Kereső toggle

A haláltábor szülésznője

Stanisława Leszczynska életeket mentett Auschwitzban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ahol a halál tombolt, sokszor csodával határos módon új életek is kezdődtek. A válogatás nélküli deportálások során ugyanis számtalan várandós nőt is elhurcoltak. Igaz, hogy legtöbbször azonnal a gázkamrákba küldték őket, de akadtak, akik titokban tudták tartani a terhességet, így életben maradhattak a szülésig. Ám a haláltáborokban uralkodó életkörülmények és a nácik kegyetlensége miatt az újszülöttek között is sajnos csak néhány túlélő akadt.

Rengeteget hallani azokról a borzalmakról, amik a holokauszt alatt történtek a haláltáborokban. De mi a helyzet azokkal a foglyokkal, akik speciális ellátást igényeltek, mint például a várandós nők vagy a betegek? Szerencsére akadtak, akik így is túlélték a borzalmakat, és be tudtak számolni a történtekről, bár sokszor csak évtizedekkel a felszabadulásuk után volt erre erejük.

A koncentrációs táborokban tevékenykedtek náci, illetve fogolyként ott élő zsidó orvosok is, akik révén a minimális egészségügyi ellátás biztosított volt. Az SS-doktoroknak azonban nem a betegek gyógyítása volt a feladata, hanem a tábor „ökológiájáért” feleltek, részt vettek a halálraítéltek kiválasztásában, és felügyelték a tömeggyilkosságok végrehajtását. Felmerülhet a kérdés: egy olyan személy, akinek a hivatása az emberek megmentése, hogyan vállalhat el ilyen feladatokat? A pszichológia ezt „megkettőződésként” definiálja, ami egyébként Dr. Mengelére is jellemző volt. Ez azt jelenti, hogy az „orvosi ént” háttérbe szorítja az „auschwitzi én”, így hivatástudata sérülése nélkül, saját magát továbbra is orvosnak tekintve visz véghez szörnyűségeket.

A betegeken kívül speciális ellátást igényeltek a várandós nők is. Így az orvosi részlegeken belül néhol „szülészet” is működött, bár a körülmények ismeretében az elnevezés talán túlzás. Az ezen a területen segédkező zsidó orvosok közül az egyik legnépszerűbb egy lengyel szülésznő, Stanisława Leszczyńska volt, aki Auschwitzban tevékenykedett. Az asszonyt és három gyermekét 1943-ban vagonírozták be. Két fia munkatáborba került, ő pedig lányával két évet töltött el a haláltáborban. Sokáig nem beszélt az ott történtekről, csak évekkel a felszabadulást követően osztotta meg tapasztalatait, amit aztán fia lejegyzett, így később könyv is készülhetett belőle. Elmondásából részletesen elénk tárul a haláltáborokban élők sorsa. „A betegek számára elkülönített fabarakkokban az alacsony fekvés miatt rendszeresen 5-8 centiméter magasan állt a víz. Egy-egy szalmából készült fekvőhelyen 3-4 nő is aludt, de akadtak, akik a csupasz padlón feküdtek. Az orvosi barakkokban is minden tele volt férgekkel és patkányokkal, amiknek sokszor az újszülöttek is áldozatul estek. Télen még rosszabb volt a helyzetünk a hideg miatt. Egy cserépkályha állt rendelkezésre a fűtéshez, így az ehhez legközelebb lévő fekvőhelyeket jelöltük ki a szülésre.”

Általában 1000-1200 ember tartózkodott az orvosi részlegen, de tucatjával haltak meg közülük mindennap. A kismamák sorsa is tragikus volt. A bábák próbáltak mindent megtenni a megmentésük érdekében, annak ellenére, hogy sem fertőtlenítőszer, sem megfelelő öltözet, sem gyógyszerek nem álltak a rendelkezésükre. Ráadásul a nők szervezete is nagyon le volt gyengülve, mert az étel csak híg, zöldséglevesszerű folyadékból állt. Persze egy olyan haláltáborban, mint Auschwitz, ahol a tömegek szisztematikus megsemmisítése volt a fő cél, nem is várhattak mást a foglyok.

Az asszonyok helyzetét az is tovább nehezítette, hogy a náci ideológia bennük látta a legnagyobb ellenséget, mivel ők újabb zsidó életeket hoztak a világra. Így ők anyaságukban is gyűlöltté váltak. Szenvedéseikhez hozzátartozott a folytonos stressz okozta menstruációkimaradás, a terhesség, a kényszervetélés, a nemi erőszak. Ezen felül voltak olyan várandós nők, akiket azért hagytak életben, hogy kísérletezhessenek rajtuk és magzataikon. Sokakat közülük sterilizáltak, bármiféle érzéstelenítés vagy együttérzés nélkül. Szenvedésüket tovább fokozta, amikor döntést kellett hozniuk arról, hogy elvetessék-e a gyermeküket. Erre azért volt szükség, mert így az anyának legalább egy kicsit nőtt az esélye az életben maradásra, ugyanis, ha kiderült, hogy várandós, általában azonnal elgázosították. Ezért voltak zsidó nőgyógyászok a táborban, akik vállaltak effajta „életmentő” abortuszokat. Közülük való volt például a magyar származású Perl Gizella is.

Stanisława a táborba kerülésekor kezdetben titkolni akarta a hivatását, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy talán ez lehet a túlélése kulcsa. Így felajánlotta a segítségét. Az ő nevéhez fűződik sok megoldás, amikkel kijátszották a mindannyiuk megölésére létrehozott rendszert. Sokan köszönhetik neki az életüket. A remény és az emberiesség megtestesítője volt a haláltáborban, ahol minden ezek ellen dolgozott. Nemcsak orvosi, hanem lelki támaszt is jelentett a kiszolgáltatott helyzetben lévő nők számára, ezért egy idő után elkezdték Anyának szólítani. Akik személyesen ismerték, elmondták, hogy hitéből merített ennyi erőt. „Minden szülés előtt imádkozott, és nemcsak segítséget kért, hanem reményt és erőt is merített általa. Egyedül dolgozott értünk éjjel-nappal, egy pillanatnyi pihenés vagy helyettesítés nélkül” – mondta az egyik túlélő, Maria Saloman.

A sikeres szülés után további nehézségeket okozott a csecsemők táplálása is, mivel nekik nyilvánvalóan nem járt fejadag, de az alultápláltság miatt a legtöbb nő képtelen volt szoptatni. Ahogy az egyik túlélő elmondásából kiderül, Stanisława erre is talált megoldást: „Mikor Leszczyńska asszony először odajött hozzám, tudtam, hogy minden rendben lesz. Nem tudom, miért, de így volt. Az én kisbabám átvészelt három hónapot a táborban, miközben az éhhalál fenyegette. Egyáltalán nem volt tejem. »Anya« valahogy talált két szoptatós dajkát a kicsinek, egy oroszt és egy észtet. Mai napig sem tudom, milyen áron sikerült ez neki. Az én Lizem neki köszönheti az életét. Ma sem tudok könnyek nélkül gondolni rá.” Néha még gyógynövényes főzetet is sikerült készítenie, amivel megmosdatta az újszülötteket, és gyakran életmentő tanácsokkal is ellátta a fiatal anyákat.

Azonban nem az élhetetlen körülmények leküzdése volt a legnehezebb, hanem, hogy mindezt a nácik elől is el kellett titkolniuk. Ahogy az orvosoknak parancsba adták, hogy a súlyosabb betegeket jelentsék a németeknek, hogy elgázosíthassák őket, úgy a szülésznőknek az volt a feladata, hogy amint világra jöttek, azonnal öljék meg a csecsemőket. Stanisława nem engedelmeskedett ennek. Mikor az SS-tisztek észrevették, hogy egyetlen gyermek vagy anya sem halt bele a szülésbe, Klara nővért, egy német szülésznőt bíztak meg azzal, hogy fojtsa vízbe a babákat. Ő gyerekgyilkosságért korábban börtönben is volt és eltiltották szakmájától, tehát gond nélkül teljesítette a feladatát. Az anyák minden szülés után hallhatták a víz loccsanását, ahogy a gyermeküket megfojtják. Majd 1943 tavaszán némileg megváltozott a helyzet. Ugyanis az árja-kinézetű gyerekeket, akik kék szeműek és szőke hajúak voltak, Naklo városába küldték „fajtamentesítésre”, vagyis megfosztották őket a nemzetiségükre jellemző tulajdonságoktól. Így vagy árvaként élhettek tovább, vagy német nevelőszülőkhöz kerültek. Annak érdekében, hogy később hátha sikerül ezeket a gyerekeket felkutatni és visszahozni a szüleikhez, Stanisława kifejlesztett egy tetoválást, amivel megjelölték a kicsiket, úgy hogy az SS-tisztek ne vegyék észre. „Rengeteg asszony örömmel fogadta a gondolatot, hogy egy nap még megtalálhatja elveszett boldogságát.”

A szülésznő fia lejegyezte, hogy anyja még Dr. Mengelével is konfliktusba került az ellenállása miatt. „Anyám kicsike nő volt, és az volt a szokása, hogy mindig lefelé nézett, mikor gondolkodott valamin, tehát ebben az esetben is lehajtott fejjel állt, és nézte, ahogy ez a szörnyű gyilkos, aki maga is orvos volt, próbálta megmagyarázni a parancsát az újszülött bébik megölésére. De sem ekkor, sem máskor nem emelt kezet anyámra.” „Mengele kétségtelenül tudta, hogy a szenvedő táborlakók anyaként tekintenek Stanisławára, ezért általában ő is így szólította. Ezzel vagy tudatosan, vagy tudat alatt, de tiszteletét fejezte ki az anyai szeretet és a lelki erő iránt, amit a szülésznő tanúsított.”

A fogsága alatt Stanisława több mint 3000 gyermeket segített a világra, miközben folyamatos küzdelmet folytatott az embertelen körülményekkel. De minden erőfeszítés ellenére azok közül, akik Auschwitzban maradtak, alig harminc gyerek maradt életben. Több száz újszülöttet Naklóba küldtek, több mint 1500-at fojtott vízbe Klara nővér, több mint 1000 pedig éhen halt vagy megfagyott. Mindez 1943 áprilisától, Stanisława érkezésétől a tábor felszabadításáig, 1945-ig történt.

De nem ő volt az egyetlen szülésznő, aki a nácik ártatlan gyermekekkel szemben tanúsított brutalitásával szembesült a holokauszt idején. Berger Judit (1913–2007) is Dr. Mengele mellett dolgozott az auschwitzi tábor kórházrészlegén. Nyolc szülést sikerült sikeresen levezetnie, de neki is azt parancsolták, hogy takaróba tekerve fojtsa meg a babákat.  Mikor ezt nem tette meg, egy tiszt agyontaposta a gyermekeket.

A megszámlálhatatlan tragédiából, aminek Leszczyńska a szemtanúja volt, visszaemlékezéseiben ő is kiemel egyet. „Élénken emlékszek egy nőre, aki Vilnóból került Auschwitzba, mert segített a partizánoknak. Rögtön azután, hogy megszülte a gyermekét, hallottuk a számát, ahogy szólítják a krematóriumba. Egy darab koszos papírba csomagolta a bébit és a mellkasára tette. Hangtalanul mozogtak az ajkai. Egy dalt próbált énekelni a babának, ahogy azt gyakran tették ott, különböző altatókat mormolva az újszülötteknek, ezzel kompenzálva a hideget és az éhséget. De nem volt semmi ereje, egy hangot sem bírt kiadni. Csak hatalmas könnyek folytak a szeméből a sápadt arcán keresztül a pici, halálra ítélt gyermek fejére.”

Stanisława a háború után visszatért Lodzba, de már férje nélkül, aki életét vesztette a varsói felkelésben. Gyermekei viszont túlélték a háborút, és anyjuk példáját követve az orvosi hivatást választották. Leszczyńska támogatta őket ebben, és biztosította számukra az anyagi hátteret. 1957-ben hagyta abba hivatása gyakorlását. Ezen alkalomból tartottak egy megemlékezést a 35 évet felölelő munkásságáról. Itt beszélt először az Auschwitzban történtekről is, amiből később (1988-ban) könyv született Maternal Love of Life: Texts About Stanisława Leszczyńska (Az élet anyai szeretete: feljegyzések Stanisława Leszczyńskáról) címmel. 1974-es halála óta is nagy odaadással emlékeznek rá Lengyelországban, mint olyan hősre, aki az élet szolgálatába állt a halál helyett.

Olvasson tovább: