Kereső toggle

Bendegúz vére, a hunok

Új megközelítések a magyar őstörténetben (második rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Árpád-kortól kezdve a 19. század közepéig a magyar történetírásban nem volt kérdés, hogy őseink közvetlen rokonságban álltak Attila király népével, a hunokkal. A magyarság identitástudatában a szabadságharc leverése után állt be gyökeres fordulat, és alig néhány évtized alatt a politika által támogatott hivatalos tudományos álláspont a hun eredet helyett kizárólag a magyarság finn-ugor gyökereit fogadta el érvényesnek. Ezzel párhuzamosan az Attila királyról alkotott kép is megváltozott: a keménykezű, de megfontolt és bölcs hadvezér-uralkodó helyett a nyugat-európai latin krónikákban szereplő barbár rémmé vált, népével, a hunokkal együtt. Bár Attilának nemcsak a sírhelyét, de életének és személyiségének számos részletét is rejtélyek veszik körül, ma már általános vélemény, hogy a hun nagykirály a történelem egyik kimagasló és saját korán is túlmutató jelentőségű szereplője volt.

A negatív kampány és az álhírek műfaja nem a modern politikai marketing boszorkánykonyhájában született, évszázadokkal ezelőtt is ismerték és éltek vele az ellenfelek lejáratására. Ennek egyik legjellemzőbb példája Attila, akinek „rettenetes hírneve Nyugaton 451-ben Galliában és 452-ben Itáliában vezetett két hadjáratához fűződő legendákon alapul. A kora középkorban ezeket az eseményeket először az égi igazságszolgáltatás művének tulajdonították: e szerint

Attila és hunjai Isten akaratának végrehajtóiként léptek fel, hogy a római népet bűneikért megbüntessék. Idővel aztán a hun uralkodó fokozatosan a barbár, a félelmetes, a kegyetlen idegen alakját öltötte magára, és a róla született mondák mindinkább eltávolodtak a történeti valóságtól” – írja a magyar származású, de Franciaországban élő történész, Bozóky Edina Attila: A hun király és legendái című könyvében, ami 2015-ben magyarul is megjelent.

Bozóky számos példát említ arra, hogy a nyugat-európai – elsősorban francia – propaganda miként manipulálta a kora középkortól kezdve egyre gátlástalanabbul az Attiláról alkotott képet.

A 10. században egész Európában elterjedt például a tizenegyezer kölni szűz kultusza, akiket a legenda szerint a hunok mészároltak le. A 16. században pedig egy velencei szerző, Niccolò da Casola terjedelmes eposzában Attilát muszlim szaracénnak állítja be. A hun-és Attila-ellenes propagandának időnként magyarellenes éle is van, hiszen Európában egyedül a magyar történeti hagyományban maradt pozitív kép a hun uralkodóról – legalábbis a 19. század közepéig.

A hunok „barbár inváziójának” a képe úgy él Nyugat-Európában, mint akik fő felelősei a civilizált római világ bukásának. Eredetileg a görögök nevezték „barbároknak” azokat az idegeneket, akik nem beszélték a nyelvüket, majd a rómaiak már általában a civilizált világukon kívül élő valamennyi népet ezzel a jelzővel illettek. Büszkén szembeállították saját, magasabb rendű, városias, rendezett életmódjukat és kultúrájukat az ismeretlen, távoli erdők, mocsarak, sztyeppék nomád, sőt félállati életmódot folytató népeivel. A birodalom kereszténnyé válása után a barbárok megítélése még sötétebb lett: olyan megátalkodott pogányok, akik Krisztus legfőbb ellenségei. (Jóllehet a kereszténység első három évszázadának a hívőit éppen a civilizált Róma császárai üldözték, a legkegyetlenebb formákban.) Az összetétel második szava is ezt a negatív képet hivatott erősíteni. Az „invázió” a törvénytelen, rabló jellegű fegyveres betöréseket jelentette, amelyekkel szemben a Római Birodalom határvonalai – a limesek és őrvárosok –, valamint a légiók védelmezik a civilizációt.

Róma migránsválsága

De vajon a hunok és vezetőjük, Attila beleillik-e ebbe a képbe? Ha a propagandát leválasztjuk a tényekről, még a nyugati történészek is elismerik, hogy a hunok királya kimagaslott a keletről érkező népek és vezetőik közül. Amadee Thierry, 19. századi francia történész háromkötetes művében elismeri a hun világbirodalom jelentőségét az ókori történelemben, valamint Attila rendkívüli egyéniségét. (Thierry emellett kiállt a hun–magyar rokonság mellett is, mondván „egymás fiai nemcsak test, hanem lélek szerint is”.) A szintén francia író, Éric Deschodt néhány éve magyarul is megjelent Attila, a hunok királya című művében pedig így ír:

„Attila, a kor legnagyobb egyénisége volt, sok tekintetben az élete azonban a mai napig misztérium maradt. A 4. század végén Ázsiából Európába érkező lovaskultúrájú nép uralkodójaként, az Uráltól a Dunáig terjedő hatalmas birodalmat alapított, és térdre kényszerítette a dicső Római Birodalom örököseit, a kor két nagyhatalmát, Konstantinápolyt és Rómát. Ötvennyolc éves korában váratlanul meghalt, mielőtt elindította volna végső hadjáratát Nyugat ellen. Sikerei és tettei ismertek, az igazi személyisége azonban kevésbé. Korabeli hiteles források szerint beszélt latinul és görögül, nyitott és kíváncsi volt mindenre. Pontosan az ellentéte egy primitív és brutális embernek. Kíméletlen és kegyetlen is tudott lenni, de kíméletlenségben és kegyetlenségben a római császárok magasan felülmúlták, anélkül, hogy megközelítették volna bravúros tetteit és zsenialitását. Tudjuk, hogy sok embert megöletett, de senkit sem üldözött a hite miatt, minden vallást tiszteletben tartott. Nagy politikus volt? Ez nem megfelelő kifejezés kivételes személyiségére. Elbűvölő, ellenállhatatlan tárgyalófél volt. Ugyanakkor képes volt egyesíteni, megszervezni, irányítani több ezer kilométeres távolságú területeken élő, függetlenségre szomjazó népe-ket, és Ázsiától Európáig győzelmes hadjáratokra vezetni a kor nagyhatalmai ellen. Ezt a teljesítményt a későbbiekben, soha senki más nem volt képes túlszárnyalni.”

A hunok jelentőségét a fiatalabb generációhoz tartozó magyar történészek is újra elismerik. „Vitathatatlan, hogy a hunok, még ha kezdetben közvetett módon is, de döntő befolyást gyakoroltak a Római Birodalom sorsára” – írja tanulmányában az MTA ókortudományi kutatócsoportjának történésze, Szebelédi Zsolt.

A hunoknak a keleti gótok elleni támadása indította el a 4. század végén azt a nagy népvándorlást, amellyel szemben Róma végül elbukott. Bár a közkeletű felfogás szerint a birodalom a 2. századtól kezdve fokozatosan hanyatlott, ez a kép nem felel meg a tényeknek: Róma egészen addig sikeresen védelmezte területét és civilizációját a határain túl élő nomád „barbárok” ellen, míg a hunok előrenyomulása be nem szorította ezeket az elsősorban germán népeket a birodalomba.

A történelem érdekes időszaka volt ez: a hunok ugyanis az 5. század elején katonai segítséget nyújtottak a Nyugatrómai Birodalomnak (amelynek a fővárosa ekkor már Ravennában volt) a germánokkal szemben. Ennek oka Szebelédi szerint az volt, hogy „egyrészt a Hun Birodalom nyugati berendezkedését és konszolidálását segítette elő az, ha a hunok uralmát elutasító barbár tömegek nem a birodalom területén maradnak, hanem nyugatra veszik az irányt.

A Nyugatrómai Birodalom ekkor már védekezésre volt berendezkedve, nem jelentett fenyegetést a hunok közép-európai megtelepedésére, viszont az állandóan mozgásban lévő harcias germánokat a rómaiak visszakergethették még keletre, ami sok problémát okozhatott volna a hunoknak.” A hunok jól taktikáztak, mert ahelyett, hogy nyílt harcba bocsátkoztak volna a kemény ellenfélnek bizonyuló germán törzsekkel, inkább „betolták” őket a Római Birodalomba, és hagyták, hogy két ellenfelük egymást eméssze a harcmezőn. Időnként a rómaiakat segítették a csatákban, máskor a germán „migrációt” támogatták. A hunokat ebben az időszakban Bendegúz nagykirály (415–420) vezette, akit előbb öccse, Ruga (422–434), majd fiai, Bleda (más néven: Buda) és Attila követtek a trónon.

Az európai hunok utódnépe

„Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. / ´S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai felvirágozának.” – írta Kölcsey Ferenc 1823-ban „a magyar nép zivataros századairól” szóló költeményében, a Himnuszban. Ekkor még nem volt kérdés, hogy „Árpád hős magzatai”, vagyis a magyarok egyben „Bendegúznak vére”, vagyis a hunok leszármazottai. A magyarság őstörténetével foglalkozó Julianus barátai blog szerzője, Benkő István szerint „Bendegúznak vére” alatt „Kölcsey a – Kárpát-medencét, majd Európa jelentős részét az időszámításunk utáni 4–5. században elfoglaló, majd Attila halála után visszavonuló – hunok leszármazottait értette. Az Árpád-kortól a 19. század közepéig tartó történelmi időszakban az élt a magyarság identitástudatában, hogy ők az európai hunok utódai. Ennek a hagyománynak a gyökeres kiirtása, és helyette a tudományos álláspont hivatalossá tétele a magyarság finnugor eredetéről, és egyidejűleg a hun eredetének tagadásáról az 1848–49-es magyar szabadságharc leverése után vált uralkodó politikai irányzattá a Habsburg uralom alatt élő Magyarországon” – írja Benkő, aki elismeri, hogy a hunok írásbeli feljegyzéseket nem hagytak maguk után, nyelvük ismeretlen vagy legalábbis teljes bizonyossággal kevés hun szó azonosítható. De, mint írja, „A magyar nyelv finnugor nyelvcsaládhoz való tartozása alapján nem zárható ki a magyarság és a hunok történelmi kapcsolata. Az olyan többnemzetiségű politikai egységek esetén, mint amilyen a Hun Birodalom volt, egyébként sem vizsgálható a történelmi kapcsolat kizárólag nyelvtörténeti alapon. Ennek ellenére a magyarság nyelvének finnugor nyelvcsaládba való tartozását a 18–19. században, majd azután is összekötötték a hun kapcsolatok tagadásával.”

 A hun–magyar eredetet a reformkor előtti szerzők sem úgy értették, mintha a magyarság egy az egyben lenne a hunok utódnemzetisége. Egy Európát bejárt, 18. századi neves és rendkívül művelt magyar történész, Cornides Dániel a göttingeni akadémián 1785-ben tartott székfoglaló előadásában így határozta meg a hunok és magyarok etnikai kapcsolatát: „…a hun név, miként egykor a szkíta vagy manapság az európai, amennyire én meg tudom ítélni, tág fogalom, amely több olyan nemzetet foglal magában, amelyeknek sem szokásuk, sem vallásuk, sem hazájuk, sem öltözetük, sem nyelvük nem egyezik meg, ahogyan a magyarok sokáig a legtágabb értelemben vett »hunok« egy törzsét alkották. Nem hiszem viszont, hogy fordítva is, minden hunt magyarnak kéne tartani…” – mondta Cornides.

A magyarok az ázsiai Hun Birodalomnak a nyugati, európai ágából származhatnak, amint azt a 18. századi erdélyi polihisztor, Benkő József is állította, aki egyszerre volt református lelkész, teológus, történész, botanikus és nyelvész is. Az ősi székely nemesi családból származó Benkő műveiben világosan megkülönböztette a nyelvészeti-nyelvtörténeti és a történelmi kapcsolat kérdését. Az Erdély országi nemes székely nemzetnek képe című, Szebenben és Kolozsvárott 1791-ben kiadott munkájában a hun–magyar történelmi hagyomány mellett foglal állást. Ebben ismerteti az „északi hunoknak, vagyis magyaroknak” – mai terminológiával az európai hunoknak – az i.sz. 4–5. századi történetét és a Hun Birodalom széthullását, majd a magyarok – akik „a székely és avar nemzetnek mind származásukat, mind pedig nyelvüket tekintve atyafiai” – ismételt bejövetelét a Kárpát-medencébe. Írása világos képet nyújt arról, hogy az ő idejében a székelyek – és a magyarok – mit tudtak a hunokról és saját hun származásukról a szájról szájra terjedő hagyományok és a középkori erdélyi és magyarországi krónikák alapján. A magyarságon belül legerősebben a székelyek őrizték meg identitásukban a hun eredet emlékét, Attila fián, Csaba királyfin keresztül. Sorozatunk következő részében Attila életével foglalkozunk, és többek között azt is megvizsgáljuk, lehet-e alapja annak a székely hagyománynak, miszerint a hun nagykirály felesége, Réka királyné római fejedelmi származású volt. (Folytatjuk.)

Olvasson tovább: