Kereső toggle

Csak papíron függetlenek

Nyugat-Afrika szabadulna a francia szorításból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Afrikából Európába irányuló tömeges migráció fő kibocsátó országai a nyugat-afrikai államok, amelyek korábban francia gyarmatok voltak. Az elvándorlás fő oka az elképesztő szegénység és elmaradottság, ami annak is köszönhető, hogy a nyugati jólét egyik alapját épp a volt gyarmatok máig tartó kizsákmányolása jelenti.

„Afrika nyugati részén, a volt francia gyarmatokon a legzavarosabb jelenleg a helyzet, ezek az országok mintha nem tudnának kikecmeregni a szegénységből, míg a szomszédos országok fejlődésnek indultak” – innen indul a helyzetelemzés afrikai értelmiségiekkel, akiket ez a helyzet különösen érzékenyen érint, hiszen a hazájukról, Burkina Fasóról is szó van.

A hatvanas évek elhozták az afrikai gyarmatvilág országainak függetlenségét, papíron legalábbis – állítják. A volt francia gyarmatokon, Burkina Fasóban, Maliban, Elefántcsontparton, Csádban, Közép-Afrikában, Nigerben a valóságban továbbra is Franciaországból mozgatják a szálakat, mind politikai, mind gazdasági téren, és ezek azok az országok, ahol a legtöbb problémát látjuk.

A valóban függetlenné váló országok láthatóan fejlődnek, mint például a szomszédos Ghána vagy Ruanda. Úgy tűnik, hogy a franciák ellenben nehezen mondanának le arról, hogy hasznot húzzanak volt gyarmataikból. Burkina Fasóban elvileg szabad elnökválasztás van, de azok a vezetők, akik nem fogadják el a francia fennhatóságot, hamar megbuknak, vagy előbb-utóbb elteszik őket láb alól, s a helyükre rendre franciabarát elnök kerül – derül ki a beszélgetésből. A mostani elnök – átlátva a helyzetet – apró lépésenként igyekszik csak kihátrálni Franciaország szorításából.

Nagyon nehéz tetten érni és nyomon követni ezt az összefonódást, a láthatatlan politikai szálakat, de érzékelhető, hogy semmilyen döntés nem születhet az ország vezetői részéről, amíg Franciaországból rá nem bólintanak. A függés és a kizsákmányolás a tulajdonosi viszonyok folytán gazdasági oldalról egyértelműbben kimutatható, és jól tükrözi, hogyan áramlik vissza a haszon Franciaország felé, ráadásul a pénznemük is máig francia.

Minden bajunk gyökerének Franciaországot tartjuk – mondják. Részben ennek feloldására a régió országai gazdasági kapcsolatokat igyekeznek kiépíteni Kínával. A legnagyobb probléma ugyanakkor a terrorizmus, ami Burkina Fasóban egyáltalán nem nevezhető vallási eredetűnek, és nem is a keresztények ellen irányul. A külföldről beszivárgó tuareg terroristák célpontja egyértelműen a hadsereg és a rendőrség. A céljuk azonban nehezen érthető: felmerült, hogy éppen a franciabarátság miatt támadják a kormány szerveit, jóllehet, maga a kormány is szabadulni szeretne a franciák befolyása alól.

Szavaikat alátámasztják a világsajtóban megjelenő hírek arról, hogy Burkina Fasóban rendszeresek a dzsihadisták által végrehajtott emberrablások, illetve támadások. Terroristák legutóbb múlt héten gyilkoltak meg három rendőrt, miután elraboltak három külföldit, akik az egyik észak-burkinai aranybánya alkalmazottai voltak. A Le Monde francia napilap beszámolója szerint az ország északi, Malival és Nigerrel határos vidékén három év óta rendszeressé váltak a dzsihadista támadások, de az ország keleti részében is gyakori az erőszak.

A közbiztonság helyreállításában, a tuaregekkel való megegyezésben a franciák nem igazán partnerek. Sokak szerint úgy tűnik, mintha Franciaország érdekét is szolgálná a zavaros helyzet, amelyben nélkülözhetetlennek tüntetheti fel magát a térségben. Burkinai forrásaink emlékeztetnek arra, hogy a terrorizmus egyik fő bázisát Líbia jelenti, méghozzá azóta, mióta Nicolas Sarkozy elnöksége idején francia beavatkozással megdöntötték Kadhafi uralmát, aki alatt békés volt a helyzet a különböző csoportok között Afrikában. A terrorizmus az arab tavaszt követően lángolt fel, és érte el Burkina Fasót is, meglehetősen kaotikus helyzetet teremtve az egész térségben.

„Ma már van egy olyan egyetemista réteg a társadalomban, amely nyíltan ki meri fejezni a tiltakozását. Macron elnök tavalyi látogatásakor egyértelműen megmutatták, hogy nem fogadják szívesen látott vendégként, meg is dobálták” – mesélik beszélgetőpartnereink. Burkina Fasót nem tartják szegénységre ítélt országnak, hiszen megvannak a jó adottságai, de mint mondják, hiába működik például több aranybánya az országban, ezek továbbra is főleg Franciaországnak hajtanak hasznot az egészségtelen gazdasági összefonódások miatt.

A Francafrique visszásságai

 

Ma már óriási publicitása van annak, hogy Franciaország Afrika-politikája mennyire felemás – szavakban ugyan elítéli a rabszolgatartó múltat, a gyakorlatban viszont máig ragaszkodik annak előnyeihez. Az alávetettségi viszonyokat jól tükrözi, hogy amit burkinai ismerőseink név nélkül mertek csak elmondani, az régóta közismert nemcsak a francia, hanem a nemzetközi nyilvánosság előtt is.

Köztudott, hogy az Európát fenyegető afrikai migránsáradat kapcsán rendre előkerül a volt gyarmattartók felelősségének kérdése is, mondván: nem csoda, hogy a volt gyarmatok máig tartó gazdasági kizsákmányolása, nyersanyag- és élelmiszerforrásainak kiaknázása, politikai és katonai kontrollja nyomán kialakult helyzetből – súlyosbítva az éghajlatváltozással és a demográfiai robbanással – tömegek indulnak meg Nyugat-Európa felé azért, hogy maguk is részesüljenek abból a jólétből, ami nagyrészt az ő megkárosításuk révén állt elő. Ilyenformán az is gyakran felmerül, hogy – túl azon, hogy az uniós országok eddig is óriási összegekkel támogatták az afrikai kormányzóeliteket azért, hogy otthon tartsák a lakosságot – az erősödő migránsválság kezelésének terheiből a volt gyarmattartó országoknak a felelősségük arányában illene részesülniük. Már csak amiatt is, mert számottevő politikai-gazdasági befolyásuk – no meg a virágzó fegyvereladások – révén maguk is aktív részesei azoknak a helyi konfliktusoknak, melyek többek közt menekülésre késztetik az ottani lakosságot. 

Kiemelt példaként Franciaországot szokás említeni, illetve az úgynevezett Francafrique jelenséget, azt a sokrétű viszonyrendszert, ami az anyaországot máig összeköti volt afrikai gyarmataival. Ez egyebek között 14 nyugat-afrikai országot jelent, mintegy 150 millió lakossal. 2017-es adatok szerint az Olaszországon keresztül Európába érkező afrikai bevándorlók 52 százaléka ezen afrikai országok valamelyikéből származott.

A nyugat-afrikai országokat sújtó szegénységet és elmaradottságot szakértők egyértelműen a gazdasági kizsákmányolás továbbélésével magyarázzák, jóllehet, 1961-ben formálisan megszűnt a Francia Közösség, azaz a gyarmatbirodalom. Az országok önrendelkezése névleges, hiszen a közigazgatás és az oktatás nyelve a francia maradt; egy egyezmény értelmében Franciaországnak elővásárlási joga van a nyersanyagokra és természeti erőforrásokra; a kormányoknak a közbeszerzéseknél a francia cégeket kell előnyben részesíteniük – nem beszélve a francia kézben lévő bankokról, kikötőkről, közművekről –; a hadseregeket a franciák látják el fegyverekkel; a pénznem is francia, illetve annak euróhoz igazított stabil árfolyamát a francia jegybank biztosítja nem akármilyen feltételekkel.

Az Elf-szimbólum 

 

A Le Monde nemrég megjelent cikkében emlékeztetett arra, hogy Franciaország Afrika-politikáját – aminek legfőbb hajtóerejét máig a nyugat-afrikai olajmezők adják – leginkább a francia Elf olajtársaság neve és sötét múltja szimbolizálja. Az 1967-ben létrehozott állami olajvállalat nemcsak a politikai és gazdasági befolyásgyakorlás, illetve korrupció fellegvára volt, hanem a hírszerzés központja is, aminek révén Párizs befolyása messze túlnyúlt az afrikai kontinensen.

„A szénhidrogénekből származó irdatlan vagyon jelentős része a helyi politikai elit korrumpálására, valamint a franciaországi politikai kampányok finanszírozására fordítódott” – írja a Le Monde, utalva azokra a kolosszális összegekre, amik svájci bankszámlákon, illetve offshore paradicsomokban tűntek el, s amik miatt óriási botrány tört ki az Elf körül 2003-ban.

A cikk kitér arra is, hogy az Elf a maga módján mindent elkövetett azért, hogy az 1992-ben demokratikusan megválasztott kongói kormányt 1997-től, egy véres polgárháború lezárását követően a jelenlegi franciabarát elnök, Denis Sassou-Nguesso kabinetje váltsa fel.

Az Elf végül 2000 tavaszán beolvadt a másik nagy francia olajtársaságba, a Total csoportba. A Total mindenáron új fejezetet akart nyitni az Elf sötét politikai múltja után, s egyúttal eltörölni az olajjal összefonódott Francafrique fogalmát. A Le Monde tapintatos megfogalmazása szerint ez aligha sikerült neki, tekintve, hogy a Total egy olyan tipikus multicéggé vált, amely „megörökölte a befolyási hálózatokat, a know-how-t és mindazokat a módszereket, amelyek sikerre viszik céljai elérésében az afrikai kontinensen”. A cikk szerint ékes példa erre a kongói Likouala olajmezővel kapcsolatos, 2003-ban kötött pénzügyi megállapodás. A Le Monde-nak egy másik, idén tavasszal közzétett oknyomozó cikkéből ugyanis világosan kiderül, hogy francia multinacionális vállalatok, élükön a Totallal, a kongói kormánnyal együttműködve – és az IMF előírásait kijátszva – bonyolult offshore céghálózatokon keresztül szivattyúzzák ki a pénzt a kongói olajkutak nyereségéből.

A franciáknak érzékelhetően egyre kínosabbá válik a Francafrique. Nem véletlen, hogy Emmanuel Macron tavaly végigjárt jónéhány nyugat-afrikai országot, köztük Burkina Fasót is, hogy rávegye az ottani kormányfőket a hatékonyabb együttműködésre az afrikai társadalmak felzárkóztatásában és a migráció megfékezésében. Vélhetően a francia kizsákmányolás végét ígérte meg azzal, hogy az ouagadougou-i egyetemen kijelentette: „Franciaországnak nincs többé afrikai politikája”, azaz vége a Francafrique-nak. Francia orgánumok ezt meglehetős szkepszissel fogadták, emlékeztetve arra, hogy a francia befolyás megszüntetésével korábban már François Hollande és Nicolas Sarkozy is többször kampányolt. Azután Sarkozy 2011-ben lebombázta Líbiát, Hollande pedig addig haverkodott az afrikai diktátorokkal, míg további zsíros megrendelésekhez nem juttatott egyes francia multikat (Dassault, Bolloré).

„A rotschildi bankárvilágból érkező Macron vajon hogyan számol el egykori és jövőbeni főnökeinek, ha tényleg levágja az aranytojást tojó tyúkot?” – teszi fel a kérdést az investigaction.net újságírója. Macron látogatásának hátterében elemzők szerint inkább az áll, hogy Franciaország – illetve multinacionális gazdasági érdekeltségeinek – pozícióit erősen sérti, hogy az afrikaiak jó ideje egyre élénkebb gazdasági kapcsolatokat ápolnak ázsiai országokkal, főként Kínával és Indiával. Egyidejűleg ismét fellángoltak az afrikai függetlenségi mozgalmak, melyek azért küzdenek, hogy az afrikai erőforrások végre az afrikaiak jólétét szolgálják. A fokozódó migránsveszély miatt valószínűleg a franciák is rákényszerülnek arra, hogy ezekre a követelésekre jobban tekintettel legyenek.

 

Olvasson tovább: