Kereső toggle

A harag és az értelem - Oriana Fallaci

Könyve nem vesztett aktualitásából az elmúlt másfél évtized alatt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Rendes ember nem adja ki, nem fordítja le, nem vásárolja meg a szánalmas Oriana Fallaci fasiszta könyvét” – e sorokkal summázta az ítéletet A harag és a büszkeség című könyvről Tamás Gáspár Miklós 2003-ban. Párizs, Isztambul, Brüsszel után talán már TGM is belátja: tévedett. Ez a könyv – korát messze megelőzve – nem fasiszta, épp ellenkezőleg: az iszlám vallási köntösben megjelenő újnácizmus kritikája, meg azé az európai balliberális politikai és médiaelité, amely félelemből, megalkuvásból, politikai érdekből, gazdasági számításokból behódol az intoleráns, nőgyűlölő, civilizációellenes, erőszakot hirdető és gyakorló eszmék képviselői előtt. Fallaci esszékötete most újra kapható magyarul.

Ne felejtsük el: ma az iszlám világban – Marokkótól Indonéziáig – fogynak legnagyobb példányszámban Adolf Hitler könyvei, az arab sajtóban és online felületeken jelennek meg olyan antiszemita karikatúrák, amelyekre a náci Stürmer szerkesztői is büszkék lennének. Az utóbbi években ráadásul – amint arról a Hetek az elsők között számolt be – előbukkantak olyan konkrét dokumentumok, amelyek bizonyítják: muszlim vezetők, elsősorban Hadzs Amin el-Husszeini jeruzsálemi főmufti a második világháborúban szorosan együttműködött a nácikkal a zsidók elleni végső megoldás kidolgozásában és kivitelezésében.  
Ha Oriana Fallaci előképét keressük, eszünkbe juthat az ifjú Winston Churchill, aki 1899-ben lesújtó véleményt fogalmazott meg az iszlámról, több mint száz évre előre tekintve. Saját korában szinte senki nem vette komolyan a figyelmeztetését, pedig személyes tapasztalatai alapján írta, ahogy Fallaci is közelről ismerte a muszlim világot. Churchill ezt írta: „Egy-egy muszlim ragyogó tehetséget mutathat fel, de e vallás befolyása megbénítja a hívei társadalmi fejlődését. Nincs ennél nagyobb visszahúzó erő a világban. A mohamedanizmus messze nem haldoklik: militáns és térítő hitről van szó. Már kiterjedt Közép-Afrikára, mindenhol félelem nélküli harcosokat nevelt; és ha a kereszténységet nem védené a tudomány erős karja, azé a tudományé, ami ellen hiába harcolt, a modern Európa civilizációja elbukhat úgy, ahogy az ősi Róma civilizációja is elbukott.”
Oriana Fallaci manhattani otthona ablakából látta a 2001. szeptember 11-ei támadást, és azonnal úgy érezte, hogy ez a brutális erőszak nemcsak az Egyesült Államok, hanem Európa ellen is zajlik. Nem véletlen, hogy az ikertornyok 80.-90. emeleteiről az ezer fokos infernó elől kiugráló öltönyös emberekről – akik egy-két órával korábban még a világ egyik legirigyeltebb munkahelyére mentek be dolgozni – Európa jutott eszébe. Az az Európa, amely 2001-ben úgy gondolta, hogy mindez csak a neokonzervatív vezetésű, a Közel-Keleten háborúskodó Amerikával történhet meg. Fallacinak azonban egyből eszébe jutott, hogy otthon, Firenzében mit látott a főtéren, a Santa Maria del Fiore dóm előtt, ahol muszlim bevándorlók sátorvárost építettek fel, nőket zaklattak és a saría bevezetését követelték.
Nem véletlen, hogy felháborodva ezt írta : „Jaj azoknak, akik ezt az Olaszországot, ami egy létező Olaszország, akkor is, ha folyton elhallgattatják, ha kinevetik, ha sértegetik, el akarnák venni tőlem. Jaj azoknak, akik megszállják. Akárki legyen is a megszálló. Mert legyenek akár Napóleon franciái vagy Ferenc József osztrákjai vagy Hitler németei vagy Oszama bin Laden muszlimjai, nekem egyre megy. Akár hadseregekkel és ágyúkkal jönnek, akár gyerekekkel és csónakokkal, ugyanaz.”
Ez a vízió Európa jövőjéről 2001-ben sokaknak hihetetlenül hangzott; akkor divat volt Susan Sontag, Noam Chomsky, Michael Moore és más megmondóemberek nyomán ostoba, fegyvermániás, rasszista, ultravallásos fajankóknak látni az amerikaiakat. Európa azt gondolta magáról, hogy ha nem provokálja az iszlám világot, ha tárgyalóasztalhoz kényszeríti Izraelt olyan terrorvezérekkel, mint Jasszer Arafat, ha önként megtagadja zsidó–keresztény civilizációs gyökereit, akkor védett lesz a radikális iszlám terrorjával és inváziójával szemben. Ezt a kényelmes struccpolitikát nagyobb merészség volt megkérdőjelezni Fallaci részéről, mint az, ahogy nemrég Michel Houellebecq a Behódolás című disztópiájában előretekintett egy évtizeddel. Ma ugyanis a szemünk láttára valósul meg mindaz, amire Oriana Fallaci figyelmeztetett: a kulturális és fizikai terror, valamint a gyáva behódolás egyaránt.
Fallaci nem félt személyesen konfrontálni Khomeini ajatollahhal sem, amikor 1979-ben a vele készült interjú közben Teheránban levette magáról a rákényszerített fejkendőt, és közölte az elképedt nagyajatollahhal, hogy nem hajlandó viselni egy „ilyen ostoba középkori rongyot”.
Fallaci, ha még élne, alighanem tajtékozna attól, hogy néhány hónapja az iráni elnök látogatása során letakarták Rómában az illetlennek ítélt antik és reneszánsz szobrokat. Mint ahogy a nyugat-európai vezetők gyávaságán és megalkuvásán is háborogna, akik atomalkut kötöttek Khomeini utódjaival, cserébe tíz- és százmilliárdos üzletekért. Jó képet kell vágnunk ahhoz, hogy Ali Ahmed Salehi iráni alelnök kioktasson bennünket itt, Budapesten arról, hogy „Irán soha, senkit nem fenyegetett megsemmisítéssel”, majd két héttel később az iráni Forradalmi Gárda parancsnoka bejelentse, hogy 2000 km hatótávolságú ballisztikus rakétákat lőttek ki, amelyeket Izrael elpusztítására fejlesztettek ki, és amelyekre héber nyelven ráírták, hogy „Izraelt el kell törölni a föld színéről”.
Ezt a gyávaságot, behódolást és kettős beszédet ostorozta Fallaci A harag és a büszkeségben, csakúgy, mint az ennek folytatásaként megjelent két további kötetében, az Értelem erejében és az Apokalipszis című könyvben, amelyeket eddig még nem olvashattunk magyarul, de az idén még megjelennek. (-yp-)

Olvasson tovább: