Kereső toggle

Veszélyes flört a kommunizmussal

Paul Hollander emlékére

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Paul Hollander

A közelmúltban 86 évesen elhunyt Paul Hollander a szociológia eszközeivel igyekezett megfejteni a tömeggyilkos diktatúrák, főként a kommunizmus iránti, szinte vallásos jelleget öltő nyugati rajongást. A magyarországon született tudós Előre jelezte, hogy az ellenértelmiségiek a kommunizmus után az iszlámot jelölik majd ki a kapitalizmus kudarcaiból kivezető következő igaz útként.

Paul Hollander „morbid vonzódásnak” nevezte azt az életre szóló kíváncsiságot, amely – minden bizonnyal fiatalkori élettapasztalatai nyomán – nyugati értelmiségiek kommunizmus iránti csodálatának vizsgálatára ösztönözte. Az 1932-ben Budapesten, középosztálybeli zsidó családban született szociológusnak a két legiszonyatosabb politikai rendszert volt alkalma testközelből megismerni – az indíttatás tehát kézenfekvőnek tűnik.

A második világháborút a család bujkálva vészelte át. A halál árnyékában, tizenkét évesen Hollander arról beszélgetett apjával – aki az első világháborúban ezt átélte –, hogy milyen érzés, amikor az embert meglövik.

A szovjet „felszabadítók” kommunizmusa először megérintette, de kénytelen-kelletlen hamar szembesült annak valódi természetével. 1956-ban gyalog ment át a határon Ausztriába. Angliában, a London School of Economicson diplomát, az amerikai Princetonon PhD fokozatot, a Harvardon pedig, immár tanárként, egy értékes barátot szerzett, Stanley Milgram, az egyik legbefolyásosabb társadalompszichológus személyében.

Rövidesen a Massachusetts Egyetem professzora lett, és egész további pályáját ezen a poszton töltötte. 1981-ben jelent meg a Politikai zarándokok című könyve, amely ismertté tette a nevét (magyarul 1996-ban adták ki). Életművében ez a kötet adja legátfogóbb elemzését a kommunista rezsimek propagandistájaként fellépő nyugati értelmiségi réteg kialakulásának. Az általa „antagonisztikus kultúrának” (adversary culture) nevezett jelenségre a The End of Commitment (Az elkötelezettség vége, 2006), valamint a From Benito Mussolini to Hugo Chavez (Mussolinitől Chavezig, 2017) című írásaiban is visszatért.

A kommunizmus áldozatainak emlékére létrehozott alapítvány (Victims of Communism Memorial Foundation) alapító tagjaként haláláig részt vett az intézmény rendezvényein. Az egyik ilyen legfontosabb esemény az éves „nemzetek névsorolvasása” (Roll Call of Nations), amelyen nagykövetek és különböző etnikai csoportok vezetői Washingtonban koszorút helyeznek el a hazájukban a kommunizmus áldozatává vált honfitársaik emlékére.

Értelem és érzelem

George Bernard Shaw (középen) moszkvai látogatása során. A propaganda áldozata lett.

Hollander szerint a nyugati értelmiségiek saját kulturális örökségüktől való elidegenedésének eredője az egyháztól való eltávolodás. A múltban a tudás letéteményesei keresztény intézményekből, azok világnézetével átitatott tananyag elsajátításával kerültek ki. Az értelmiség tehát ilyen módon a papsággal rokon, ám idővel a társadalom többi részével együtt egyre inkább elfordult a vallás közvetítette értékektől. Ezek helyére lépett be szükségszerűen tökéletlen társadalmuk megvetése és egy tökéletes állam iránti vágyakozás.

Az antagonisztikus kultúra utópizmusa – az emberi természettel kapcsolatos tényeket lesöpörve az asztalról – rendíthetetlenül hisz az emberben rejlő korlátlan potenciálban. Abban, hogy ami a természetünkben romlott, az a félresiklott szocializáció és kultúra számlájára írható. Nem számít, hogy várakozásuknak minden eddigi történelmi tapasztalat ellentmond – ha egy kísérlet elbukott, egyszerűen tovább kell lépni a következőhöz: Sztálin után Maóhoz, Castróhoz, Ortegához, Chavezhez. (Hollander idézi például Lukács Györgyöt, aki beismerte, hogy a marxizmus minden kitételének tapasztalati cáfolata sem tántorítja el az elméletbe vetett meggyőződésétől.)

A kommunista rezsimekhez való nyugati vonzódás „első hullámát”, a bolsevik forradalom utáni évtizedektől a második világháború végéig tartó időszakot Hollander „az értelem utópizmusának” nevezte. Merthogy annak a meggyőződésnek a jegyében telt, miszerint az emberi élet minden aspektusára szisztematikusan alkalmazott racionalitás törvényszerűen létrehozza a tökéletesen rendezett és igazságos társadalmat. Ez a felvilágosodás és marxizmus eszmerendszeréből egyaránt táplálkozó vonulat keserű csalódásba torkollott, miután a kizárólagosan az értelem talaján felépítendő rendszerek életképtelensége bebizonyosodott.

A későbbi generációk utópizmusában a marxizmus másik, Hollander által romantikusnak nevezett oldala kapott hangsúlyt. Az 1960-as évektől, az érzelmek értelem feletti hatalmát hirdető kulturális paradigmaváltással párhuzamosan kialakult értelmiségi „vallásosság” a racionalizmust tette felelőssé azért, hogy kiveszett az emberből az élet megtapasztalása utáni legmélyebb vágyódás.

Belülről földi poklok, kívülről szép új világok

A Politikai zarándokok elrettentő leírást ad arról, mennyire hiszékenyen fogadták magasan képzett és az élet más területein tisztán látó értelmiségiek a diktatúrákkal kapcsolatos legátlátszóbb hazugságokat. Az általuk felkeresett kommunista országok lakóit politikai mitológiájuk tükrén keresztül egy szép új világ hősies, ártatlanul tiszta, erős, bátor, vendégszerető, egyszerű, de mély bölcsességgel megáldott, szegény, de az anyagi gazdagságánál valami nagyobb iránt boldogan elkötelezett polgárainak látták, akik között nyoma sincs a nyugati középosztály önös szűklátókörűségének és kicsinyességének.

A forradalom „szent helyeiről” szolgalelkű rajongással írtak. Hollander idézi Canterbury dékánját, aki Sztálin anyjának sírjánál tett zarándoklata után levelet írt a diktátornak, melyben az elhunytat a szeretett szovjet Messiást világra hozó kommunista Madonnaként isteníti.

Hollander meggyőző számú példával mutatja be, hogyan használták ki a vendéglátó országok a nyugati értelmiségi zarándokok vágyát, hogy úti céljukról alkotott képüket utópisztikus elképzeléseikhez igazítsák, folyamatosan legyezgetve a hiúságukat, és gondosan megkoreografálva ott tartózkodásuk egész programját. Említi John Kenneth Galbraith-t, akit egyetlen ennivalókkal teli konyha látványa meggyőzött, hogy nincs élelmiszerhiány

Kínában. Vagy a Szovjetunióba érkező George Bernard Shaw-t és Simone de Beauvoir-t, akiket – minő véletlen – épp a könyveikről és országaik irodalmi hagyományairól hozzáértőn társalgó kétkezi munkások fogadtak.

Szuperképességek és hitelesség

Mao Ce-tung portréi a Sorbonne Egyetemen 1968-ban, a párizsi diáklázadás idején. Morbid vonzódás.

Az antagonisztikus kultúra alapvetően két kvalitásra, a szinte emberfeletti képességekre és a hitelességre alapozta a felsőbbrendűnek tartott társadalmak és vezetőik morális igazolását. Hőseik tehát „mindentudó, mindenütt jelen lévő, nagyhatalmú, igazságos, érző és gondoskodó (…), minimális alvás mellett is aktív; kora reggeltől késő estig dolgozó; politikai, történelmi, tudományos vagy irodalmi művekből naponta több száz oldalt elolvasni képes (…)” szupermenek.

Mint Fidel Castro, akinek a melegszívűségétől és életvidámságától – pusztító szegénység és politikai foglyok tömegei ide vagy oda – többek között C. Wright Mills és Norman Mailer is el volt ragadtatva. Jean-Paul Sartre-ot pedig lenyűgözte a comandante minimális alvásigénye és a szédületes tempó, amivel falta a sorokat. Az ilyen, a „lehetséges határait messzire kitoló” adottságok a bevett morális normák fölé emelték ezeket a „szuperlényeket”. (Lásd Slavoj Žižeknek a sztálinista módszeres gyilkosságokat „humanista terrorként” kozmetikázó elképesztő torzítását.)

A hitelesség, amit az ilyen messianisztikus vezetőkben is méltattak, az 1960-as évek ellenkultúrájának kibontakozásával lett divat. A szót már-már miszticizmusba hajlón alkalmazó szemléletet öntötte szavakba 1969-ben a Wellesley végzős diákjaként Hillary Clinton: „Egy közvetlenebb, eksztatikusabb, áthatóbb létformát keresünk … [a menekülést] a hitelvesztett valóság terhétől”.

Igazságos erőszak

A hitelesség címkéje nemcsak az elnyomó társadalmakat és zsarnokaikat, hanem az igazságosnak mondott politikai erőszakot is a morálisan helyeslendő kategóriába helyezte. A jó célok nevében elkövetett tettlegesség ugyanis az azok iránti elkötelezettség, ezáltal a kiváló jellem legmagasabb rendű megmutatkozása. Ez a gondolatmenet érhető tetten Che Guevara bálványozásában vagy az amerikai katonákkal kegyetlenkedő vietkongok erkölcsi tisztaságának bizonygatásában.

De ugyanez vezetett az egyetemi kampuszokon ma már általános erőszakos tüntetésekhez is, melyek célja az ellentétes meggyőződésű meghívottak előadásainak megakadályozása. A szólásszabadsághoz való jogot durván sértő, gyakran komoly anyagi károkat okozó megfélemlítést tökéletesen legitimnek, sőt a „gyűlöletbeszéddel” szembeni morálisan igazolt ellenállásnak állítják be.

Hollander előre jelezte azt is, hogy a következő politikai ideológia, amelyet az ellenértelmiségiek a nyugati burzsoá demokráciák és a kapitalizmus kudarcaiból kivezető igaz útként kijelölnek, az iszlám lesz. Az iráni forradalomról naiv dicshimnuszt zengő Michel Foucault még csak előfutára volt az azóta mainstreammé vált jelenségnek.

Posztmodern posztkommunizmus

A kommunizmus iránti nyugati vonzódás ezzel együtt azonban nem ment ki a divatból, sőt reneszánszát éli. Hollander Discontents: Postmodern & Postcommunist (Elégedetlenség: Posztmodern és posztkommunista, 2002) című művében megállapítja, „hogy még sok tanulnivaló van a kommunista rendszerekkel kapcsolatban, akkor is, ha csak néhány maradt fenn, és az alapjukat adó ideológia is lejáratódott”. Mindig vannak ugyanis revizionisták, akik jelentéktelennek állítják be, vagy egyenesen tagadják ezeknek a rezsimeknek a nyilvánvaló szörnyűségeit.

A nyugati elit részéről mindig is hiányzott az őszinte szembenézés. Ezért jegyzi meg Hollander: „Nehéz a kommunizmus bűneit a kommunizmus morális elutasítása nélkül tárgyalni, és itt kezdődik a probléma”.

 

Olvasson tovább: