Kereső toggle

Menekültsors alulnézetből

Gyerekbevándorlók a Fóti Befogadó Otthonban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hazánkba növekvő számban érkező menekültek jelentős része gyermek. Családjuk nemzetisége, vallása, politikai álláspontja miatt saját hazájukban többnyire súlyosan veszélyeztetett az életük. Közülük a legkiszolgáltatottabbak azok a gyerekek, akik a háborús övezetekből menekülve egyedül indulnak útnak: vagy azért, mert szüleik legalább őket igyekeznek megmenteni, vagy azért, mert a káosz közepette elszakadnak családjuktól, vagy szó szerint elveszítik őket. Az embercsempészek közreműködésével megszervezett hosszú és veszélyes út végén éhesen, kimerülten, traumatizálódva érkeznek a szerb-magyar (schengeni) határhoz. Majd rövidebb-hosszabb időre a Fóti Befogadó Otthonba kerülnek.

Sokat látott platánfák árnyékában sétálunk a közel 40 hektáros angolparkban a Fóti Gyermekközpont igazgatóságát keresve. „A 100-féle madárfaj mellett igazi faritkaságaink vannak – mutat szét kísérőnk –, például többféle gyönyörű platán. Hatalmas kort képesek megérni, óriásivá nőnek, alkalmazkodnak mindenhez, de azt mondják, van egy furcsa tulajdonságuk: nesztelenül repednek meg, hangtalanul törnek el. Aztán egyszer csak lepuffannak a földre. Ezért fiatal korukban különösen jól kell őket gondozni, vigyázni rájuk. Akárcsak a gyerekekre.”
A tóhoz érünk. Fekete bőrű fiú láblóbálva ül egyedül egy padon, majd egy házhoz megy, és kívülről befelé nézve az ablakba könyököl. Az Ifjúsági Klub épületének tövében, a földön sorban gubbasztó külföldi fiúk: „Itt jó a wifi” – felel kérdő tekintetünkre vezetőnk.

Nézze meg a cikkhez kapcsolódó videót!

„Ezért az országért akarok jól játszani” – hirdeti a budapesti metrómegállók óriásplakátjain szereplő 19 éves, Pakisztánból idekerült Zeeshan, a magyar krikettválogatott tagja. „Ő is a mi gyerekünk volt” – meséli atyai büszkeséggel Kádas István, a Fóti Gyermekközpont igazgatója. „14 évesen egy erőszakos tálib katonai toborzó elől menekült Magyarországra. A családja nem látott más kiutat. Kilenc hónapot utazott egy kamion konténerében. És fóti fiú a 21 éves afgán Dárius is, akinek az apját fegyveresek ölték meg, anyjával menekült Iránba, ahonnan egyedül ő tudott eljönni. Hat hónapnyi vándorlás után fogta el egy rendőr a magyar határon. Nemzetközi oltalmat kapott, most idegenforgalommal foglalkozik, tanul. Petőfi-verseket olvas és énekel, gitárral” – sorolja az igazgató, majd egy napilapot mutat, benne fekete bőrű fiatalember fotójával. „Van egy szomál gyermekünk, akire nagyon büszkék vagyunk, itt élt, tanult velünk, megírta a magyar–szomál szótárt, most Angliában tolmácsként dolgozik” – jegyzi meg.
Egy 12 év körüli fiúcska biciklizik el mellettünk, hátulról szinte vállamat súrolva – én hátra nem láttam, ő meg nem nézett maga elé. Minden figyelmét arra fordította, hogy utolérje a Gyermekközpont Különleges Gyermekotthonának mozgássérült lakóit, akik különleges kerékpárjaikon kerekeztek. „Hééé, elütsz!” – kiáltok rá felnőttes reflexszel. Lelassít, leereszti amúgy is lelógó lábát, a bicikli több számmal kisebb a neki valónál. Hátranéz. „Gyere csak ide!” – kérjük megenyhülten. De ő nem érti. Motyog valamit egy ismeretlen nyelven, bocsánatkérőn elmosolyodik, majd nyeregbe pattan és elsuhan. Igazi gyerek. A Gyermekközpont menekültotthonának egyik afgán lakója.
A Gyermekjogi Egyezmény értelmében a kísérő nélküli kiskorúak menedékjogi, idegenrendészeti jogállása másodlagos, őket elsősorban gyermekként kell kezelni, ugyanúgy, mint az adott ország állampolgárságával rendelkező kortársaikat. A felnőtt hozzátartozóitól elszakadt gyerek ugyanis nélkülözi hozzátartozói gondoskodását és védelmét, fokozottan ki van téve fizikai, pszichés traumáknak, szexuális támadásoknak, komoly társadalmi, gazdasági hátrányt szenved. Magyarországon a határt illegálisan átlépő, egyedül csatangoló gyermekeket 2008-tól 2011-ig a bicskei befogadó állomáson helyezték el. Egy 2010-es kormányrendelet értelmében azonban a kísérő nélküli kiskorúaknak gyermekvédelmi intézményben van a helyük – így lett az otthonuk a fóti Károlyi István Gyermekközpont.
„Miért pont Fót?” – tesszük fel a kérdést az igazgatónak.
„A Gyermekvárosnak hagyománya van menekültügyben.
Az egykori tulajdonos családjának, a Károlyiaknak maguknak is menniük kellett – éppen Magyarországról. Az akkor 13 éves László gróf menekültként bejárta a világot. Idén 18 éve, hogy újra itt él a feleségével a kastélyban. Most 84 éves, intézményünk nagy támogatója. Éltek itt annak idején görög menekültek és ’56-os disszidensek itthon maradt gyermekei is. Jelenleg körülbelül 250-300 gyerek lakik a központban, ennek a bő fele menekült. Az elmúlt évben majd’ 30 országból érkeztek ide fiatalok, köztük Togóból, Nigériából vagy Szomáliából. Volt egy afrikai lakónk is, aki csak a mandinka törzs nyelvét beszélte, így indult neki a világnak, és hát nem volt könnyű dolgunk a kommunikációval” – mondja Kádas István. Afganisztán, Irak, Pakisztán, Törökország, Egyiptom, Szerbia, Szíria – sorolja tovább lakóik származási országait. 90 százalékuk fiú, de például van két szomáli lányuk is. Ők egy éven keresztül gyalogoltak át Afrikán, 15 évesen. Remekül beilleszkedtek, már jól beszélnek magyarul, csak az európai ruhák megszokása telt nekik hosszabb időbe.
„A gyerekek általában súlyos nélkülözésből, szegénységből, háborúból, terrorból, a fegyveres harc elől menekülnek el. Nigériából és Szíriából néhány keresztény gyerek is érkezett vallási üldözésre hivatkozva. Volt olyan afganisztáni gyermek, aki itt is állandóan világosban, nyitott ablaknál, felöltözve aludt, hogyha kell, ugrásra kész legyen” – meséli az igazgató. Sok afgán gyermek van az otthonban. Hazájukban különböző csoportok harcolnak egymással szemben, meglehet, hogy apáik éppen egymást lövik. A társadalmukban gyökerezett ellentétek ellenére az itt élő fiatalok már túlléptek azon, hogy ki melyik népcsoporthoz tartozik, és amikor megérkeznek az új gyerekek, ők maguk tanítják meg nekik, hogy itt nincs szembenállás. „Nagy dolog ez! Előfordul persze, hogy összevesznek egy-egy játék miatt, hiszen gyerekek. De etnikai vagy vallási alapú konfliktusok nincsenek” – mondja büszkén Kádas István, megemlítve, hogy otthonvezetőjük is afgán származású, több nyelvjárást beszél, a kultúrát is ismeri, ezért „nagy kincs” a személye.
A Kísérő Nélküli Kiskorúak Otthona mellett haladunk. Most nyári szünet van, muzulmán ramadan és hőség. Az állandóan guruló focilabda is pihen. Kísérőnk a fregolin száradó ruhákra mutat: „Az sem olyan könnyű, mire a bokrokra teregetéstől eljutunk velük idáig. Sokan ugyanis jobban szeretik maguk mellett tudni a ruháikat, amíg azok megszáradnak. Türelmesnek kell lennünk hozzájuk, nem lehet rögtön a saját ritmusukból, szokásaikból kizökkenteni őket” – magyarázza az igazgató. Mint mondja, a másik nehézség az, hogy soha nincs állandó csapat, sokan mire beilleszkednek, már tovább is mennek. „Vannak srácok, akik több nyelven beszélnek, és látszik, hogy nagyon jó neveltetést kaptak. Mások talán kecskepásztorként élhettek egy hegyen, nem is nagyon értik az itteni világot” – folytatja.
Az emeletről kiáltás hallatszik: „Mamiiii! Hol mami?”. Generációk óta maminak szólítják a női nevelőket – tudjuk meg. Szóval itt is ezek az új élet első, létfontosságú szavai. Egy vödröt lóbáló 14 éves forma fiúcska vágtat fel az emeletre. Szobáikat maguk tartják rendben, és sokan annyira lelkesek, hogy a takarítónő kezéből is kiveszik a felmosót.
„How are you? How are you?” – jönnek oda hozzánk többen is, pózolnak, mutatják, hogy fotózzam le őket. „Szívesen, de nem tehetjük, nincs engedélyünk olyan képet készíteni, amin bárki felismerhető” – magyarázom angolul. Intek nekik, hogy fordítsanak hátat, úgy mehet. Ez tetszik nekik, és vidáman megfordulnak.
„Hogyan kerültek ők ide?” – faggatom újra az igazgatót. „Egy hátizsákkal és egy váltás ruhával jönnek, okmányok nélkül. Volt, akinek a lába szárán lőtt seb volt, más elmesélte, hogyan ölték meg szeme láttára a családját. De sokszor a szülők küldik őket: több olyan gyerekkel találkoztam, aki elmesélte, hogy mindenüket eladták, hogy fedezzék az ő kijutását. A jobb élet reményében tör ki a gyerek, a család támogatásával. Aztán bolyong egy fél világon keresztül, akár másfél éven át, vasúti kocsikban, tehervagonokban, kamionokban él, hogy elérje az Európai Uniót” – mondja az igazgató.
Tapasztalataik szerint a menekült gyerekek dolgozni és tanulni szeretnének. Azonnal igyekeznek diákmunkát vállalni, és a jövedelmükből küldenek haza a családjuk számára is. „Amikor két és fél éve idekerültem, az egyik első élményem az volt, hogy az egyik fiú, amikor megkapta az intézménytől az 5130 forintos havi zsebpénzét, hazaküldte a rokonoknak, akik egy hónapig éltek belőle” – tette hozzá Kádas István.
Vannak az otthonban kisebb gyerekek is, ők inkább a menekülés során sodródtak el szüleiktől. Egy 10 év körüli fiú például elmesélte, hogy az erdőben hirtelen szaladniuk kellett, mert kergették őket. Átértek ugyan Magyarországra, de elkeveredett a szüleitől – bár szerencsére végül megtalálták egymást. Az egymásra találásban az is segít, hogy amint a migránsok belépnek az EU területére, ujjlenyomatot vesznek tőlük, lefényképezik őket, és az adataikat egy közös adatbázisban tárolják.
„Három éve a tengeren keresztül menekült egy anya a gyerekeivel. Ő és legkisebb fia az egyik csónakban, két nagyobb gyereke egy másikban ültek. A csónakok elsodródtak egymástól a tengeren: az egyik Olaszország partjainál, a másik Horvátországban kötött ki. A két nagyobb testvér idegyalogolt Magyarországra, elmondták a történetüket. Az anyát Norvégiában találtuk meg. Mindent megtettünk a családegyesítésért, ami 14 hónap után, tavaly húsvétkor valósult meg. Pszichológusok tartották a gyerekekben a hitet, hogy bízzanak bennünk, azon dolgozunk, hogy újra együtt lehessenek” – meséli az intézményvezető.
A Fótra kerülő menekült gyerekek azonnal elkezdenek magyarul tanulni, aki pedig marad, egy hónap múlva már iskolába jár. „A gyerekek gyorsan beleszoknak az iskolai rendbe, annak ellenére, hogy eleinte egy szót sem értenek. Csak főzni nehéz, mert 30 ország 50 féle ízvilágának nehéz megfelelni” – jegyzi meg az igazgató.
A klasszicista grófi kastély előtt nyírt gyep, egyik oldalán feltűnő, egyedülálló, furcsa formájú nagy fa. „Fekete dió. Különleges, ritka és nagyon értékes” – világosít fel kísérőnk. „Évszázadok óta gyógynövény, Németországban rákmegelőző gyógyszerként van bejegyezve. A fája, kérge, termése mind nagyon becses. A parkban gyakran filmeznek, pár éve Angelina Jolie járt itt, ám a forgatás idején száradni kezdett a fa. Írtunk neki, és megfinanszírozta a gyógykezelést. Most már újra él, és élő ágain termést is hoz.” Különös látvány egy félig elszáradt, félig már termőre forduló diófa.
Lám, a gondos kezelés milyen csodát tesz!

Olvasson tovább: