Kereső toggle

Jót akarok csinálni, mégpedig jól

Somody Imre az istentelen sikerről, a megtérésről és az élet céljáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1996-ban az ország három legnagyobb adózója közé tartozott, ha valaki, akkor ő tudja, hogyan kell üzletet csinálni. A felépített gyógyszerbirodalom sikert és csillogást hozott az életébe, diszkréten elrejtve az árnyékba húzódó Somody Imrét. A Centrál Kávéház tulajdonosa Győrben egyetemi hallgatóságnak mesélt életútjáról, ahol a Heteknek is interjút adott.

Ön alapította a Pharmavit Rt.-t, és még ma is sokan a Plusssz pezsgőtabletták atyjaként tartják számon. Saját magát ma hogyan határozza meg?

– A legfontosabb, hogy három tinédzser gyermekem apja vagyok, ez a legnehezebb és legszebb kihívás az életemben. Másrészt feleségemmel a Centrál Kávéházat működtetjük, ami üzletileg szintén komoly feladat. Harmadrészt, amióta hitre jutottam, nagyon sokat foglalkozok azzal, hogyan lehetne előrejutni a keresztény világ bizonyos dolgaiban.

Milyen volt Somody Imre, mielőtt hitre jutott volna?

– Egyetemi tanulmányaimat Kelet-Németországban végeztem, ahonnan ’81-ben hazatérve fontosnak tartottam, hogy olyan ember legyek, aki el tudja végezni a saját feladatát az életben. Volt jövőképem, irdatlan nagy önbizalmam, és meg voltam győződve arról, hogy valószínűleg vérrel és verejtékkel, de meg fogom valósítani önmagamat.

Úgy tekintek vissza az életemnek erre az első időszakára, mint az istentelen sikeresség útjára, ami a ’90-es években valóban sok értéket teremtett. Egyrészt ’88-ban megalapítottam a Pharmavit gyógyszergyárat. Ezt nemcsak azért tartottam fontosnak, mert csináltam egy gyógyszergyárat, amit azóta sem gyakran tesznek ebben az országban, hanem azért is, mert 2-3 év alatt megdupláztuk Magyarország vitaminfogyasztását. Nemcsak pénzt csináltunk, hanem egészséget is. A Plusssz elsőszámú vitaminmárka volt nemcsak hazánkban, hanem Lengyelországban, Romániában, sőt még Vietnamban is. A céget 1994-ben Londonban tőzsdére vittük, majd ’96-ban eladtuk egy amerikai óriásvállalatnak, amikor már én is tulajdonos voltam. 110 millió dollárért adtuk el azt a vállalkozást, amibe 10 millió dollárt se fektettünk be összesen. Amikor megkaptam a pénzemet, magánemberként leadóztam az egészet – mert jó ember akartam lenni –, így kerültem be az ország három legnagyobb adózója közé. Gazdag emberré váltam, és úgy gondoltam, egy területen sikeres vagyok, tudom, hogy kell üzletet csinálni.

Már amikor a 100 leggazdagabb magyar közé sorolták, akkor is jótékonyságáról volt híres. Mi motiválta ezekre a cselekedetekre akkoriban, és változott-e a motivációja manapság?

– Ez egy nagyon fontos kérdés, mert sokan összekeverik a humánus gondolkodást, a szociális érzékenységet, a társadalmi szerepvállalást a keresztény példamutatással. Én akkoriban is jó ember akartam lenni. Úgy gondoltam, ha nekem van, akkor azt meg kell osztani másokkal, és ha tudok, segítenem kell másokon. A ’90-es évek végén létrehoztam a Misszió Egészségügyi Központot Veresegyházon, amibe háromszázmillió forintot beleraktam a saját, leadózott vagyonomból. Ugyanígy megalapítottuk a Bolyai-díjat, ami ma is az egyik legrangosabb tudományos elismerés hazánkban. Fontosnak tartottam, hogy ingyenesen jó egészségügyet működtessünk az országban, és hogy a tudományos eredményeket jobban elismerjék.

Ma már látom, hogy ezeket a lépéseket is az egóm vezérelte, azt akartam bizonyítani, hogy „Somody egy jó ember”. Sajnos nem voltam egyedül ezzel a hozzáállással, gyakran bálványokat építünk magunkból vagy magunknak. Keresztényként pedig azt tapasztalom, hogy Isten szeret engem, így én is szeretni tudom az embereket. Ha pedig szeretem az embereket, akkor megpróbálok segíteni nekik. Tehát e mögött már nem az van, hogy Somody jó pontot kapjon a médiában.

Mi változott meg az elmúlt években?

– Arra nem voltam büszke, és nem mutogattam az embereknek, hogy mit tettem azért, hogy ilyen sikeres legyek. Egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy akaratos, tele van feszültséggel. Függetlenül attól, hogy nem pártpolitikus, a politika és a média is kikezdi. Amikor az ember arra büszke, hogy heti hét napot dolgozik, és egyszer csak a családjának annyi, és a házassága válással végződik. Egyre betegebb voltam annak ellenére, hogy az egészségügyben dolgoztam. Nyilván a sok siker, az erős anyagi háttér, a sok kapcsolat eléggé hosszú ideig fenn tudja tartani ezt a „nem baj, megoldjuk” mentalitást, de egyszer csak az emberben felmerül a kétely.

Mikor jött el a fordulópont?

– Először 2004-ben, amikor a második házasságomban egyházi esküvőt terveztünk. Addig egy totál ateista, világi életet éltem, mégpedig büszkén. A szüleim katolikusnak kereszteltek, ugyanakkor bátran le tudtam ülni bárkivel és kijelenteni, hogy aki jól bánik az életével, annak nincs szüksége Istenre, ateistán is jól boldogul. Az egyházi esküvő persze egy csodálatos élményt adott, de lényegében nem változtatott a hithez való hozzáállásomon. A második érintés 2007-ben jött, amikor a gyermekünket református egyházi iskolába akartuk íratni Veresegyházon, és azt vállaltuk, hogy bár fogalmunk sincs a hitről, ugyanúgy fogunk előremenni, ahogy a fiunk halad ezen az úton. Életemben először akkor fogtam a kezembe Bibliát. Ez hozta el az életünk második nagy szakaszát, amikor felismertem, hogy Somody Imre ugyan nem tudta megoldani minden problémáját, de rátalált Istenre, aki majd megoldja azokat. Körülbelül így gondolkodtunk akkor.

Elindult egy hétéves folyamat, amikor kerestük Istent, és ez egy borzasztóan frusztráló időszak volt. Meg voltam győződve, hogy a helyemen vagyok, hiszen Istennel élünk, ugyanakkor semmi sem változott az életünkben. Még betegebb lettem, még több veszteség ért, és egyre inkább rettegtem, hogy a második házasságomat is el fogom szúrni. Az ember ilyenkor elkezd haraggal tekinteni Istenre, így megy el a templomba, mert beteg, rosszul van, nem lát ki a nehézségekből. Ma már látom, hogy én akkor egy templomba járó, vallásos ember voltam, aki tulajdonképpen csak használni akarta Istent. Arra jöttem rá, hogy ha nincs hited és nincs bűnvallásod, akkor járhatsz addig a templomba ameddig akarsz, nincs jelentősége. Nekem ez hét évembe telt, mire rájöttem, hogy Isten számára a hitetlen és a vallásos ugyanolyan, csak a Krisztussal való személyes közösség számít. Ha ebben a hét évben megoldódott volna az anyagi problémám, az egészségem, a vállalkozásom, akkor most is ugyanolyan lelkülettel járnék templomba, de erkölcsileg és hitben semmit sem fejlődtem volna.

Mi hozta el a nagy felismerést?

– Ahogy csúsztam lefelé a pályán, ebben az egyre kilátástalanabb helyzetben, 2014-ben egy barátom elhívott egy férfi elvonulásra, egy egyhetes keresztény programra, Biatorbágyra. Akkor már annyira beteg voltam, hogy egy nagyon súlyos műtétet akartak végrehajtani rajtam, ami az életkilátásaimat gyökeresen megváltoztatta volna, és én ezt nem akartam. Az említett bentlakásos programon hihetetlenül puritán körülmények fogadtak, ahova magamtól soha az életben el nem mentem volna. Még jobban ki voltam akadva akkor, amikor az ott lévő 70-80 férfi elkezdett bemutatkozni: „idejöttem a második öngyilkosságom után”, „most szabadultam a börtönből”, „harmadszor estem vissza alkoholizmusba” és a többi. A „normális” Somody Imre erre úgy reagált volna, hogy hála Istennek, én nem vagyok ilyen. De valamilyen oknál fogva nem ez jött fel bennem, hanem az, hogy ha azt nézem, hogy mennyire kilátástalan helyzetben vagyok, mennyire nem tudom kezelni az életemet, akkor lehet, hogy semmi különbség nincsen közöttünk. Egy ilyen helyzet totálisan összetöri az önbizalmadat. Eljön az a pont, amikor csak azért imádkozol, hogy Uram, ments meg, nem tudok ebből a helyzetből kikerülni.

Egy pillanat alatt megértettem, hogy egészen idáig csak használtam Istent. Azt az Istent, aki a világmindenség Ura, aki az egyszülött fiát keresztre feszíttette értem, arra használtam, hogy légy szíves, az autóm holnap ne menjen tönkre. Akkor értettem meg, hogy a dolog lényege a megadás. Hogy át tudod-e adni az életedet, el tudod-e fogadni, hogy az Úr vezeti a sorsodat, és az életed olyan, amilyennek Ő szánja. Neked pedig az a feladatod, hogy ezt minél inkább megértsed, és ha szereted Istent, akkor minél inkább követni akarod, és hozzá hasonlóvá akarsz válni. Nem azért, mert félsz tőle, vagy mert azt hiszed, hogy a cselekedeteiddel kiérdemelheted a figyelmét. 

Tehát megtért?

– Nem az a megtérésem lényege, hogy templomba járok, hogy bizonyos ügyeket másképpen kezelek, hanem az, hogy az életem változott meg. Ezt hívom az életem harmadik szakaszának: hitben járok. Tudom, hogy a feleségemmel úgy kell együtt legyünk, hogy Őrá tekintünk, és akkor jó a családi életünk, ha egy emberként tudunk Istenhez kapcsolódni. Hogy bizonyos dolgok nem férnek bele abba az értékrendbe, amit követni akarunk. Van egy isteni rend, ami szerint élünk, amit be akarunk tartani, de nem azért, mert megbüntetnek, hanem azért, mert ez az, ami szerint élni kellene, mert így tervezte meg Isten. Ugyanakkor nem azért élünk, mert rendszeretők vagyunk, hanem azért, mert szeretetre vágyunk. A szeretetben létnek viszont fontos része, hogy a rendet is betartsuk.

Az üzleti gyakorlata is megváltozott a megtérése óta?

– A látásom mindenképpen. Azt nagyon fontosnak tartom, hogy a családom életében az anyagi dolgok eszközpozícióban vannak, nem pedig célpozícióban, mint ahol korábban voltak. Nem leszek attól boldogabb, ha több pénz, több hatalom és több siker vesz körül. Azért vagyunk itt, hogy tudjuk terjeszteni Isten Igéjét.

Ön mit tud tenni ennek érdekében?

– A kávéházban létrehoztuk a Centrál Imareggelit, azért, hogy foglalkozzunk egyházi-társadalmi kérdésekkel, és a Fiúság Akadémiával egy egyházfüggetlen bibliaiskolát létesítettünk. Mindenki abba a közösségbe, felekezetbe jár, amelybe akar, a kérdés az, hogy tudunk-e olyan hatást gyakorolni a világra, ami változást hoz a társadalmi folyamatokba. Az imareggelik célja az, hogy a társadalom és az életünk fő kérdéseiről beszélgessünk, előadásokat hallgassunk a reggeli mellett, és ezek kint vannak a honlapunkon, tehát később is megtekinthetőek.

Sajtóértesülések szerint Balog Zoltán miniszter ősztől nemzeti imareggeliket szervezne a Parlamentben a képviselők részvételével. Volt esetleg valamilyen ráhatása önnek erre a kezdeményezésre?

– Erre szokták azt mondani, hogy Isten útja kifürkészhetetlen. Tavaly feleségemmel együtt részt vettem a washingtoni imareggelin, és ott találkoztunk magyarokkal, akiket mások hívtak meg, nem tudtuk, hogy ott lesznek. Engem teljesen meglepett – tavaly tudtam meg –, hogy már most is van a Parlamentben egy szűk körű imareggeli, most pedig érdekes volt meghallgatni a miniszter úrtól, hogy nemzeti imareggelit szervez. Szerintem ez egy nagyon komoly kihívás. Nehezen tudom elképzelni, hogy emberek úgy le tudnak ülni egymással imádkozni, hogy közben politikai érdekek mentén sok esetben nagyon durván harcolnak egymással. De ezt ők tudják, mindenesetre nem tőlünk ered a kezdeményezés.

A sikerről alkotott képe nagyon megváltozott az elmúlt években. Most mit élne meg sikerként, mondjuk az elkövetkező 5-10 év vonatkozásában?

– A legfontosabb azt megértenünk, hogy Isten teremtett bennünket erre a világra, valamilyen konkrét céllal. Az emberek 99 százaléka nem így gondolkodik, hanem hogy a szüleinktől származunk, és a környezetünk, családunk mondja meg, mi végre vagyunk a világon. Újabban inkább mi akarjuk kitalálni, hogy mik akarunk lenni, ez a mai trend, én pedig hiszem azt, hogy azt kell újra és újra keresnünk, hogy vajon jó helyen vagyunk-e, és jó dologgal foglalkozunk-e. Bennem az a hit él, hogy Isten nem véletlenül engedte meg azt az utat, amit én végigjártam, hogy nemcsak gazdasággal, hanem a társadalom különböző szféráival – oktatással, egészségüggyel – foglalkoztam. Úgy gondolom, ez azért van, hogy hívő emberként keresztény alapon gondoljuk végig, hogyan érdemes ezeket a szférákat működtetni. Nekem ez a kihívás, hogy vajon ezt hogy lehet megvalósítani.

Olvasson tovább: