Kereső toggle

Utazás egy fekete lyuk mélyére

Auschwitz: Európa bukásának szimbóluma

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

75 évvel ezelőtt, 1945. január 27-én szabadult fel az a náci koncentrációs és haláltábor, amely egyértelműen a zsidóság ellen a nemzetek által elkövetett legnagyobb gonosztett, a teljes kiirtásukat célul kitűző holokauszt szimbólumává vált. Rendhagyó emlékezésként egy virtuális sétára hívjuk az olvasót ennek a fekete lyuknak a mélyére.

Ez a kisváros, amely az Oswiecim nevet viseli, hat éven keresztül a Lengyelországot megszálló németek akaratából a Harmadik Birodalomhoz volt csatolva. A települést Auschwitznak nevezték át a mindent árjásítani akaró nácik – ezen a néven lett a gonoszság olyan szinonimája és szimbóluma, ami ma is megrendíti azokat, akik odalátogatnak. Ha ma bárhol elhangzik a holokauszt szó, akkor az európai kultúrát és történelmet ismerők azonnal az auschwitzi táborra gondolnak. Így van ez akkor is, ha a holokauszt áldozatainak többségét nem itt ölték meg.

Ugyanakkor ebben a táborban gyilkolták meg a legtöbb zsidót. Összeurópai szimbólummá vált Auschwitz, mert ellentétben a többi megsemmisítő táborral, ahol főként a kelet-európai, galíciai úgynevezett ostjudeneket ölték, Auschwitzba Európa minden részéből érkeztek a transzportok. Norvégiától Görögországig, Ukrajnától Franciaországig nincs olyan európai ország a németekkel szövetséges vagy az általuk megszállt államok közül, ahonnét ne deportáltak volna zsidókat Auschwitzba. Egy bűn miatt: mert megszülettek. Egy célból: hogy meggyilkolják őket. Nem csoda, hogy ez a lengyelországi kisvárosban létrehozott halálgyár szimbólummá vált. Nem csupán a holokauszt, hanem az európai kultúra bukásának szimbóluma is. Kontinensünk azóta már nem ugyanaz, mint előtte volt. Európa kultúrája, műveltsége és technikai fejlettsége nem tudta megakadályozni ezt a népirtást, legfeljebb kiszolgálni azt. Erre is emlékeznünk kell január 27-én, a tábor felszabadulásának évfordulóján, amelyet az ENSZ 2005 óta a holokauszt nemzetközi emléknapjává emelt.

Tatár György filozófus többéves izraeli tartózkodása során arra lett figyelmes, hogy másképpen kezdte látni Európát: „(…)a világról alkotott képem némileg átalakult. (…) Amikor meglepetten megkíséreltem lerajzolni magamnak egy papírszeletre ezt az új politikai földgolyót, a következő kép tárult a szemem elé. Közép- és Kelet-Európa olyan távoli homályba merült, hogy az egyes országok jóformán megkülönböztethetetlenné váltak egymástól. Az a néhány pontjuk, amely olykor-olykor elővillant ebből az elmosódott szürkületből, ebből a mindent elnyelő fekete lyukból, egyedül a múlthoz kapcsolódott: helységnevek, melyek a ma ott lakók számára vagy mást jelentenek, vagy egyáltalán semmit. Történetek: félig szépirodalom, félig hamuvá égett, fenyegető emlék. (…) Ezt a kozmikus fekete lyukat, amelynek Auschwitz a fővárosa, balról néhány nyugati ország határolja, nekiszorulva az Atlanti-óceán partjának. (…)” Nem véletlenül használja a fekete lyuk metaforáját, hiszen az auschwitzi tábor és az, amit szimbolizál, a holokauszt végérvényesen elnyelte nem csupán a zsidó nép millióit, hanem azt a jellegzetes világot és kultúrát, amivel az elődeink száz évvel ezelőtt még nap mint nap találkoztak. Rendhagyó emlékezésként egy sétára hívjuk az olvasót az auschwitzi és birkenaui táborrészek emblematikus helyeire. Virtuálisan elsétálunk ennek a fekete lyuknak a mélyére.

Cél: a végső megsemmisítés

Elsőként az egykori adminisztrációs épületbe lépünk be, amely ma látogatói központként funkcionál. Néhány tíz méter után odaérkezünk a valaha laktanyaként a lengyel hadsereg számára szolgáló koncentrációs tábor kapuja elé. A kapu bal oldalán az őröknek és irodának helyt adó épület. A kapu fölött az ismert felirat: „A munka szabaddá tesz”. Természetesen a szöveg németül van, hasonlóan a Harmadik Birodalom területén fekvő számos koncentrációs tábor kapujához. Ne felejtsük el, hogy 1939 októberétől Oswiecim a Nagy Német Birodalomhoz tartozott, annak Warthegau körzetéhez. Ez utóbbit az elfoglalt Lengyelország nyugati területeiből alakították ki. 1940 tavaszán született meg az SS vezetése fejében, hogy az Oswiecim nevű lengyel városka (amely közben a Birodalomhoz csatolt területeken elrendelt németesítés következtében az Auschwitz nevet kapta) külterületén fekvő laktanyát alakítsák át koncentrációs táborrá. Egyszerű indoka volt az új tábor megalapításának: a lengyelországi börtönök túlzsúfolttá váltak a tömeges letartóztatások miatt. Ugyanis a náci faji politikában a lengyel értelmiség felszámolásának és a lengyelek tömeges rabszolgasorba taszításának fontos szerepe volt. Auschwitz táborral a nácik célja az odaszállítottak munka általi megsemmisítése volt. Parancsnoknak Rudolf Hösst nevezték ki, akinek olyan gyakorlati kérdésekkel is meg kellett küzdenie, hogy hogyan lesz elég anyag a tábori kerítéshez szükséges szögesdróthoz. Munkatársaival elmentek és loptak, így sikerült bekeríteni a tábort.

A barakkok teljesen hétköznapiak. A tábor területén mindegyik nemzetnek van saját épülete, ahol bemutathatja az adott ország holokausztjának történéseit. A magyaroké a 18. barakk. Négy olyan barakk van, ami az állandó kiállítást mutatja be. Ez az auschwitzi táborkomplexumnak (Birkenauval, Monowitzcal és a melléktáborokkal együtt) a történetét taglalja. Itt láthatóak üvegtárlók mögött az áldozatoktól elvett imaköpenyek, fésűk, fogkefék, lábbelik és mintegy húszezer meggyilkolt nő levágott haja, mintegy tizenöt méter hosszú tárlóban.

Következzen a büntetőbarakk. Börtön ez a börtönben. Az ide utalt rabokat általában szökési kísérlettel, ellenállás szervezésével gyanúsították. Formális tárgyalást követően halálra ítélték, majd az úgynevezett halálfalnál agyonlőtték őket. A büntetőrészlegben voltak a föld alatti zárkák is, ezeknek három fajtája volt. Az éheztető zárkába zárt foglyokat halálra éheztették. Ma is mutogatják az egyik zárka ajtaját, amibe egy lengyel katonatiszt az agóniája közben a kezével kaparta bele Szűz Mária képét. A sötétzárkába semmilyen fény nem hatolt be. Nagyon gyakran egyszerűen megőrültek a síri sötétségbe hullajtott emberek. Az állózárka csak éjszaka üzemelt. A munkanapot követően az engedetlenek töltötték benne az éjszakájukat. Ez egy olyan szűk helyiség volt, hogy nem lehetett benne leülni, sem lefeküdni, hanem csak állni. Általában négy embert is bezsúfoltak az alig egy négyzetméter alapterületű cellába. Aki megérte a reggelt, az ébresztő után csatlakozott a munkacsoportjához, és végigdolgozta a napot. Este pedig ismét az állózárkába kellett mennie, egészen addig, amíg a büntetése le nem járt. Kevesen élték túl.

Ahogyan átmegyünk a szögesdróton, elhagyjuk a tábor területének azt a zónáját, amely a foglyok számára létesült. Három olyan épületet látunk, ami az SS-esek számára szolgált: laktanya, irodák, kórház. Jobb felé, egészen hátul, már a Sola folyó partjához egész közel egy családi házat láthatunk. Ma is az, és 1940–45 között is az volt. Abban a házban lakott Rudolf Höss, az auschwitzi táborparancsnok és családja. Felesége és az öt gyermekük. Az ötödik, a legkisebb itt is született. Létezik egy olyan könyv, amit úgy neveznek, hogy a Höss család albuma. Ebbe jegyezték fel a főbb eseményeket, ebbe írtak bele azok a neves látogatók, akik vendégeskedtek a családnál. Ebben ilyeneket olvashatunk többek között: „A feleségem mindig azt mondja, ne csak a munkáddal törődj. Legyél többet a gyerekekkel!” Így éltek Hössék, egy boldog német család a keleti élettérben, amit Adolf Hitler megálmodott az övéi számára. A tábor őrei és családtagjaik néhány ezer fős német kolóniát alkottak. Üdülők, vendégházak, jól megszervezett és felszerelt bolthálózat állt a rendelkezésükre. Szórakoztak, kirándulni jártak. Az egyedülállók között szerelmek, kapcsolatok szövődtek, amelyek egy része házassággal is végződött. Az ő mindennapjaikat örökítette meg többek között az úgynevezett Höcker-album, amely képeinek többsége 1944 júniusában készült. Mosolyok, pudingevő verseny, éneklés, születésnapok.

Már a drótkerítésen kívül egy fűvel fedett tetejű épületet látunk. A kéménye az ég felé mered. Ez az auschwitzi egyes krematórium. Amikor 1941 decemberében, újító módon, szovjet hadifoglyokon Höss egyik asszisztense a büntetőbarakk légmentesen lezárt egyik pincehelyiségében kipróbálta a Zyklon-B kristályt mint a tömeggyilkosság eszközét, a krematóriumot is átalakították. Az addig a hullák tárolására használt helyiséget szigetelték, légmentesen záródó ajtóval látták el. A bezsúfolt áldozatokhoz egy, a tetőn lévő nyíláson át dobták be a kristályokat, amelyek 27,5 Celsius-fokon szublimáltak mérgező gázzá. Az eredetileg rovar- és rágcsálóirtó szer megbénította az áldozatok vérének oxigénszállítását, és alig több mint negyedóra alatt képes volt végezni az emberekkel. A kristályokat gázálarcos SS-esek dobták be a tetőn lévő nyíláson keresztül, amelyet ezután légmentesen visszazártak. Miután meggyőződtek az áldozatok haláláról, a kamrába küldték az úgynevezett Sonderkommandót, ami zsidókból és halálra ítélt kényszermunkásokból álló csoport volt, ahogyan a Saul fia című film nagyon érzékletesen bemutatja. Az auschwitzi táborkomplexumban nem csupán az újonnan érkezőket szelektálták, válogatták ki, hanem a már regisztrált foglyok fölött is folyamatosan ott lebegett a kiválasztás réme. Ha valakit a megérkezéskor munkaképesnek ítéltek, az nem jelentett automatikus túlélést. Noha 1942-től a tábor teljes infrastruktúráját az európai zsidóság megsemmisítésének szolgálatába állították, ez nem jelentette azt, hogy a lengyel, orosz, olasz és más nemzetiségű foglyok fellélegezhettek. A halálgyárnak volt melléküzemága is.

12 ezer gyilkosság naponta

Három és fél kilométeres út vár ránk, ha el akarunk jutni Birkenauba. A Nemzetközi Élet Menetén minden évben az izraeli holokauszt-emléknapon (jom hashoah) fiatalok, idősebbek tízezrei túlélőkkel együtt, gyalogosan teszik meg ezt az utat, hogy kifejezzék: az élet legyőzte a halált, és Izrael népe él! Birkenau kevésbé látványos hely, mint Auschwitz, és pont emiatt borzalmasabb is. Himmler, az SS birodalmi vezetője, személyesen választotta ki az európai zsidók kiirtásának helyszínéül. A település közelében hat európai vasútvonal találkozott, és ez nagyban megkönnyítette a deportálásokat. Birkenauban négy gázkamrát építettek a hozzá tartozó krematóriumokban. Egy nap alatt 12 ezer embert lehetett meggyilkolni és 4476-ot elégetni.

A birkenaui táborba küldött áldozatoknak kezdetben nagyjából két és fél kilométert kellett gyalogolniuk a vasúti perontól. A gyengéknek, betegeknek és azoknak, akik ilyennek érezték magukat, felajánlották, hogy teherautókon viszik el őket a táborba. Őket azonnal a gázkamrákhoz vitték és elgázosították. Mielőtt a magyar zsidók tömeges deportálása, az úgynevezett Höss-akció elkezdődött, felépítették az úgynevezett „magyar rámpát”, ami lehetővé tette, hogy már a birkenaui tábor szögesdróttal elzárt területére, alig száz méterre a gázkamrákhoz juttassák be az áldozatokat. A vasúti sín az SS-esek által használt őr- és adminisztratív épületek alatt futott be a táborba. A vasúti kapu, az úgynevezett halálkapu mellett van egy gyalogos kapu, amin ma is beléphetünk mint látogatók a birkenaui tábor területére. A magyar rámpa tulajdonképpen kettévágja a birkenaui lágert. Baloldalon a női tábor található, amelynek egyes barakkjai kőből épültek, ellentétben a jobboldali, eredetileg férfitáborral, amelynek fából készült, lóistállónak épített barakkjai voltak.

Ma, ha végigsétálunk a magyar rámpán, elérkezünk a II. és III. gázkamrák romjaihoz. Ma is tisztán kivehetőek a föld alatti vetkőzőhelyiségbe vezető lépcsők, és az ezekre merőleges gázkamrák is letagadhatatlanul látszanak. A két gázkamra közötti területen ma egy hatalmas emlékmű áll az Auschwitz komplexumban meggyilkoltak emlékére. Szövege a következő: „Legyen ez a hely örök jajkiáltás és intés az emberiségnek: A hitleristák itt gyilkoltak meg hozzávetőleg másfél millió férfit, nőt és gyermeket – többségében Európa országainak zsidó polgárait. Auschwitz-Birkenau 1940–1945”.

Az emlékmű mögött balra fordulva sétálhatunk el a Kanada táborrészbe, ahol annak a huszonhat barakknak az alapjai maradtak meg csupán, ahol a deportáltak utolsó holmiját gyűjtötték össze és szortírozták. Hogy mekkora mennyiségű holmiról lehetett szó? A kutatások szerint a magyarországi deportálásokat követően mintegy háromszáz vasúti kocsi kellett ahhoz, hogy az elrabolt tárgyakat elszállítsák a Harmadik Birodalomba. Mi lett ezeknek a sorsa? Németországban a jobb minőségű holmikat az áruházakban árusították, míg a kevésbé jókat a frontkatonák családjainak vagy a kibombázott németeknek adták segélycsomagként. Ezzel a táborrésszel szemben áll egy viszonylag épen maradt épület. Ezt hívták a tábori zsargonban szaunának. Itt volt a ruhák fertőtlenítésére használt helyiség és itt volt a valódi fürdő, ahol a rabok zuhanyozhattak.

Egy újabb kapun keresztül kilépünk a Kanada részlegből. Jobbra két épület romjai tűnnek fel. Ezek a IV. és V. gázkamrák voltak. Ahogyan elhaladunk előttük, egy tisztáshoz érkezünk. Tábla figyelmeztet minket, hogy vigyázzunk, mert ezen a mezőn is szórták szét a meggyilkoltak hamvait. Forduljunk is a két gázkamra között vezető ösvényre, aminek jobb oldalán egy tavacska található. Ezt úgy nevezik, hogy a Hamvak tava. Ide is szórták az elkövetők az emberi hamvak egy részét. Ha valaki kíváncsiságból beledob egy követ a vízbe, még ma is hamvak úsznak a felszínre. Persze ezt nem illik.

Nincs más dolgunk, mint visszasétálni a kiindulópontunkhoz, a birkenaui tábor bejáratához. Ahogyan az egyenes úton sétálunk, baloldalunkon a tábori zsargon által Mexikónak nevezett, kiépítetlen táborrészt látjuk. Ezt már nem sikerült befejezniük a gyilkosoknak, mert a tábort hamarosan felszabadították a szovjetek, akik Auschwitzba érve tényleg az életet hozták el az ott maradt, mintegy hét és fél ezer rabnak. Ezt megelőzően a nácik a foglyok többségét, mintegy ötvenezer embert az úgynevezett halálmenetekben nyugatra hurcolták.

A meglátogatott helyszínek után talán ez a legnagyobb élménye az embernek: ő visszatérhet. Ez a visszatérés nem csupán fizikai, hanem szimbolikus is. Nekünk, akik 75 évvel a holokauszt után már minden információhoz hozzáférhetünk, kell tanúskodnunk arról, ami a holokausztban történt. Bárki, aki a holokauszttal kapcsolatosan rendelkezik tudással (és ha eddig eljutottál, akkor már te is közénk tartozol, kedves Olvasó), hordozza a felelősséget azért, hogy ez a tragédia és az áldozatok emléke soha ne legyen elfelejtve. Felelősségünk van a jövőért és annak alakulásáért, és ehhez le kell vonnunk a holokauszt tanulságait. Ennek a tanúságtételnek is szimbóluma az auschwitzi tábor, amely 75 évvel ezelőtt szabadult föl.

A szerző az Élet Menete Alapítványtanácsadója

Olvasson tovább: