Kereső toggle

A holokauszt megértéséhez nincs megfelelő életkor

Interjú Vidakovic Lea grafikus-festőművésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lea díjazott animációs filmjei és kiállításai ugyanúgy bejárták a világot, ahogyan ő maga. A Topolyai Múzeumban fellelhető kiállításának középpontjában nagymamája holokauszt-emlékeinek feldolgozása áll. Beszélgetés a vajdasági zsidók történetéről és az emlékezés fontosságáról.

Mi az a Memento? Honnan kapta a nevét? Miért Ön készítette a filmet?

– A Memento egy megemlékezés. Ebben az esetben a saját szemszögemből emlékezem vissza a holokauszt elhallgatott szörnyedelmeire, ahogyan a nagymamám ritkán, vagy pontosabban soha nem beszélt azokról (legalábbis nekem). Írásaiból és a vele készített interjúkból ismertem meg ezt a sötét sarkát az ő világának. Számítottam rá, hogy egyszer csinálok erről egy munkát vagy egy filmet, de nem gondoltam, hogy a „majd egyszer” ilyen gyorsan bekövetkezik. Úgy véltem, később fogom elkészíteni, amikor öregebb leszek, és jobban megértem mindazt, ami el lett hallgatva. Azonban amikor nekikezdtem, rájöttem, hogy egy ilyen történethez nincsen megfelelő életkor, időpont vagy megfelelő távolság, ahonnan jobban meg lehet érteni. Ez a téma mindig ugyanolyan marad. Nem múlik és nem szépül. Ezért, amikor április elején Vastag Gazsó Hargita, a Topolya Község Múzeuma vezetője felvetette a kiállítás lehetőségét – a 75 éves holokausztáldozatok megemlékezésével kapcsolatban –, nem gondolkodtam, csak nekivágtam.

Miért pont ezt a technikát választotta?

– A kiállítás egy több részből álló multimédiás bemutató, mely mindegyike különböző technikával készült: miniatúrákból, animációkból, videókból és valós tárgyakból. A vetítés legnagyobb része egy animációból áll, ami egy házaspárt ábrázol sabbátkor, a hajvágás a táborban és a hamvak tánca pedig videóként készült. Egy másik videó például olyan életepizódokat ábrázol a nagymamám emlékei közül, amelyek abból az időszakból származnak, amikor egy krumplihéj vagy tíz babszem jelentette a túlélést. Mivel megemlékezéseiben főleg ételekről gondolkodott (vagy álmodott), ezért úgy döntöttem, hogy a kiállítást is élelmiszerek köré építem fel. A miniatúrák és az animációk szerintem azért a legmegfelelőbbek a történetek ábrázolására, mert az ezekben megjelenő elemekhez másképp viszonyulnak a nézők, mint például egy dokumentumfilmben valósan megjelenő kenyérmorzsához vagy rothadt lóhúshoz. A kiállítás egyik részében megjelenő tárgyak lehet, kissé „távolságtartóbbak”, azonban a kiállítás másik része pont az érzékeknek szól. Az indiáner kalács íze, a föld illata megragadja a nézőt, amikor belép a terembe, mielőtt elmerül a nézni-, olvasni- vagy hallgatnivalók között. A felidézett emlékek így „távolságtartók”, ugyanakkor teljes elmerülést is kívánnak a résztvevőtől. De ezt az élményt nehéz szavakba önteni, ahhoz hogy valaki megértse, ott kell lennie. Ez a fajta kettősség más munkáimra is jellemző. Érdekes a nézőt ilyen helyzetbe hozni és magára hagyni, hogy ő derítse ki saját magától a kiállítás lényegét.

Azt olvastam, hogy 14 évesen ismerte meg a nagymamája történetét. Addig semmi jelet nem vett észre a családjában ezzel kapcsolatban? Ennyire el lehet hallgatni ezeket a szörnyűségeket?

– Tudtam, hogy megtörtént, de soha nem kérdeztem erről senkit, és nem hallottam senkit mesélni róla. Szerintem ezeket mindenki másképp dolgozza fel, és a nagymamám nem szerette volna ezzel terhelni a családot. A család nagyon sokat számított neki, és mindent megtett, hogy segítsen és gondoskodjon rólunk. Szerintem teljesen megfeledkezett önmagáról, és a családtagoknak szentelte magát. Ha belegondolok, ez az odaadás egy módja lehetett a felejtésnek. Talán az élete vége felé, amikor már mindenki felnőtt, más-más útra tért és magára maradt, többször megemlítette a történteket, azonban az eltemetett emlékei és érzései véleményem szerint végigkísérték egész életében. Főleg az éhségérzet emléke, amikor éveken át szalonnával a zsebében járt, még akkor is, ha csak a városba ment ki egy rövid sétára. Végül, amikor öregotthonba került, az éhség témája vissza-visszaköszönt, de ekkor már nem lehetett tudni, hogy demenciával küszködve a pillanatnyi helyzetéről vagy az emlékeiről beszél.

Forgassuk vissza az időt! Ott áll kamaszként egy padlás alatt, majd felmegy. Miért ment fel?

– Kutattam, mint minden más gyerek vagy kamasz. Amikor beleolvastam a talált interjúkba, emlékszem, hogy kíváncsi lettem, főleg azért, mert nekem senki nem mondott semmit róluk. Nem voltak semmiféle terveim vagy ötleteim a talált anyagokkal. Nem nagyon tudtam velük mit csinálni. Nem hiszem, hogy közvetlen utána más lettem volna. 22 év telt el azóta, és még most sem vagyok teljesen biztos, hogy mit kezdjek a múlttal, de a Memento kiállítás egy nagy előrelépés ezzel kapcsolatban.

A topolyai kiállítás az ízekre épül. Miért?

– Igen: ízekre, illatokra, textúrákra. Laura U. Marks azt írja, hogy az érzékek, mint íz, illat és tapintás, lehetnek a tudomány, szépség és etika járművei. A dolgokat meg lehet ismerni más érzékeinkkel is, nem csak hallással és látással. Ez a hozzáállás megfelelőnek tűnt egy ilyen téma kifejtéséhez. Marks az affektusra utalva azt írja, hogy mivel öntudatlan, ez egy közölhetetlen dimenziója az érzéki élménynek.

A nagymamája kiköltözött Izraelbe. Ennek volt köze a délszláv háborúhoz?

– Igen, először az unokatestvérem költözött ki Izraelbe a háború miatt, utána anyukája a férjével és a fiatalabb unokatestvérével, majd a nagyapám és a nagymama követte őket, hogy segítsen nekik egy új, jobb életet teremteni. Eleinte szerette volna a nagymamám, ha a mi családunk is csatlakozik, de a szüleim mégis úgy döntöttek, hogy Jugoszláviában maradnak.

Mit tudunk a vajdasági zsidóság deportálásáról? Ez a kiállítás nagyban hozzájárult e részlet megismeréséhez is. Meddig lesz látogatható?

– Szerintem a nem zsidók elég keveset tudnak a vajdasági zsidók deportálásáról, főleg a fiatalabb generációk. Bár filmekből, könyvekből és a hátborzongató leírásokból megtudhatjuk az igazságot, hogy milyen volt egy haláltáborban élni a mindennapokat, az embereket másként érinti az, ha egy közelebbi ismerős vagy barát mesél el egy ilyen történetet, mert ez közelebb hozza az eseményt az emberhez. Ugyanígy én is, amikor megemlítem valakinek, hogy a nagymamám is ott volt, az illető rádöbben, hogy van olyan, aki túlélte, és továbbvitte magával ezeket az emlékeket egy életen át. Én egy olyan módját választottam a megemlékezésnek, ami ezeket a szörnyűségeket csak a távolból, szubtilisan érinti. Fontosnak tartom, hogy ezek a személyes történetek világot lássanak, és ne csak az a generáció mesélje el őket, aki ott volt, hanem a következő generáció is emlékezzen, és vigye tovább ezeket. Ez az esemény mindnyájunkat átformált, a nyomai valahol bele vannak itatva a személyiségekbe, még akkor is, ha ezek nem látszanak elsőre. Sohasem lesz elég a megemlékezésből és az ismétlésből, mert a világ ugyanolyan bolond maradt. Lehet, épp másokkal, de hasonló szörnyűségek történnek most is. Ezért most is éppúgy fontos emlékeztetni az embereket, mint bármikor, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat újra és újra. A kiállítás egy nagyon jó lehetőség erre. A Topolyai Múzeumban a kiállítás májustól késő októberig tekinthető meg.

Olvasson tovább: