Kereső toggle

Észak kontra Dél

A koreai feszültség történelmi háttere

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy akna felrobbanása a demilitarizált övezetben bőven elegendő volt ahhoz, hogy az elmúlt napokban a háború szélére sodródjon Észak-, illetve Dél-Korea. Szöul tizennégy év után újraindította a határon túlra irányuló, propagandatartalmú műsorszórást, mire a kommunista Phenjan katonai válaszlépésekkel fenyegetőzött. A maratoni hosszúságú, 43 órás egyeztetéseken végül sikerült lecsillapítani a kedélyeket, ám a Koreai-félszigeten továbbra is elegendő lehet egy „szikra”, hogy az atombombával kísérletezgető Észak és az Egyesült Államok támogatását élvező Dél összecsapjon egymással. Cikkünkben a konfliktus történelmi hátterét vázoljuk fel.

Történelmének nagyobb részében Korea egységes ország volt. Az időszámítás előtti ködbe vész a Csoszon-dinasztia, amelyet a legenda szerint egy medvéből emberré vált ősanya és egy Hangung nevű ősapa frigyéből született férfi, Tangun alapított. Az utóbbi két évezred különböző koreai államalakulatainak történelmében közös meghatározó a közeli kínai, illetve orosz és japán nagyhatalmakkal való viszony – függetlenségi küzdelmek, szövetségek, vazallusi kapcsolat vagy éppen külföldi uralom. Japán a 19. század végétől kiszorította a kínai és az orosz befolyást, előbb protektorátusává téve a félszigetet, majd 1910-től megszállta, annektálta, gazdasági és kulturális gyarmatává változtatta.

A második világháború befejező szakaszában, az 1944-es jaltai, majd az 1945-ös potsdami értekezleten a szövetségesek úgy döntöttek, hogy Japán legyőzése után Koreát a 38. szélességi foktól északra „ideiglenesen” a szovjet, attól délre az amerikai erők szállják meg. Az amerikai zónában Nyugat-barát katonai rezsim, a szovjetben sztálinista diktatúra alakult ki. A több mint 120 ezer négyzetkilométer területű, ma mintegy 25 millió lakosú Északon és a nála 20 ezer négyzetkilométerrel kisebb, de kétszer akkora népességű Délen még a múlt is más.

Észak szemléletében a történelem mintegy Kim Ir Szennel kezdődött – ő az 1945 óta hatalmon lévő kommunista dinasztia első, alapító tagja, akit fia, Kim Dzsong Il, majd unokája, a ma is regnáló fiatal Kim Dzsong Un követett. Mindhármuk köré féktelen személyi kultusz épült, a phenjani Forradalmi Múzeumban száznál több terem taglalja dicsőséges tevékenységüket. Egy egész színpadot betöltő életképen csatajelenet látható több száz viaszfigurával: lángol az elfoglalt japán őrállomás és az egész falu, lakói áhítattal hallgatják a felszabadító csapatot vezető ifjú hős, Kim Ir Szen szónoklatát, a tűz oltásával senki sem foglalkozik.

A valóság prózaibb: Kim Ir Szen a Vörös Hadsereg koreai származású tisztjeként nyerte el Moszkva bizalmát, majd Sztálin állította az észak-koreai adminisztráció élére. Kim azonban kiépítette saját hatalmát, átvette a sztálinizmus rekvizitumait (18 méter magas szobor a diktátorról, agymosás bölcsőtől a sírig, a média teljes ellenőrzése), de a koncentrációs táborokra alapozott gyilkos terrort is adaptálta, és félelmetes rendőrállamot teremtett.

Rezsimjének kiépítésében és átörökítésében kulcsszerepet játszott a koreai háború, amelyet máig nem zár le békeszerződés. 1950. június 25-én Észak modern szovjet fegyverzettel is rendelkező, a délinél sokkal nagyobb létszámú hadserege meglepetésszerűen átlépte a 38. szélességi fokot – ami nem történhetett volna meg Sztálin szovjet és Mao Ce-tung kínai kommunista vezető hozzájárulása és támogatása nélkül. A támadók három nap leforgása alatt elfoglalták a közeli Szöult, Dél fővárosát, majd meg sem álltak Puszanig, a nagy déli kikötővárosig.

Szeptemberig tartott, amíg a meglepett amerikaiak és szövetségeseik ellentámadásba lendültek: 15-én partra szálltak Incson kikötővárosban, 25-én visszafoglalták Szöult, majd ők lépték át a választóvonalat, meghódították Észak-Korea nagy részét, és megközelítették a kínai határt, a Jalu folyót. Kína „önkénteseinek” milliós seregét bevetve októberben első világháborús típusú tömegrohamokkal visszaszorította az amerikaiakat. Ekkor a kommunista csapatok törtek be ismét Délre. Szöul még kétszer gazdát cserélt, majd a frontok megmerevedtek – csaknem a régi választóvonalon. A véres csaták csak 1953. július 27-én értek véget – nem mellékes: hónapokkal Sztálin halála után.  Ekkor született meg a fegyverszüneti egyezmény, és a két államot máig elválasztó demilitarizált övezet. A fegyvernyugvás törékeny, időről időre véres incidensek, válságok borzolják az idegeket.

A koreai háború traumáját máig nem heverte ki a félsziget. Mintegy két és fél millió katona járta meg a frontokat, Dél és szövetségesei csaknem egymillió embert vesztettek halottakban és sebesültekben, Északra vonatkozóan a becslések másfél millióra teszik ezt a számot, a polgári áldozatok száma is milliós nagyságrendű. Észak és Dél egyaránt romokban hevert.

Északon a háború bebetonozta a katonai-családi elitet, máig tartó elszigeteltséget hozott létre, amely konzerválja a diktatúrát és fékezi a gazdasági fejlődést – időről időre éhínség is sújtja az országot. A rendszer a fegyverkezésre és a diktatórikus gépezet fenntartására összpontosította anyagi és szellemi erejének javát. A világ 5. legnagyobb létszámú, 1,2 millió fős hadseregét tartja fenn, 2006-ban kisméretű atombombát robbantott, ballisztikus rakétakísérleteket hajtott végre, miközben az egy főre jutó GDP-je a 144. helyen áll a világon, alig 1200 dollárral. Észak-Korea a titkolózás, az ismétlődő véres belső leszámolások, a kaszárnyafegyelem országává vált, diplomáciájának sűrűn alkalmazott eszköze a zsarolás.

Dél viszont, ahogy múltak az évtizedek, jelentős amerikai és nyugati segítséggel Ázsia és a világ egyik legmagasabb életszínvonalú országává vált (az egy főre jutó GDP 28 ezer dollár). Gazdasági-technológiai hatalom (Samsung, Kia stb.), sikeres olimpiát rendezett 1988-ban, közben egy eredetileg diktatórikus jellegű rendszerből számos kitérő és fordulat nyomán mind működőképesebb demokráciává alakult.

A két állam között konfliktus- és párbeszéd-periódusok, illetve helyzetek váltakoznak. 2004-ben például Keszongban közös ipari parkot hoztak létre, déli beruházók létesítettek üzemeket északi munkásokkal, létfontosságú devizát juttatva így Phenjannak – de 2013-ban Kim Dzsong Un hónapokra felfüggesztette ezek működését. A konfliktusokat nemcsak a katonai és a politikai szembenállás, hanem a mérhetetlen életszínvonal- és életformakülönbség is magyarázza. Egyik fél sem felejtheti a koreai háborút. Észak azért, mert létezési módja kifelé azóta is a fenyegetés, befelé pedig a külső ellenség részéről vizionált veszély érzetének fenntartása. Dél pedig azért, mert fővárosa ma is a kiszámíthatatlan északi szomszéd tüzérségének lőtávolán belül van – minden megtörténhet. Dél így nem nélkülözheti a területén mindmáig állomásozó 40 ezer amerikai katonát, a világhatalmak pedig egy pillanatra sem vehetik le szemüket a térségről.

A félsziget két államát elválasztó demilitarizált övezet egyik barakkjában hat évtizede rendszeresen találkoznak az ellenséges haderők képviselői, akik a fegyverszünetet felügyelik. A tárgyalóasztal közepén néhány milliméter vastag telefondrót húzódik, pontosan a 38. szélességi fok vonalában. Ide nem lehet fegyvert bevinni, de a barakkon túl a földeken és a tengereken élesre töltve merednek egymásra a gyilkos eszközök – több mint 62 éve már.

Olvasson tovább: