznak, hiszen éppen azt nem tudja senki, hogy a diktatúrában keletkezett titkos iratok közül a hatóságok mennyit adtak át a levéltáraknak – ahol a kutatók hozzáférhetnek a dokumentumokhoz –, mennyit tartanak vissza különböző magyarázatokkal, illetve mennyit semmisítettek meg a rendszerváltás hajnalán. Az biztos, hogy a rendszer egykori urai és haszonélvezői sikerrel mentették át hatalmukat a demokráciába. A „hálózat” a mai napig összezár, a diktatúrában felhalmozott kapcsolati tőkéjük támogatást és védelmet jelent. Ezért nincsenek Magyarországon nagy lelepleződések, vagy ha időnként vannak is, az érintettek minden következmény nélkül folytathatják tevékenységüket – akár kormányzati szerepben, akár gazdasági szereplőként, akár egyházi tisztségekben az erkölcs és igazság letéteményeseiként. 

Bűnbánat nélkül 

Egy a napokban megjelent digitális kötet a római katolikus egyházat és a kisegyházakat vizsgálja az állambiztonsági érintettségük, szerepük alapján. Ilkei Csaba Bűnbánat nélkül nincs megtisztulás című tanulmánya a Rómában működő Pápai Magyar Intézet tevékenységét mutatja be, amiről kiderül, hogy valójában egy egyházi köntösbe bújtatott kémszervezet volt azzal a feladattal, hogy mindent jelentsen kommunista urainak.

A kötet második részében Kisegyházak és az állambiztonság címmel olvashatunk a rendszerellenségnek tekintett vallási közösségekről. (A kötet január végén jelent meg az Országos Széchenyi Könyvtár Digitális Könyvtárában.) Ebben a tanulmányban hangsúlyos terjedelemben jelenik meg a Hit Gyülekezete, noha a kötetből az is kitűnik, hogy számos iratot a mai napig visszatartanak. Ezzel együtt világosan látszik, hogy 1983-tól az illegalitásban, magánházaknál működő közösség ügye a kommunista párt legmagasabb szintű vezetőihez is eljutott. A közösség vezetőjéről, Németh Sándorról – lapunk alapító-főszerkesztőjéről – már 1984-ban azt írta a Belügyminisztérium alezredese, hogy „tevékenységét le kell járatni”, „tevékenysége megszakítására pedig tervet kell készíteni”. A néhányszáz fős „Budaörsi gyülekezetbe” dokumentáltan legkevesebb három ügynököt telepítettek, Németh Sándor leveleit a „postaforgalomból kiemelték” és előzetesen elolvasták a rendőrtisztek, a gyülekezeti épülettel szemközti házban pedig lehallgató berendezés működött. Már az 1980-as években készült belügyi jelentésekben megfogalmazódtak azok a kifejezések – családellenes, társadalomellenes stb. – amelyek aztán végigkísérték a gyülekezet pályáját, és amelyek bizonyos szerzőknél a mai napig visszaköszönnek. A Hit Gyülekezete azonban az üldöztetés során is képes volt növekedni, kikezdhetetlenségének egyik fontos pillére, hogy a kommunista időkben is megőrizte hitelességét, semmilyen módon – sem fenyegetéssel, sem ígéretekkel – nem sikerült a rendszer együttműködőjévé tenni.

Mindez a kötetben szereplő többi kisegyház egy részéről is elmondható, ám akadnak közöttük kollaboránsok is. Sőt a kisegyházak ernyőszervezeteként működő Szabadegyházak Tanácsának elnöke maga is III/III-as ügynök volt, aki azt a feladatot kapta, hogy lehetőség szerint az összes hozzá tartozó közösséget az elnyomó gépezet uralma és kontrollja alá terelje.

A kisegyházakról készült tanulmánnyal részletesen a sorozat következő részében foglalkozunk. Ebben a cikkben a római katolikus egyházra fókuszálunk, ám mindezek előtt érdemes felvázolni az állambiztonsági szervezet felépítését, hogy láthassuk, milyen szisztematikusan hálózták be a teljes társadalmat.   

„Veszélyes elemek”

A magyar titkosszolgálatok a világháború után szovjet mintára és itt dolgozó szovjet tisztek irányításával szerveződtek és működtek. A cikkünk szempontjából fontos információ, hogy a Belügyminisztérium III-as Főcsoportfőnöksége több átalakítás után 1962-től egészen a rendszerváltásig lényegesebb változtatások nélkül működött.

A III-as Főcsoportfőnökségen belül a III/I volt a Hírszerző Csoportfőnökség, a III/II a Kémelhárító Csoportfőnökség, a III/III a Belső reakció és Szabotázselhárító Csoportfőnökség. A III/IV a Katonai Elhárító Csoportfőnökség, a III/V az Operatív Technikai Csoportfőnökség, vagyis a titkos technikai eszközök, lehallgatások, rejtett kamerás felvételek, nyomdatechnika stb. felelőse. A rendszerváltáskor mindebből a III/III-as csoportfőnökségről mondták ki, hogy meg kell nevezni az ott tevékenykedőket mint a diktatúra fenntartóit és kiszolgálóit. Mint írtuk, sajnos ez az elképzelés sem teljesült, a többi négy csoportfőnökség esetében pedig eleve elzárkóztak a múlt feltárásától, mondván: ezek egy olyan szakmát képviselnek, amely a demokráciákban is jelen van, ráadásul ez a négy csoportfőnökség szigorúan elválasztva működött az „erkölcsileg valóban aggályos” III/III-tól, ami tisztes állampolgárokat figyelt meg és tett tönkre pusztán azért, mert a rendszerre veszélyes elemeknek bélyegezték őket. Természetesen ez az érv is hazugság, a fellelhető adatokból is egyértelműen látszik, hogy a különféle csoportfőnökségek egymással szorosan együttműködtek, például számos esetben „adták-vették” ügynökeiket egymás között.    

A III/III. Belső reakció és Szabotázselhárító Csoportfőnökség több osztályra bomlott. 

A III/III-1.: Elhárítás az egyházakban, szektákban, volt szerzetesek között, elhárítás nemzetközi egyházi szerveknél és emigráns szervezetekben (a III/I Csoportfőnökséggel együtt). Ezen belül az „a” alosztály a római katolikus egyházra, a „b” a római katolikus egyház vezetésére és intézményeire koncentrált. A „c” alosztály feladata a protestáns és más egyházakkal, illetve szektákkal szembeni elhárítás. III/III-2. volt az Ifjúságvédelmi elhárítás. Az „a” alosztály a felsőfokú intézményekkel foglalkozott, a „b” feladata az ifjúságellenes reakciós erők elhárítása az ifjúság körében (ifjúsági szervezetek, klubok, galerik stb.) volt.

A III/III-3. feladata a Társadalomellenes erők elhárítása; a III/III-4. feladata a Kulturális elhárítás, ezen belül a radikális ellenzékiek, szektás egykori párttagok, trockisták, álbaloldaliak, nacionalisták megfigyelése volt. 

Mindezek mellett számos további alosztály és osztály működött, hiszen figyelték a kiemelt tájékoztatási objektumokat – gyakorlatilag az összes tévécsatorna, rádió és újság a kommunista párt közvetlen irányítása alatt működött, a szerkesztőségekbe telepített ügynökökkel, szigorúan titkos tisztekkel. Ugyanígy ellenőrizték a filmgyártást, a kultúrát, a színházakat, mozikat, de még a sportot és a könnyűzenét is, valamint a teljes tudományos világot.

Kémközpont Rómában?

Ilkei Csaba új kötetének első feléből megtudhatjuk, hogy a Rómában működő Pápai Magyar Intézet gyakorlatilag a kommunista állambiztonság egyik kémközpontja volt. Amint arról A római Palota titkai című cikkünkben írtunk, (Hetek, 2019. május 24.) a magyar állam által 1927-ben létesített Római Magyar Akadémia egyik tagozatát, a Papi Osztályt, XII. Pius pápa 1940-ben a Pápai Magyar Intézet rangjára emelte, és rektorát is ő maga nevezte ki. Az intézetet 1948-tól 1964-ig emigrációban élő papok működtették, majd a Vatikán és a Kádár-kormány 1964-ben kötött megállapodása értelmében a római Falconieri-palota a magyar katolikus egyház tulajdonába került, és az olasz főváros egyetemein tanuló magyar papok intézetévé alakították át. Az immár a Magyar Katolikus Püspöki Kar felügyelete alatt működő Pápai Magyar Intézet mindenkori vezetőjét a magyar állam hozzájárulásával nevezték ki, növendékei pedig csak olyan magyar egyházmegyések lehettek, akiknek kiküldéséhez a hazai egyházi vezetés hozzájárult. 1965-ben a Belügyminisztérium III/I és III/III csoportfőnöksége közös intézkedési tervet készített a Pápai Magyar Intézettel összefüggő állambiztonsági feladatok végrehajtására. A BM III/III-1-a alosztálya 1968. május 3-ától „Palota” fedőnéven objektum dossziét nyitott, abban tárolta a Pápai Magyar Intézet működésével és személyi kérdéseivel kapcsolatos összes szigorúan titkos iratot. Egy 1976-ban készült jelentés szerint 1964 és 1975 között 46 egyházi személy – ösztöndíjas és vezető – fordult meg az Intézetben. A titkosszolgálat 20 fős hálózatot foglalkoztatott. 1971 és 1980 között 28 fő tanult Rómában, közülük 14 volt az állambiztonság beszervezettje, és rajtuk kívül további 4-5 társadalmi kapcsolat is segítette a hálózatot.

„A Rómában tanuló egyházi személyek otthonában működő kémközpont miatt az érkező ösztöndíjasok csak a kerti kapun át léphettek az épületbe, a lépcsőházat nem használhatták, csak a liftet, és bárhol tartózkodtak, számítaniuk kellett arra, hogy figyelik, lehallgatják őket, jelentenek róluk Budapestre. A teljes második emeletet elfoglaló Intézet működéséért és operatív védelméért a BM III/I-4. osztály felelt, az ösztöndíjasok szintje alatt és fölött a hírszerző főrezidentúra beosztottai és a megbízható alkalmazottak dolgoztak. A Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasainak, egyházi vezetőinek több mint fele állambiztonsági hálózati személy, vagy társadalmi kapcsolat volt. Igazolt lojalitás nélkül senki sem juthatott ki” – olvasható a titkos állambiztonsági dokumentumok alapján készült tanulmányban.

Egy 1981-es belügyminisztériumi jelentésből kiderül, hogy a római „hálózat főpásztora, I. J. szintén a kommunista elnyomógépezet része volt, hiszen 1963-ban hazafias alapon csatlakozott a BM III/III-as csoportfőnökségéhez: Ijjas a római katolikus egyház elleni elhárítás ügynöke, később titkos munkatársa lett „Illés”, „Péter”, és „Máté” fedőnévvel, miközben a „látható világban” előbb címzetes püspök, majd kalocsai érsek, 1969–1987-ig pedig a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, tehát a magyar katolikus egyház egyik csúcsvezetője volt.

A „Palota” dosszié dokumentumai alapján a szerző arra a megállapításra jutott, hogy a Pápai Magyar Intézetet 1964-től 1992-ig vezető nyolc rektor közül hat az állambiztonság hálózati ügynöke volt: Cs. I. (fedőneve: „Dr. Szabó”), Z. Gy. („Jánosi Zoltán”, „Wittmann Karl”), F. Á. („Alfonz”, „Ludvig Beron”), B. I. („Blanc”), D. L. („Körmöczi”, „Bajai László”), K. Sz. („Nyíri”, „Keleti”).

A katolikus egyház múltjának megismerése céljából a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2006-ban létrehozta a Lénárd Ödön Alapítványt. Az alapítvány első elnöke, Várszegi Asztrik (2018-ig pannonhalmi főapát) volt, aki 2007-ben a Hetek megkeresésére azt mondta: az előző fél évszázad „nagyon nehéz történelmi korszak volt a katolikus egyház számára. Ebben a múltban nyilván voltak szentek és voltak ügy-nökök is. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a katolikus egyház, köztük az ügynökök is, az elnyomó rendszer áldozatai voltak, és vannak, akik távolabbról nézve a történéseket azt mondják, hogy az egyház vezetői kiszolgálták a kommunista diktatúrát. Azt gondolom, és ezt képviselem a kuratóriumban, hogy mindezt differenciáltan kell nézni”. Várszegi Asztrik 2010-ben lemondott az alapítvány vezetéséről. Az online keresők alapján az alapítvány az elmúlt 13 évben egyetlen könyvet, a katolikus egyház 1956-os szerepét feltáró művet adott ki.

Olvasson tovább: