Kereső toggle

Végképp eltörölni

Miért akart Marx zsidómentes világot?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Marx pusztító programja a kommunizmus bukásával sem került a szemétkosárba,  kulturális marxizmus formájában ma a nemzetközi balliberális értelmiség dolgozik a megvalósításán.

Sorozatunk korábbi részeiben bemutattuk, miként hirdetett háborút a fegyverként használt romboló kritikával Karl Marx a zsidó–keresztény civilizáció alapintézményei ellen. Marx szerint „a vallás kritikája minden kritika előfeltétele”. Ezért elsősorban azokat az intézményeket akarta lerombolni – „mindenestől eltörölni” – amelyekről azt gondolta, hogy a zsidó–keresztény civilizáció alappillérei. „Annyi rést kell ütni a keresztény állam gépezetébe, amennyit csak lehet” – írta egy francia követőjének. Marx meg akarta semmisíteni a magántulajdont, a családot, az emberi egyéniséget, az örök igazságokat, a nemzeteket, a múltat, a vallást és végső soron magát a zsidóságot is. Utóbbival kapcsolatban korábban már idéztük több – nemcsak mai szemmel, hanem saját korában is párját ritkító rasszista, gyűlölködően antiszemita – kirohanását, de Marx ennél tovább is ment.

„Az ateista állam a demokratikus”

Azt kritikusai is elismerik a német filozófusról, hogy sohasem állt meg az elméleti fejtegetéseknél, hanem írásaival olyan átfogó rendszert állított fel, amivel cselekvésre igyekezett mozgósítani. Mint írta, „az elmélet anyagi hatalommá válik, ahogy megragadja a tömegeket”. Ebből a szempontból érdemes közelebbről megnézni, milyen jövőt szánt a vallásoknak, ezen belül is konkrétan a zsidó és a keresztény vallásnak. Ahogyan az 1842-ben írt, A zsidókérdéshez című művében Marx a kérdést a zsidó és a keresztény vallás konfliktusával kapcsolatban megfogalmazza: „Hogyan teszünk egy vallási ellentétet lehetetlenné?”

Marx először az általa bírált Bruno Bauer válaszát idézte: „Úgy, hogy megszüntetjük a vallást”. Ezt a radikális megoldást pedig Bauer szerint nem nehéz megtenni, mert „Mihelyt zsidó és keresztény felismerik, hogy szemben álló vallásaik csak az emberi szellem különböző fejlődési fokai, a történelem által levetett különböző kígyóbőrök, s hogy az ember ez a vedlő kígyó, akkor már nem vallási, hanem csak kritikai, tudományos viszonyban, emberi viszonyban vannak egymással. Akkor a tudomány az egységük. A tudományban pedig az ellentéteket maga a tudomány oldja meg.”

A francia felvilágosodás vallásellenes filozófusai már Bauer válaszán is elégedetten csettinthettek volna, hiszen emlékszünk: Voltaire is azt vallotta, hogy „A mi hitünk kétség nélkül a legnevetségesebb, legabszurdabb és legvéresebb dolog, ami valaha is megfertőzte a világot.” Bauer az egyik előfutára volt a bibliakritikai irányzatnak, mert az evangéliumok „mélyebb tanulmányozása” alapján megállapította, hogy „Jézus személyét a második században görög és római szerzők találták ki és rögzítették”. Máté evangéliumáról például „kiderítette”, hogy Seneca egyik sztoikus tanítványa írta, aki „zsidó köntösbe bújt”. Ahogy később számtalan materialista, Bauer is a „tudomány nevében” mondott megsemmisítő kritikát a zsidó és a keresztény vallás felett, mint amelyek „történelem által levetett kígyóbőrök”. Ha pedig már a történelem elvetette ezeket a „hiedelmeket”, akkor csak idő kérdése, hogy az ember is lerázza magáról a vallás kötelékeit. Ismerős a szöveg, az elmúlt 200 évben Bruno Bauer mellett megszámlálhatatlan további epigonja támadt Voltaire-nek. 

Marx azonban nem elégedett meg azzal, hogy az emberek tudatából kitörölje a vallást, ő a lehetőségét is meg akarta szüntetni annak, hogy a hit valaha is újra megelevenedjen. Ezért meghirdette az állam politikai emancipációját, ami alatt az állam teljes vallásmentesítését követelte: „A zsidónak, a kereszténynek, egyáltalában a vallásos embernek a politikai emancipációja: az államnak a zsidóság, a kereszténység, egyáltalában a vallás alól való emancipációja. Az állam a maga formájában, a lényegének megfelelő sajátságos módon, mint állam, úgy emancipálja magát a vallás alól, hogy az államvallás alól emancipálja magát, vagyis úgy, hogy az állam mint állam semmilyen vallást nem vall, hogy az állam, ellenkezőleg, államnak vallja magát.” Marx érvelése ma is meghatározó az állam és az egyház teljes szétválasztásának követelésében, így akik ma például az európai alkotmányból (vagy a nemzeti alaptörvényből) a zsidó–keresztény hivatkozások teljes kirekesztését követelik, a rombolás prófétájának tanítását követik.

A marxi államelmélet szerint „az ateista állam a demokratikus állam, az az állam, amely a vallást a polgári társadalom többi eleme közé száműzi”. Ezzel szemben áll és lerombolásra ítélt az az állam, amely „még teológus, amely még hivatalosan tesz hitvallást a kereszténység mellett, amely még nem meri magát államnak proklamálni”. Itt is láthatjuk, hogy Marx követői számára szükséges, de nem elegendő az, hogy egy társadalom polgárait elidegenítsék a vallástól. Magát az államot kell „emancipálni” minden zsidó–keresztény vonásától, hogy „demokratikus” – vagyis a marxi definíció szerint ateista – állammá válhasson.

Marx rendszerének továbbélését jól tetten lehet érni például abban, hogy kik és miért akarják megsemmisíteni a magyar Alaptörvényt, hiszen már a 2010-es Nemzeti Hitvallás, majd magának az Alaptörvénynek a szövege is kimondja: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. … Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.” Az ilyen államokat a mai kulturális marxisták – az Európai Bizottság magukat mindenhatónak gondoló, senki által meg nem választott vezetői, nemzetközi NGO-k aktivistái, „emberi jogi” szervezetek – „emancipálni” akarják, vagyis megfosztani a keresztény gyökereitől. Ugyanezt a követelést fogalmazták meg az Európai Alkotmány vitája során is, sikerrel: az uniós alapokmányból kimaradt a keresztény gyökerek említése. 2004 óta tehát az Európai Unió megfelel Marx kritériumának, vagyis „ateista és demokratikus”.

A menny és a föld kritikája

Az állam és az egyház elválasztása távolról sem a végcél volt Marx számára, csak a kiindulópont. Hangsúlyozta, hogy ennek előfeltétele az egyének megfosztása „elmaradott” vallási tudatuktól, ami értelmezésében a boldogság kulcsa: „A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke… A vallás a nép ópiuma. A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszüntetni annyi, amint a nép valóságos boldogságát követelni” (Marx: A hegeli jogfilozófia kritikája, Bevezetés, 1843. A kiemelések Marxtól származnak)

A mondást, miszerint a „vallás ópium a népnek” nem Marx találta ki, hanem Heinétől plagizálta, ám ő adott pozitív, „népboldogító” tartalmat a harcos vallásellenességnek. Ez mozgatta Lenin bolsevik különítményeseit, akik tízezrével akasztatták a papokat és egyházi személyeket, hogy elősegítsék a „társadalmi fejlődést”, de ugyanez az eszme hajtja ma is a harcos ateistákat, akik a Marx által megbélyegzett „illuzórikus boldogság” leleplezésével szeretnék „öntudatra” ébreszteni az embereket.

A vallás elleni harcot is Marx nevezte először politikai fegyvernek: „A mennyország kritikája ezzel a föld kritikájává, a vallás kritikája a jog kritikájává, a teológia kritikája a politika kritikájává változik” – írja A hegeli jogfilozófia kritikájához bevezetésében. (Marx rajongott a dőltbetűs kiemelésekért, minden műve tele van velük.)

Szintén Marx – aki újságíróként saját korában sokkal sikeresebb volt, mint filozófusként – tette a sajtó legfőbb feladatává a rombolást: „A sajtó kötelessége pedig a fennálló politikai állapotok minden alapjának aláaknázása”. Mivel elégedetlen volt a filozófusok hatékonyságával, az újságíróknak magyarázta, hogyan kell pusztító erővel megtölteni a tollat: „Az ellenük (értsd a „keresztény állam” képviselői ellen – a szerző) folyó harcban a kritika nem a fej szenvedélye, hanem a szenvedély feje. Nem bonckés, hanem fegyver. Tárgya: az ellensége, akit nem megcáfolni, hanem megsemmisíteni akar”. Elvárta, hogy az újságírók radikálisak legyenek, mert csak így lehet megragadni a tömegeket: „Ám az elmélet is anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömegeket megragadja. Az elmélet akkor lesz képes a tömegek megragadására (…), ha radikálissá lesz. Radikálisnak lenni annyi, mint a dolgot gyökerénél fogva megragadni. Az ember gyökere azonban maga az ember. A radikális elmélet nyilvánvaló bizonyítéka az, hogy a vallás határozott pozitív megszüntetéséből indult ki.”

Marx szavait olvasva nem csodálkozhatunk azon, hogy a kommunista újságírók – és utódaik, a kulturális marxizmust képviselő mai főáramú balliberális média – nem áll meg a tények feltárásánál, hanem feladatának tekinti a célkeresztbe vett személyek, intézmények, pártok vagy egyházak „alapjainak az aláaknázását”, sőt lerombolását.

Ehhez számos újságíró valóban nem bonckésként, hanem fegyverként használja a tollat, azzal a céllal, hogy az írásból „anyagi hatalom” lesz, és a kívánt politikai, jogi, hatósági következményeket váltja majd ki. Ma a politika válságának nyugaton és keleten egyaránt egyik fő oka, hogy Marx nyomán a sajtó – ebbe a média minden műfaja, és a közösségi platformok is beletartoznak – a rendelkezésre álló eszközökkel elszívta a választott képviselőktől a hatalmat – nem alkotmányos értelemben, hanem a közügyek befolyásolása terén.

Még inkább Marx programját valósítja meg világméretekben a balliberális sajtó, amikor a kereszténység társadalmi hatásait akarja felszámolni. Gyakran ezt az állam és az egyház szétválasztásának, valamint az állam vallási semlegességének a jelszavai mögé rejtik, pedig az állam „vallástalanításával” a cél „a fennálló politikai állapotok minden alapjának aláaknázása” – pont, ahogyan Marx megfogalmazta. Senkinek ne legyen illúziója: egy hagyományos, zsidó–keresztény értékeitől megfosztott társadalom és nemzet ellenállás nélkül darabjaira bontható és feloldható az újmarxista modellben, aminek mai himnusza nem az Internacionálé, hanem John Lennon dala lehetne. (Lásd az Imagine című dal magyar szövegét)

Marx radikális antiszemitizmusa

Van azonban Marx programjának egy olyan további szintje, amiről sem a kommunista, sem pedig a mai újbalos-liberális követői nem szívesen beszélnek. A zsidókérdéshez című írás első része még csak általánosságban jelenti ki azt, hogy „az úgynevezett keresztény államnak szüksége van a keresztény vallásra ahhoz, hogy mint állam teljessé váljék. A demokratikus államnak, a valódi államnak nincs szüksége a vallásra politikai teljessé válásához.” A második rész azonban azt is megfogalmazza, mi – vagy pontosabban ki – Marx szerint a legfőbb akadálya a „demokratikus állam” megvalósításának.

Azt gondolhatnánk a tanulmány eddigi részéből, mintha a fő ellenség a kereszténység lenne, hiszen maga Marx írta, hogy „a polgári társadalom azonban csak a keresztény világban teljesedik ki”. Ám ez csak a felszín, mert a kereszténység Marx szerint „kezdettől fogva a teoretizáló zsidó volt, ezért a zsidó a gyakorlati keresztény, s a gyakorlati keresztény ismét zsidóvá lett”. Hogy ez mit jelent? Nos, annyit, hogy a kereszténység csak „a kék égbe emelte” mindazt, ami a zsidóság lényege, nevezetesen: „Ne a vallásában keressük a zsidó titkát, hanem a valódi zsidóban keressük meg a vallás titkát. Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz. (…) A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehet más isten.”

Haszonlesés, kufárkodás és pénz: ez Marx szerint a zsidóság lényege. Nem csoda, hogy az antiszemita idézetgyűjtemények előszeretettel idézik ezeket a mondatait, mondván, Marx zsidó volt, tehát ő csak tudta… De ha a zsidóság Marx szerint a lényében kötődik ahhoz az eszközhöz (a pénzhez), amely fenntartja a keresztény államot, akkor hogyan lehet azt legyőzni?

Marx erre a kérdésre a lehető legborzalmasabb, bátran állíthatjuk, hogy diabolikus választ adta. Szerinte ugyanis a megoldás nem más, mint magának a zsidóság létének a megszűntetése, hiszen a zsidóság magában hordozza a vallás titkát, így maga a vallás sem számolható fel mindaddig, míg nem történik meg „az emberiségnek a zsidóság alól való emancipációja” – ahogy A zsidókérdéshez befejező szakasza nyíltan kimondja:

„A kufárkodás és a pénz, tehát a gyakorlati, reális zsidóság alól való emancipáció volna korunk önemancipációja. A társadalomnak egy olyan organizációja, amely a kufárkodás előfeltételeit, tehát a kufárkodás lehetőségét megszüntetné, lehetetlenné tenné a zsidót. Vallásos tudata mint áporodott pára szertefoszlanék a társadalom valóságos éltető levegőjében. (…) A zsidóságban tehát a jelen egy általános társadalomellenes elemét ismerjük fel, amely a történelmi fejlődés révén – melyben a zsidók e rossz vonatkozásban buzgón közreműködtek – mostani fokára érkezett, olyan fokra, amelyen szükségképpen fel kell bomlania.”

A zsidóság megsemmisítése tehát Marx értelmezésében megszüntetné a keresztény vallást (hiszen az amúgy is csak „a zsidóság kifinomodott gondolata”), következésképpen a keresztény államot is. Ugyanilyen fontos azonban számára az is, hogy az „emberiség zsidóság alóli emancipációja” megszüntetné a pénz általi kizsákmányolást: „Mihelyt a társadalomnak sikerül a zsidóság empirikus lényegét, a kufárkodást és előfeltételeit megszüntetni, a zsidó lehetetlenné vált, mert tudatának nincs többé tárgya”.

Marx borzalmas álmát, a zsidóság nélküli világot a 20. században a kommunizmus és nemzetiszocializmus is megpróbálta megvalósítani, különböző eszközökkel. A második világháború után ezt nyíltan kevesen hirdetik. Az iráni rezsim vezetői és a muszlim terrorszervezetek képviselnek hasonló programot, a zsidó állam megsemmisítésének tervét. Nem véletlen a gyűlölet, hiszen az ős-új Izrael létrejötte nemcsak Adolf Hitler, de Karl Marx téziseinek is élő cáfolata. Így jobban érthető, hogy a mai kulturális marxista elit – köztük számos, Marxhoz hasonlóan saját identitását megtagadó zsidó értelmiségi – képviselői szemében álmuk legnagyobb akadálya a zsidóság léte és fennmaradását a Függetlenségi Nyilatkozatában garantáló Izrael állama.

Sorozatunk negyedik részében a mai globalista elit meghatározó ideológiájáról, a kulturális marxizmus legfontosabb megalapozóiról, a frankfurti iskola vezetőiről írunk. (folytatjuk)

Marx és Lennon

John Lennon 1972-ben írta meg az Imagine (Képzeld el) című dalát, ami költői eszközökkel Marx eredeti programjának a megvalósítását hirdeti, a „mennyország kritikáját”, a vallás „pozitív megszüntetését”, a nemzetek, a határok, a magántulajdon eltörlését. Lennon csak annyiban lépett tovább Marxnál, hogy nemcsak a „világ proletárjait” akarta egyesíteni az elképzelt új világban, hanem mindenkit. Zseniális érzékkel pontosan a lényegét ragadta meg Marx küldetésének: minden fennálló rend – nemcsak a földi, hanem a természetfeletti szférákat is beleértve – megváltoztatását, és egy új világ megteremtését, amiben – ahogy Marx megfogalmazta – „az ember gyökere maga az ember”. Lennon utópiájában megvalósul Marx álma, a tökéletesen „emancipált” emberek globális világa, a vallástalan, hagyományos értékektől megfosztott új világrend.
Képzeld el, hogy nincs
                mennyország
Ez könnyű, ha megpróbálod
Nincs pokol alattunk
Fölöttünk csak az ég
Képzeld el, minden ember
                a mának él...
Képzeld el, nincsenek országok
Ezt nem nehéz megtenned
Senki nem öl vagy hal érte
És vallás sincs
Képzeld el, minden ember
                békében él...
Azt mondhatod, hogy
                álmodozok
De nem én vagyok az egyetlen
Remélem, egy nap csatlakozol
És a világ eggyé lesz
Képzeld el, hogy nincs tulajdon
Kíváncsi vagyok, tudod-e
Nem kell kapzsiság vagy éhség
Az ember az embernek testvére
Képzeld el, hogy minden
                ember
Megosztozik a világon...

Olvasson tovább: