Kereső toggle

Erdogan hadba lép

Törökország a polgárháború szélén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt hetekben Washington két nagy horderejű megállapodás részese volt a Közel-Keleten. Július 14-én a Biztonsági Tanács öt állandó tagja és Németország állapodott meg Iránnal a teheráni atomprogram jövőjéről és a Teheránnal szembeni szankciók feloldásáról, majd tíz nappal később Barack Obama amerikai és Recep Tayyip Erdogan török elnök egyezett meg az Iszlám Állam elleni közös török-amerikai fellépésről. Az iráni megállapodással kapcsolatos vitákkal részletesen foglalkoztunk az elmúlt hetekben. Az amerikai-török paktum következményei azonban a jelek szerint rövid távon még súlyosabbak lehetnek, ha a szíriai konfliktus polgárháború-szerű helyzetet idéz elő Törökországban is. De hogyan jutott el a muszlim világ mintaállama a káosz szélére? És hogyan lett példátlanul sikeres kormányfőből az országát erőszakba taszító államfő Erdogan?

Az Obama és Erdogan július 24-ei telefonbeszélgetése során létrejött megállapodás értelmében az Egyesült Államok és szövetségesei augusztustól használhatják az incirliki támaszpontot az Iszlám Állam elleni küzdelemre, ám hogy pontosan milyen feltételek mellett, arról egyelőre nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a török légierő a megállapodás pillanatától megkezdte szíriai és iraki hadműveleteit, amelyek – ez hamar kiderült – elsősorban nem az Iszlám Államot (ISIS), hanem a török kormánnyal szemben néhány éve tűzszünetet hirdetett Kurd Munkáspártot (PKK) sújtják (a háború kitöréséről lásd múlt heti számunk Bosszúállók című írását). A fejlemény nemcsak a szíriai polgárháború menetét változtatja meg, de magát Törökországot is káoszba taszíthatja.

Az arab világ bálványa

2011 szeptemberében, néhány hónappal a Mubarak-rezsim bukása után elegáns, középkorú férfi lépett a kairói Operában összegyűlt vendégek elé. A színpad fölött a szónok gigantikus portréja volt látható Egyiptom és Törökország lobogóival. A nyugati sajtó korabeli beszámolói szerint az „arab tavasz”országait végigturnézó Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnököt – mert hogy róla van szó – a rocksztárokhoz hasonló ünneplésben részesítették az „arab tavasz” országaiban tett körútjának minden állomásán. A vendég nem tudott úgy megjelenni a nyilvánosság előtt, hogy a frissen hatalomra jutott arab vezetők és a diktátoraikat nem sokkal korábban megdöntő tömegek rajongásával ne szembesült volna.

Kétségtelen, hogy Erdogan mögött ekkorra imponáló kormányfői teljesítmény állt. Az általa vezetett Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) kormányzása idején Törökország nemcsak túljutott a kilencvenes évek elejétől egészen 2001-ig újra meg újra jelentkező pénzügyi-gazdasági válságokon, de az egy főre számított török GDP 2003 és 2011 között a háromszorosára (!) nőtt; 2010-ben a török gazdaság 9 százalékos növekedést produkált. Az ország a 2008-as világgazdasági összeomlást gyakorlatilag meg sem érezte, sőt gyógyulni látszottak az országot évtizedek óta sújtó török–kurd konfliktus okozta sebek is.

Nem csoda, ha a politikai és társadalmi válságoktól sújtott arab országokban a több évtizede hatalmon lévő diktátorok ellen utcára vonult tömegek – azok is, akik demokráciát és azok is, akik a politikai iszlám térnyerését várták az „arab tavasztól” – ekkoriban úgy látták: az iszlamizmus és a demokrácia összeegyeztetésén alapuló „török modell” jelentheti országaik jövőjét. Erdogan egy percig sem rejtette véka alá, hogy célja a „török modell” exportálása a Közel-Kelet országaiba, és ezzel együtt Ankara vezető szerepének kivívása a régióban.

2011 nyarán-őszén úgy tűnt, sikerrel járhat Erdogan törekvése. A Mubarak-rezsimet megdöntő egyiptomi felkelés nyomán a hatalom küszöbén álló, majd 2012 nyarán Mohamed Murszi által az elnöki tisztséget is megszerző Muszlim Testvériség révén a legnépesebb arab országban lelt erős szövetségesre a sajátos iszlamista „demokráciaexport” bajnoka. A Testvériség szimpatizánsai eksztázisban köszöntötték Kairóban a török miniszterelnököt – nem csupán mint az „iszlám és demokrácia” összeegyeztetőjét, de mint a „palesztin ügynek” a Testvériség gázai leágazásával, a Hamasszal kiváló kapcsolatot ápoló bajnokát is.

Izrael ellensége, Amerika kedvence

Erdogan igyekezett megfelelni a felfokozott várakozásoknak. A kairói operában ezt mondta: „A Tahrir térről [a Mubarak-ellenes egyiptomi forradalom központjából] terjedő szabadság üzenete a reménység fénye mindenki számára, akit elnyomnak Tripoliban, Damaszkuszban és Szanaa-ban” – magasztalta Egyiptom néhány hónappal korábban lezajlott forradalmát, egyben a líbiai, szíriai és jemeni rezsim közeli bukása iránti reményét is kifejezve.

„A kormányoknak az emberek akaratából kell kapniuk a legitimitásukat. Ez a török politika lényege a régióban” – üzente az őt ünneplő arab világnak Erdogan, aki tisztában volt azzal is, hogy igazi népszerűséget a demokráciát éltető szóvirágok mellett elsősorban Izrael-ellenes kirohanásokkal tud szerezni új közönsége előtt. Kijelentette, hogy a zsidó államnak  szerinte „tiszteletben kell tartania az emberi jogokat”, ha ki akar szabadulni az elszigeteltségből. (Idézi: Bihari Anna: Törökország új Közel-Kelet-politikája és az arab tavasz; Grotius E-könyvtár Budapest 2012)

Kairói sikerét követően Erdogan az „arab tavasz” mintaországába, Tunéziába, majd a menekülő diktátorát még két hónapig üldöző Líbiába is ellátogatott (itt nehezen felejtették el neki, hogy néhány hónappal korábban megpróbálta megmenteni Törökország lojális üzleti partnere, Kadhafi ezredes hatalmát, vagy legalább életét), és mindenhol a „török modell” tanulmányozását ajánlotta tárgyalópartnereinek, amit egyébként nem csupán az „arab tavasz” nyomán hatalomra jutott iszlamista vezetők tartottak követésre méltónak, de a Bush- és az Obama-adminisztráció is. Hillary Clinton akkori amerikai külügyminiszter 2011-ben szintén Törökországot ajánlotta a forrongó arab világ népei figyelmébe, ha gazdasági modellt és demokratikus mintát keresnek a maguk számára.

Egy ragyogó pályafutás

A szédítő gazdasági sikerek, a választók egyértelmű támogatása, a társadalmi feszültségek (többek között a török-kurd viszony) érezhető enyhülése 2011-re pályája csúcsára juttatták Erdogant, aki az év júniusában harmadik választási győzelmét söpörte be.

Ekkorra az AKP hegemóniáját sem az atatürki hagyományokat veszélyben érző köztársasági ellenzék, sem a nacionalista szélsőjobboldal, sem a kurd gerillamozgalommal számos ponton összefonódott szélsőbal nem tudta megingatni. Sőt: Erdogan tanulva a közelmúlt török történelméből, ez évben lefejezte a hagyományosan a köztársaság világi, nacionalista és nyugatbarát tradíciói felett őrködő hadsereget, hogy elkerülje az 1960-as, 1971-es és 1980-as katonai államcsíny megismétlődését. (A török hadsereg utoljára 1997-ben avatkozott a politikába, amikor megbuktatta az Erdoganhoz hasonlóan „mérsékelt iszlamista” Necmettin Erbakan kormányát. A „puha puccs”, amely fizikai erőszak nélkül, pusztán fenyegetéssel érte el az egy éve működő kabinet távozását, az iszlamista kormánypárt betiltásával voltaképpen Erdogan előtt tisztította meg az utat, nyilván a végrehajtói szándéktól függetlenül.)

2011-re tehát Erdogannak sikerült mélyrehatóan és visszafordíthatatlanul megváltoztatnia Törökországot. Harmadik választási győzelme, a hadseregben véghezvitt tisztogatás és az arab országok közvéleménye részéről felé áradó rokonszenv új magasságokba emelte Törökország miniszterelnökét, aki azonban ekkor végzetes döntést hozott: úgy döntött, beavatkozik a szomszédos Szíriában kirobbant polgárháborúba.

Az Oszmán Birodalom örökösei

A szíriai török kalandért és következményeiért hiba lenne kizárólag a 2014-ben – Törökország első közvetlen elnökválasztása győzteseként – államfővé előlépett Erdogan megalomániáját és birodalomépítési törekvését hibáztatni. A beavatkozás nem egy sikereitől elszállt, diktatórikus hajlamú vezető kapkodásának, hanem egy nagyon is átgondolt külpolitikai stratégiának volt a következménye.

Az AKP külpolitikai doktrínáját Törökország jelenlegi miniszterelnöke, Erdogan korábbi külügyminisztere és miniszterelnöki tanácsadója, Ahmet Davutoglu dolgozta ki. Davutoglu az AKP megalapítása évében, 2001-ben jelentette meg Stratégiai mélység című művét, amelyben összefoglalta az új, az Atatürk alapította köztársaság korábbi prioritásait részben felülvizsgáló török külpolitika alapelveit.

Davutoglu abból indult ki, hogy a második világháború vége óta követett, Törökországot a nyugati szövetségi rendszer legkeletibb bástyájaként meghatározó külpolitikai stratégia felett eljárt az idő; a törökök természetes partnerei az egykori Oszmán Birodalom területén élő muszlim népek (arabok, albánok, bosnyákok és szandzsáki muszlimok). Az új stratégia szerint Ankarának velük kell a lehető legszorosabb partnerségre törekednie, tekintet nélkül az adott országok politikai berendezkedésére, nemzetiségi összetételére vagy a vallás és politika viszonyára az adott államban. Tehát: Törökországnak éppúgy meg kell találnia a közös hangot Szaúd-Arábiával, mint Kadhafi Líbiájával vagy Aszad Szíriájával.

Bihari Anna már idézett tanulmánya számos példával támasztja alá, hogy az AKP és vezetője nem volt szívbajos ebben az időszakban, ha barátai megválasztásáról volt szó: kifejezetten baráti volt Erdogan és Aszad viszonya, de előbbi miniszterelnökként emberi jogi díjat (!) vett át Kadhafi ezredestől, miközben egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki az Öböl menti olajmonarchiákkal, és (túlmutatva az egykori Oszmán Birodalom és a jelenlegi szunnita többségű terület határain) Iránnal is. Az új időket jelezte, hogy az AKP többségű nemzetgyűlés 2003-ban elutasította az iraki háborúban történő együttműködésre vonatkozó amerikai kérést, Erdogan pedig megkezdte a fokozatos távolodást Ankara hagyományos közel-keleti szövetségesétől, Izraeltől.

A muszlim országokhoz fűződő kapcsolatok 2002 után egyre inkább a török külpolitika legfontosabb elemévé váltak, bár kormányzása első éveiben (2002 és 2005 között) az AKP számára deklaráltan cél volt Törökország európai uniós csatlakozása. Ennek az időszaknak számos, az ország történelmében példátlanul liberális intézkedés lett az eredménye a halálbüntetés eltörlésétől az AKP „mérsékelt iszlamizmusát” amúgy is fenntartásokkal kezelő hadsereg autonómiájának megnyirbálásán keresztül a kurd nyelvű sajtó engedélyezéséig. A Davutoglu-féle külpolitikai doktrína részbeni felülvizsgálatát az arab országokon végigsöprő nyugtalanság kényszerítette ki. A neoottomán orientáció változatlan maradt, ám a korábbi pragmatikus, bármely arab rezsimmel együttműködni kész politikát felváltotta a sajátos iszlamista demokráciaexportra törekvő új stratégia.

Az „arab tavasz” dzsungele

Az „arab tavasz” idejére a török-amerikai és a török-izraeli kapcsolatok mélypontra jutottak, mivel Ankara tudatosan segítette a gázai övezet izraeli blokádjának megsértését, és 2010-ben az ENSZ-ben az Irán elleni szankciók ellen szavazott. Ám 2011-ben Erdogan és Obama közös platformra került az arab országokban kitört felkelések megítélésében: mind a török, mind az amerikai kormány a saját ízlésének megfelelő demokráciafelfogás elterjedését várta az eseményektől. Erdogan 2011 februárjában távozásra szólította fel Mubarak egyiptomi elnököt, majd miután eredménytelenül próbálta útját állni a Kadhafi ezredes megbuktatását elősegítő nyugati erőfeszítéseknek, felvette a kapcsolatot a líbiai ellenzékkel is.

Aszad szíriai diktátor egy pillanatig sem gondolkodott el azon, hogy tárgyalóasztalhoz ül ellenzékével, így az erre vonatkozó török javaslatot is elutasította. Ankara 2011 nyarától felkarolta Aszad ellenzékét, sőt 2012 tavaszán helyt adott a szír ellenzéket támogató 82 ország találkozójának is, amely elismerte a szír nép képviselőjeként a Szíriai Nemzeti Tanácsot. Erdogan – és Washington – ebben az időszakban egy nagyon közeli szíriai rendszerváltásban reménykedett, és ennek elősegítése érdekében egyre mélyebben avatkozott a polgárháború menetébe.

Erdogan egy percig sem titkolta, hogy a török befolyás kiterjesztését reméli az immár négy éve tartó, elképesztő emberi szenvedéssel járó, teljes etnikai és vallási csoportokat megsemmisüléssel fenyegető szíriai polgárháborútól. Éhségét növelte, hogy Törökország másik déli szomszédja, Irak politikai életét Szaddám Huszein bukása után a többségi síiták és az ország északi részén hosszú évtizedek küzdelme után autonómiát kivívó kurdok dominálták, ami behatárolta a szunnita rezsimek (így Ankara) bagdadi befolyásszerzési esélyeit, pláne, hogy a szunnita terrorszervezetek (az al-Kaida, később az Iszlám Állam) által szorongatott bagdadi kormány a szintén síita teheráni vezetésben találta meg szövetségesét.

Négy évvel – és több százezer halottal – később nem sok minden maradt az „arab tavaszhoz” fűződő nagy ívű tervekből: Líbiában a török kormánynak sem Kadhafi életét nem sikerült megmentenie, sem hasznot nem sikerült húznia az ország totális széteséséhez vezető rendszerváltásból; a szép reményű szövetséges, Murszi káoszba fulladó elnökségének pedig 2013 nyarán a hadsereg vetett véget. A Muszlim Testvériség színeiben megválasztott egykori egyiptomi elnök, Erdogan legközelebbi arab szövetségese jelenleg halálos ítéletének végrehajtását várja a katonai rezsim börtönében. Ám mindez eltörpül ahhoz a csúfos kudarchoz képest, amit a sajátos török demokráciaexport Szíriában volt kénytelen elszenvedni.

Erdogan, ahogy kairói beszédének idézett mondataiból is kiderült, 2011-ben már Aszad közeli bukásával és egy, a „török modell” exportjának mintájául szolgáló új damaszkuszi rendszer kiépülésével számolt. 2011-től Ankara (Szaúd-Arábiához és Katarhoz hasonlóan) sem pénzt, sem energiát nem sajnált a szíriai ellenzéktől (hogy pontosan kiktől, arra még visszatérünk), ám a várt eredmény elmaradt. Aszadból eddig nem lett Kadhafi, az alavita kisebbséghez tartozó szíriai elnökhöz hű erők (a libanoni síita Hezbollah, illetve közvetve Teherán, Moszkva és Peking támogatásával) immár négy éve állják a szunnita iszlamista ellenzék ostromát.

A szörny életre kel

A kudarc átrendezte a szíriai ellenzéken belüli erőiszonyokat: a 2011 nyarán Rijád és Ankara támogatásával megalakult Szabad Szíriai Hadsereg 2013-14-ben háttérbe szorult az al-Kaidához tartozó al-Nuszra Fronttal és az Iszlám Állammal szemben. A legszélsőségesebb terrorszervezetek felemelkedése egyre költségesebbé és kockázatosabbá tette Ankara (továbbá Rijád és Doha) rendszerváltó törekvéseit. Ez utóbbiak a jelek szerint nem hagytak alább a mind szélsőségesebb iszlamista csoportok megjelenésével: Ankarát máig rendszeresen vádolják ellenfelei az ISIS és az al-Nuszra Front támogatásával – és tekintettel az ISIS Európából érkező utánpótlásának zavartalan átáramlására Törökországon, továbbá a szintén Ankara érintésével bonyolódó iszlamista műkincs- és olajexportra, az állításokkal nehéz lenne vitatkozni.

Ráadásul a polgárháború nem várt fejleményeként a szíriai kurd Népvédelmi Erők (YPG) – amelyek a nyolcvanas évek óta szoros kapcsolatot ápolnak a török kormány ellen küzdő PKK-val – egymás után foglalták el Szíria török határ menti területeit, nemcsak az iszlamista ellenzék Törökország felől érkező utánpótlását veszélyeztetve, de erősen nyugtalanítva a saját, 15-20 milliós kurd kisebbsége miatt aggódó ankarai kormányt is.

Török szempontból a háború mérlege lesújtó: nemhogy Aszad bukását nem sikerült elérni, de Ankara egyre mélyebben és egyre gyanúsabb szövetségesek oldalán bonyolódott bele a küzdelembe. Sőt, a válság eszkalációja és a török belpolitika válsága együtt mostanra oda vezetett, hogy Törökország maga is a polgárháború szélére került.

A katasztrófa

Mint arról a Hetekben beszámoltunk, július 20-án egy, az Iszlám Államhoz kötődő török állampolgár öngyilkos merényletet hajtott végre a török-szíriai határ közelében fekő Suruc városában egy baloldali ifjúsági szervezet rendezvényén. Az ISIS törökországi stratégiája a jelek szerint ugyanolyan ördögi, matematikailag kitervelt és eredményes, mint az Arab-félsziget szunnita királyságaiban folytatott síita-ellenes tömeggyilkosságai.

Mint arról korábban írtunk, a terrorszekta Szaúd-Arábiában, Kuvaitban és Jemenben is szándékosan sok civil áldozattal járó öngyilkos merényleteket követett el síiták ellen, hogy így robbantson ki vallásháborút a szunnita vallási diktatúraként működő államokban. A stratégia máshol sem eredménytelen: Jemenben hónapok óta tart a síita huszik felkelése a Szaúd-Arábia által támogatott kormány ellen (a felkelést az ISIS helyi síiták ellen intézett tömegmészárlásai provokálták ki), de a szaúdi és kuvaiti merényletek is alkalmasak voltak a feszültség növelésére a félszigeten.

Törökországot súlyos politikai, gazdasági és társadalmi válságban találta a suruci merénylet. Az AKP hosszú időn át sikertörténetként elkönyvelt kormányzása az utóbbi években egyre több riasztó tünetet produkált az államfő megalomániájától (erre példa az 1150 szobás elnöki palota felépítése) a gyanús külföldi szövetségesek támogatásán, az antiszemita, nő- és nyugatellenes kirohanásokon át a feneketlen korrupcióig. Végül júniusban a belharcoktól sújtott AKP a relatív többség megszerzése ellenére 2002 óta nem látott kudarcot szenvedett el a nemzetgyűlési választáson, holott Erdogan elnöki jogköreinek kiszélesítését várta az új Nemzetgyűléstől. Davutoglu miniszterelnöknek azóta sem sikerült kormányt alakítania, és az államfőt láthatóan külön frusztrálja, hogy meglepetésre sikerült megugrania a 10 százalékos parlamenti küszöböt a zömmel kurdok által támogatott radikális baloldali HDP-nek.

A HDP választási és a szíriai kurdok ISIS-szel szemben elért harctéri sikerei fordulatot hoztak az AKP és a kurdok viszonyában. Mint arról szó volt, az AKP hatalomra kerülése óta Törökországban csökkent a kurdokra nehezedő nyomás, a török állam például elismeri őket önálló nemzetiségként. Most azonban, hogy a török határ mellett a szíriai kurdok (pontosabban a PKK-val szoros kapcsolatokat ápoló YPG) egybefüggő területet alakítottak ki, az adott esetben Törökországból kiszakított területekből is álló kurd állam létrejötte belátható közelségbe került.

A lelassult török gazdaság, Erdogan HDP megerősödése fölött érzett frusztrációja, az egykori hallgatólagos szövetséges kezébe maró ISIS, továbbá az évtizedes sérelmeik megtorlására készülő kurdok, valamint a szíriai pokolból török területre érkezett közel 2 millió menekült – ezek a tényezők alkotják azt az elegyet, amely gyakorlatilag bármelyik pillanatban polgárháborút robbanthat ki Törökországban. Az iszlamista őrület által előidézett káosz Európa előszobájába ért.

Olvasson tovább: