Kereső toggle

Elment az emberiség hírvivője

Elie Wiesel 1928–2016

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az élet ellentéte nem a halál, hanem a közöny” – vallotta a napokban elhunyt Elie Wiesel. A holokauszt-túlélő zsidó író, emberjogi aktivista ilyen értelemben nem halt meg, hiszen tekintélyes életműve egyetlen fő célt szolgált: nem akarta, hogy az ő múltja bárkinek a jövőjévé váljon.

Sighet – ahogy az 1928-ban született Eliezer Wiesel később írta a szülőhelyéről, Máramarosszigetről – előbb az Osztrák–Magyar Monarchia részeként magyarnak számított, majd Romániához csatolták, később 1940-ben ismét Magyarországhoz kerül. A Wiesel család vesztére. Pedig a szülők nagyon szerették Magyarországot és a magyar kultúrát, a magyar irodalmat; Petőfit, Adyt olvastak, és a jiddis mellett magyarul is beszéltek otthon – Elie románul és németül a környezet miatt, héberül pedig apja unszolására tanult meg. Túl messze voltak azonban Magyarországtól ahhoz, hogy felfogják, mit jelent 1944-ben Sztójay, a korábbi berlini nagykövet miniszterelnöki kinevezése a németek bevonulását követően, és mit ért Horthy kormányzó azon, hogy szabad kezet ad neki a zsidókérdésben. Amikor a helyi zsinagógába hívták a zsidókat Máramarosszigeten, magukkal vitték magyar irataikat, azt gondolván, hogy most már biztonságban lesznek az őket fogadó magyar hadnagy szárnyai alatt. A magyar hadnagy széles mozdulata, amivel összetépte és a szemetesbe hajította papírjaikat, a reményeiket is összetörte. „Amikor a magyarok vonatra tettek minket és deportáltak, nem a németeket gyűlöltem érte, hanem a magyarokat. Akkor azt hittem, örökre gyűlölni fogom, de ez inkább csak egy gyerek tehetetlen dühe volt” – mondta később egy beszélgetés során sorstársának és tudóstársának, a szintén magyar származású, Svédországba menekült Georg Kleinnek. Klein ezt így foglalta össze: „Együtt éltünk, egy nyelvet beszéltünk, együtt rajongtunk a magyar irodalomért; valahogy azt hittem, számítani fog nekik, hogy mi történik velünk.” Mindkettőjüket jobban megdöbbentette a magyarok közömbössége a sorsuk iránt, mint a németek kegyetlen bánásmódja.

Ha lehet, még inkább váratlanul érte őket az, ami Auschwitzban a vonatról leszállva fogadta őket. „Attól a perctől az életem egyetlen hosszú éjszakává változott” – írta le a sötétség számunkra felfoghatatlan mélységét már íróként Wiesel. Az első órában elvesztette anyját és négyéves kishúgát, akiket a vonatról egyenesen a gázkamrába küldtek. Ő édesapjával maradt, akit szinte végig támogatott, pedig a tábori életben farkastörvények uralkodtak. Végighajtották őket több táboron: Buna, Gleiwitz, Buchenwald – ahol végül, mindössze egy hónappal a táborok felszabadítása előtt, az apja a sok nélkülözés és betegség miatt meghalt. „Azt hiszem, nagyobb örömöt tudtam okozni neki ez alatt az év alatt, mint egész gyermekkoromban” – mondta erről az időszakról. A legnagyobb fájdalmat mégsem az elveszítése okozta Elie számára, hanem az az emlék, hogy a veréstől való félelmében utoljára nem sietett beteg és gyenge édesapja segítségére, amikor őt hívta.

Apjának és nagyapjának köszönhetően az első tizenöt évét kitöltötte az Istennel való foglalkozás, a Tóra, a Biblia, a Talmud. Mégis, még apja tragikus elvesztése után is úgy fogalmaz a Mindenhatóval kapcsolatban: „Soha nem került sor köztem és Isten között válásra. Épp ezért vannak vele problémáim!” Talán nem véletlen, hogy ő kezdte el használni a holokauszt kifejezést, ami a héber égő áldozat szó görög fordítása. Igaz, egy idő után már ezt sem érezte teljesen megfelelőnek. „Erre nincs szó” – mondta végül.

A holokauszt-túlélők első gondolata és túlélésüknek mintegy záloga sokáig a felejtés volt. És ha nagyon őszinték akarunk lenni – amit ennyi idő után talán megengedhetünk magunknak –, nem kívánták ezt másképp volt üldözőik és az üldözés szemlélői sem. A nagy, közösséget teremtő felejtésbe eleinte Elie Wiesel is bekapcsolódott, de hamarosan szorítani kezdték belülről az átéltek, és papírra vetette az emlékeit – csaknem ezer oldalon, jiddis nyelven, És a világ csendben maradt címmel. A franciaországi kiadó egy francia nyelvű és sokkal – sokkal! – rövidebb írást várt tőle, ez lett a La nuit, Az éjszaka. Egy könyv mindarról, amiről Wiesel előtt Primo Lévin és Anna Frank naplóján kívül ekkor még senki nem adott hírt. Olvasó sem sok akadt 1958-ban, még akkor sem, amikor egy évvel később nagy nehezen egy New York-i kiadó is ráállt, hogy megjelentesse az angol nyelvű változatot.

Wiesel először a tanulásba vetette bele magát, 1948-ban már a Sorbonne-on tanul filozófiát, pszichológiát, irodalmat és újságírást. Már újságíróként dolgozik, mikor egy találkozás hozzásegíti, hogy bátorságot nyerjen az emlékei leírásához. Az akkori francia miniszterelnökkel, Pierre Mendès France-szal akart interjút készíteni, de csak a tanácsadójához, az akkor már elismert íróhoz, François Mauriachoz nyert bebocsátást. Mauriac, aki ekkor már idős ember, elkötelezett katolikus volt, aki a háborúban részt vett a francia ellenállásban. Drámai beszélgetés zajlott le kettejük között, és bár nem tudni, sikerült-e végül kieszközölni az interjút a miniszterelnökkel, Mauriac őszinte együttérzése hatására a fiatal újságíró számára véget érhetett a tízéves hallgatás.

„Megfogadtam, hogy soha nem fogok csendben maradni, ha emberek szenvedését és megaláztatását látom. Mindig állást kell foglalnunk. A semlegesség csak az elnyomót segíti, soha nem az áldozatot. A csend felbátorítja a kínzót, de nem a megkínzottat. Lehetnek olyan idők, amikor nincs hatalmunk megakadályozni az igazságtalanságot, de olyan nem lehet, amikor elmulasztjuk ellene felemelni a szavunkat” – fogalmazta meg hitvallását.

És a hitvallásához hűen mindenhol felemelte a szavát Boszniától az örmény népirtáson át Darfurig, és elkötelezett támogatója volt Izrael államának. Tevékenysége elismeréséül 1986-ban megkapta a Nobel-békedíjat. A norvég bizottság elnevezi őt az „emberiség hírvivőjének”. Ezt követően hozta létre, immár feleségével, Marion Erster Rose-zal, a Foundation for Humanity alapítványt, amelynek célja, hogy a közöny, az intolerancia és az igazságtalanság ellen küzdjön. Mindeközben lelkesen tanított  New Yorkban, a Yale-en és professzorként a Bostoni Egyetemen. „Soha nem indítok kétszer egyetlen kurzust sem” – magyarázta, vagyis mindig új témával, új kihívással várta a diákjait.

2009-ben látogatott először és utoljára Magyarországra, és beszélt többek között a Hetek Közéleti Klub hallgatósága előtt a budapesti Hit Parkban. Magyar közönségével az angolt választotta közös nyelvnek, ám az ATV-nek adott interjú alatt nem igényelte a riporteri kérdések lefordítását, magyarul is értette azokat, jóllehet angolul felelt rájuk. Mintha Petőfi és Ady szavai és a csendőrök magyar szavai együtt idéződtek volna fel benne, az angol és a francia nyelv pedig menedéket jelentett volna az emlékek elől… Az élethez fűződő viszonyát egyetlen pillantással felmérhettem a Heteknek készülő interjú kezdetén: a szemébe nézve egyszerre láttam a halált és az életet, szédítő mélységet láttam benne, és napokig egy falat sem ment le a torkomon. Az éjszaka minden jelenete egyszerre elevenedett meg előttem ebben a pillantásban, amin valahogy mégis át tudott törni az élet szeretetének fénye.

 

Idézetek Elie Wieseltől

– Végeredményben a legnagyobb hatalom, amire az embernek törekednie kell, az a hatalom, amit önmaga felett gyakorol.
– Ha az egyetlen ima, amit életedben mondasz, az, hogy „Köszönöm!”, eleget mondtál.
– Az az ember, akiben nincs hála, abból hiányzik valami emberi. Az embereket tulajdonképpen a hálához való viszonyuk határozza meg.
– A szavak időnként, a kegyelem különleges pillanataiban, elérhetik a tett minőségét.
– Gondolkozz szárnyalóbban, érezz mélyebben!

 

Olvasson tovább: