Kereső toggle

Spielberg listája

Amikor perel a hazafiság az igazmondással

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ismert alkotó most éppen a sajtószabadsághoz érkezett. A Pentagon titkai (The Post) ugyan nem korszakalkotó film, az nagyjából benne van, ami a politikai hatalom és a nyilvánosság többnyire morózus viszonyához tartozik. Bár egyfajta leckefelmondást láthatunk, Tom Hanks és Meryl Streep simán hozzák azt, amiért elismerik színészi teljesítményüket. Miközben a negyedik hatalmi ág kissé megdicsőül.

A sajtóról van szó természetesen, amely filmünk idejében még kizárólag „kézzel fogható” valóság. Ólombetűkkel, kötényes szedőmesterekkel, friss illatú, ropogós (vagy éppen vajpuha) újságlapokkal. Ezek is ott vannak a filmben, meg a leírt, kinyomtatott szó a mainál sokkalta nagyobb hatalma. A konkrét ügy az amerikai kormányzatok cinikus hallgatása egy titkos – így nem a kortárs nyilvánosságnak, hanem a távoli jövőbe szánt – jelentésről, amely tudományos igénnyel tárja fel, hogy a vietnámi háború kezdettől fogva megnyerhetetlen.

Ez a pár ezer szorgalmasan teleírt oldal szivárog át a tekintélyes The New York Timeshoz, ahol természetesen rögtön címlapot ér a sztori: az egymást váltó elnökök az ország tekintélyét féltve (meg saját arcvesztésüktől tartva) egyszerűen nem merték leállítani a gépezetet – miközben fiatal életek tízezreit küldték a halálba.

A kormányzati sunnyogás ténye már magában megér pár morális kérdést, a film ezeket fel is teszi. Szerencsére direktebb napi politikai áthallások nélkül – bár van, aki a film alapján felfedezni véli a mai Trumpot a tegnapi Nixon tetteiben.

Mindenesetre a bukott elnök megkapja a magáét, itt is egy morózus oligarcha, mint több korábbi „sajtós” filmben, akinek a szabad sajtó zászlóshajója, a Times esik áldozatul. Bírói végzéssel tiltják el ugyanis a lapot az ügy további közlésétől. Persze Spielberg is „megbünteti” ezért: a film egy pontján szépen előjönnek a Watergate-irodaházban imbolygó, gyanús zseblámpafények, hogy a közismert és szégyenteljes elnöki bukást előre jelezzék. 

Katharine Graham, a The Washington Post tulajdonosa és Ben Bradlee főszerkesztő 1971. június 21-én, miután épp megkapták az engedélyt a Pentagon iratok közzétételére.

Amerika arcai

Az összkép alapján Spielbergnek mégsem a napi politikára reflektálás a célja, hanem az amerikai szabadságeszmény és hatalomfelfogás modellezése-boncolgatása. A rendező diplomatikusan el is mondja egy interjúban, hogy „mindig is meglesz ez a fajta összefeszülés a kormány és a média között”. Ergo: a jelenség rendszerszintű, és nem személyektől függő.

Vélhető az is, hogy a sajtóról, egyáltalán a szólás szabadságáról gondolkodás a rendező egy nagyobb koncepciójába illeszthető bele. Talán Spielbergnek van egy saját magánlistája, ahol a számára fontos és összetartozó kérdéseket veszi sorra.

Kelet-európai ősöktől származva, zsidó család sarjaként érezhetően nagyra értékeli Amerika szabadságethoszát, pár munkájában ezt járja körül, ennek csiszolódását vizsgálja több fejezeten át. Például a rabszolgaság kérdését az Amistadban, az elnyomott nők helyzetét a Bíborszínben. Majd az áldozatra kész hazafiságot (Ryan közlegény megmentése), a vezetői hitelességet (Lincoln) és a közösséget alkotó kisemberek (Terminál) világát tanulmányozza. Mindezekben fel-feltűnik Amerika „lelke”, amit Spielberg mélyen a magáénak érez, még ha nem is hiba nélküliként ábrázolja természetesen. Szerencsénkre. 

Persze forgatott ő mindenféle mást is a soft-horrortól a hagyományos kalandfilmig, a jövő alakulása sem közömbös számára, ahogy számos munkájából láthatjuk. Egy jól hangzó, „ki tudja igaz-e” fáma szerint a Jurassic Park-féle tömegszórakoztatás mindössze pénztermelő gépezet számára a mélyebb üzenetű míves munkái finanszírozására.

Valószínűbb, hogy az elemzői véna mellett a magát könnyebb néznivalókban kipróbáló szakember szintúgy ott van a rendezőben, ahogy Kertész Mihály (Michael Curtiz) is több műfajban otthonosan mozgott, s közel sem csak a Casablancával járult hozzá az egyetemes filmtörténethez. Spielbergnek mindenesetre idén is van egy nagy húzása: a hamarosan látható Ready Player One-ban előrejelzi, hogyan nyeli el a virtuális-digitális világ a ma (még) ismert valóságunkat…

A családi ezüst

De ne szaladjunk előre. A The Washington Post történetünk idején, 1971-ben csak másodhegedűs a nagyhatalmú, tekintélyes The New York Times mögött, ezt többször is kiemelik számunkra. A tulajdonosnő, Kay Graham (Meryl Streep) az eddigi családi vállalkozást a tőzsdére vinné. Fontos szál a filmben, hogyan kap bebocsátást egy nő, még ha üzletasszony is, a bankok és részvények szivarfüstös-csokornyakkendős atmoszférájába. Nehézkesen persze, mert zárt férfivilág ez, de a végére csak sikerül neki.

Kapóra jön a növekedési álmokhoz, hogy a vetélytárs The New York Timest éppen kispadra ültetik, a lehetőség tehát a Posté a további kiszivárogtatásra, mert a titkosított jelentés menten átvándorol hozzájuk. Meg vele a veszély is, hogy bezárhatja (Nixon persze) az ő szájukat is, a befektetők majd visítva menekülnek és a több nemzedék által vigyázott vagyontárgy, az újság csődbe kerül. Az üzleti szál (Amerikában vagyunk) tehát legalább olyan erős a filmben, mint a szabadságjogi vonal. Mrs. Grahamnak az alapító atyák eszméi mellett a holnapi kosztpénzre is gondolnia kell. 

Carl Bernstein és Bob Woodward (balról a második és harmadik), a Washington Post oknyomozó újságírói Az elnök emberei című film premierjén a két főszereplővel, Dustin Hoffmannal és Robert Redforddal Washington D. C.-ben, 1976-ban. A film a két újságíró Watergate-botrányról szóló könyvén alapult.

Profik párosa

És az nem lehet kevés, tekintve a nagypolgári életmód luxusát, amit igencsak részletez a film. Aztán megértjük, hogy az elegáns szalonok, a puccos kerti partik és előkelő éttermek a politikai és médiaelit közös játszóterei, oázisok, ahol befolyás és információ koktélként keveredik. Ebben lubickolva kell döntenie a Post tulajdonosának, hogy eddigi kapcsolati hálóját felrúgva a kényes iratokat kiengedi-e a nyilvánosság elé. Vagy megmarad úrinőnek, de a sajtó lényegét önmaga gyomlálja ki. Zavart tépelődését időnként enyhe dadogással fűszerezi Meryl Streep e szerepben, így hitelesít egy egészen más karaktert, mint annak idején, a divatmagazin fejeként méregdrága Pradában feszítve – és zsarnokot játszva. Itt is sajtócézár, de most menyire másként az! Alakítását nem véletlenül jelölték Oscar-díjra.

A Post főszerkesztőjét alakító másik főszereplő, Tom Hanks nem kapott jelölést, vélhetően szerepének korlátai miatt. Jól tudjuk, mily magas minőségben kelt életre teljesen eltérő figurákat évtizedek óta, Forrest Gumptól Miller századosig, magányos szigetlakótól hontalan migránsig, ám az utóbbi években viszonylag szűkre szabott karakterszerepeket kap. A vérbeli újságírót, aki makacsul feszegeti a határokat, itt is precízen hozza, ám elszánt oknyomozót sokszor láttunk már díjazva (Az elnök emberei, Spotlight), így e szerep a tisztes munka dacára sem lesz életművének emblematikus darabja. Ahogy talán Spielbergre sem e film miatt emlékezik majd az utókor.

 

Olvasson tovább: