Közösségi terápiák a pszichiátriai betegekért

Makki Marie-Rose 2015. 06. 12. (XIX/24)

„Figyeltem múltkor Friderikusz műsorát, amiben a Való Világ-os Alekosszal beszélgetett, aki a nyereményéből lakást vett, és most él bele a semmibe: naponta 11-kor kel, aztán kóvályog a plázában. Én a legmélyebb periódusomban voltam ilyen hibernált állapotban: nulla motiváció, délben keltem, minden nap tök egyforma volt” – mondja a 34 éves András, aki évekkel ezelőtt épült fel skizofréniából. Szerencséje volt, mert rehabilitációjában szülei éppúgy mellette álltak, mint az a közösségi ellátóhely, ahonnét pszichiátriai segítséget is kapott. András azóta családot alapított, tanul, dolgozik, és tapasztalati segítőként támogat más bajba jutottakat.

„Minden emberben van egy szabadság utáni vágy, hogy maga intézhesse a sorsát. Persze kényelmesebb, ha betegként irányítják és kontrollálják, de pont ez tesz beteggé” – mondja András, akivel az Ébredések Alapítvány egyik helyiségében beszélgetünk. A férfi 25 éves volt, amikor összeomlott: emlékei szerint akkori barátnője féltékeny volt rá, és állandóan gyötörte, ő pedig a konfliktusok elől az alkoholizmusba menekült. A végén már nem evett, csak ivott, közben dolgozott és tanult, mígnem egyszer csak elsötétült előtte a világ, és összeesett az utcán 55 kilósan.

„Akkor kerültem le a család balatoni nyaralójába, és ott laktam a hátsó szobában másfél évig. A talpra álláshoz kellett ez a közeg: a természet, a tó, a háborítatlan magány. Én akkor nem beszéltem, nem akartam inni, enni, semmit se csinálni, olyan impulzust adott ez a szituáció, hogy teljes passzivitásba merevedtem. Hosszú ideig az utcára se mentem ki. A szüleim végig a háttérben maradtak, miközben mentsvárat, nyugalmat, védelmet adtak” – emlékezik vissza András, akinek a diagnózisában skizofrénia szerepelt. Nagyon hálás Harangozó Judit pszichiáternek azért, mert megtanulta, miként viszonyuljon a betegséghez úgy, hogy az ne nyomja el őt, ne determinálja az életét és a személyiségét, tekintve, hogy a pszichiátriai diagnózisok meglehetősen bizonytalan kategóriák.

„Amikor kezdtem valamivel jobban lenni, apám fokozatosan visszaszoktatott a munkába, főleg kerti munkák révén. Közben beszélgetett velem, és ügyesen terelte a gondolataimat. Megtanított arra, hogy én döntsem el, mire figyelek. Mert az a legrosszabb ebben a betegségben, hogy az ember állandóan a miérteken töpreng: miért történt velem ez, miért viselkednek úgy mások. Amíg valaki állandóan a miérteken pörög, addig nem fog ebből a spirálból kijutni – ez a szenvedés, a mélypont. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon túllépni ezen, nyitni akarjon másfelé, más megközelítés felé, ehhez kaptam rendkívüli segítséget apámtól és a doktornőtől” – mondja András, aki a beteg belátását és változtatni akarását egyaránt kulcsfontosságúnak tartja a gyógyulásban.

„Az akarás születésünktől belénk van kódolva, de a környezet, az iskola ezt kiöli belőlünk. Kis segítséggel mentálisan helyre lehet állni, kézbe lehet venni a sorsunkat. Engem az mentett meg, hogy megállhattam kicsit, és egyedül lehettem. És megtanítottak bízni magamban, bízni az emberekben, kaptam reményt arra, hogy jobb lesz” – fogalmaz a férfi.

Pedig az elején tele volt szorongással, nem mert az utcára kilépni, otthon öklözte a falat. Fél év alatt múltak el a tünetei, s a maga tempójában elkezdett nyitni a külvilág felé, eljárt a kutyákkal hosszú sétákra, elvegyült a helyi lakosok közt, egy asztalosnál munkát vállalt. Felbátorodott azon, hogy sehol nem nézik ki, el tudja végezni a rá bízott munkát, és mind komolyabb célokat tűzött maga elé. „Mi az, hogy felépülés? Megtanulni együtt élni magammal, kezelni a problémáimat, irányítani a gondolataimat, az életemet, haladni állandóan előre. Ehhez az is kell, hogy végre elfogadjam magamat olyannak, amilyen vagyok. Elvégre egy ilyen kibillenés bárkivel megtörténhet. Úgy élek ezzel a betegséggel, mint egy szívbeteg a magáéval. Én is szedek még némi gyógyszert, de csak a biztonságérzet kedvéért” – teszi hozzá.

Feleségét 2008-ban, összeomlása után három évvel ismerte meg, akkor már tünetmentesen élt, dolgozott és tanult, nem sokkal rá született meg a kisfiuk. „Most nyáron leteszem az emelt szintű érettségit, hogy az ifjúsági és szociális asszisztensi szakról, amit elvégeztem, tovább tudjak lépni. Célom a diploma” – közli András, aki mindemellett éjszakai műszakban dolgozik egy logisztikai központban.

Megálmodott egy programot is, hiszen belőle, aki ezt az utat végigjárta, nagyon jó segítő lehet. Egy biokertészetet hozna létra a Balaton mellett, ahol a sorstársakat munkaterápia keretében mint tapasztalati szakember segítené, más szakemberekkel és önkéntes segítőkkel karöltve. Minél kevesebb gyógyszerrel, és annál több emberi támogatással.

András ötlete azon a humanisztikus szervezeti kultúrán alapul, amelyet az őt gondozó Ébredések Alapítványnál ismert meg. A pszichiátriai betegek közösségi rehabilitációja itt az önsegítő csoportokra épül, melyeknek egyenrangú tagjai a segítségre szoruló személyek, a tapasztalati segítők, a szakemberek (szociális munkás, pszichiáter, pszichológus), továbbá sok önkéntes segítő. Olykor medikusok és egyetemi oktatók is csatlakoznak hozzájuk, tekintve, hogy az alapítványi centrum a Semmelweis Egyetem kötelékébe tartozik. A külső szemlélődőnek nem is olyan egyértelmű, hogy egy adott csoportban ki a segítő és ki a segítségre szoruló, viszont az szemmel látható, hogy az együttműködés eredményeképpen mindenki jobban érzi magát.

A pszichiátriai ellátásban egyre inkább teret nyer egy új paradigma, amely az önsegítés és a felépülés gondolatát helyezi előtérbe. Ez lényegében azt jelenti, hogy a páciens nem passzív elszenvedője a kezeléseknek, hanem aktív részese a betegségével való megküzdésnek. Ebben óriási segítséget jelenthet számára a gyógyult társak tapasztalati tudása is. A betegek orvosnak való teljes kiszolgáltatottsága, a jellegzetes alá-fölérendeltségi viszony a pszichiátriai betegségek esetében különösen hátráltató a gyógyulás szempontjából, ezért minden módon az egyenrangúságra kell törekedni – fejtette ki lapunknak Harangozó Judit pszichiáter, az Ébredések Alapítvány vezetője, az SE Közösségi Pszichiátriai Centrum főorvosa. Ezért is tette a közösségi centrumot alacsony küszöbű intézménnyé, hogy bárki bármikor segítséget kaphasson, aki hozzájuk betér. A betegek emberi méltóságát és önrendelkezését tiszteletben tartó, a családtagok bevonására is nagy hangsúlyt helyező közösségi pszichiátriai módszer hatékonyságát a magas gyógyulási arány is igazolja.

A tapasztalati segítségnyújtás más országokban bevett gyakorlat, de nálunk még gyerekcipőben jár. Az alapítványnál már tizenöt tapasztalati szakértő dolgozik több területen. Például a Hanghalló csoportok vezetésében is részt vesznek, ahol a pszichotikus tünetekkel élő sorstársaikat segítik a felépülésben.

Harangozó Judit szavaiból kitetszik, hogy a magyar állam kevéssé támogatja az alulról szerveződő, de a felépülés szempontjából rendkívül eredményes közösségi tevékenységeket, melyeket pedig a WHO is kiemel. Szakmán belül is nagy az ellenállás, mivel még mindig a biológiai modellekre épülő megközelítés az uralkodó, és ezt a gyógyszeripari érdekeltség is nehezen engedi változni. (Hozzátehetjük: a pszichiátriai kórképek listája, a DSM-rendszer tudvalevően egyre bővül, s ezzel együtt nő a gyógyszeres terápiák száma is.) A hazai egészségügyi és az intézményes szociális ellátás többnyire a betegek kontrollját és függését valósítja meg, ami rontja a felépülési esélyeket. Ezzel szembemegy a tünetekkel küzdő személyt partnernek tekintő, őt önállóságra, a társadalomba való beilleszkedésre segítő gyakorlat, amihez „tapintatosan asszisztálnak” az egészségügyi és szociális szakemberek. „Észrevétlenül és mégis magas professzionalitással jelen lenni, ez az igazi művészet” - mondja Harangozó Judit.

„Szakítani kell a fatális, megbetegítő szemléletmóddal. Reményt kell adni a betegnek, és nem abban erősíteni, hogy soha nem lesz teljes értékű ember, mindig gyógyszert kell szednie, és ezzel együtt romlani fog az állapota. Holott a tünettan alapján nem lehet megjósolni a kórlefolyást, pláne, hogy ez a környezeti tényezőknek is erősen kitett, például meghatározó, hogy van-e hol laknia, van-e mit ennie, milyen a családi közeg, mennyire van körülötte erőforrás. Nem véletlen, hogy a jellemzően összetartó roma családoknál a betegek állapota sokszor jobb, vagy gyorsabban javul. Attól is függ a kórlefolyás, hogy milyen a szakember, lenyomó vagy fölemelő, mennyire alakul ki a bizalom, egyáltalán mennyire elérhetők a jó gyógyszeres és pszichoszociális szolgáltatások” – sorolta a pszichiáter, kiemelve, hogy a legtöbb beteg ma Magyarországon – különösen a fővároson kívül – főleg a gyógyszeres szolgáltatásokhoz és a kórházi rehabilitációhoz jut hozzá, inkább, mint közösségi és otthoni ellátásokhoz. 

Deklarált kormányzati cél, hogy az intézményi ellátást közösségi alapú szolgáltatásokkal kell felváltani. Magyarországon – miként a WHO tavalyi felmérése is megerősítette – a kórháztól független, lakóhelyen történő közösségi ellátást főként a pszichiátriai gondozók országos hálózatának fejlesztésével lehetne biztosítani. Ezt a szintet, akárcsak a kórházi ellátást, mind a finanszírozás, mind a feladatellátás oldaláról rendbe kellene tenni. Érdemes lenne az egészségügyi alapellátást is megerősíteni, például a háziorvosok mellé rendelt klinikai pszichológusok révén. Így az enyhébb problémákat helyben, mindenféle stigmatizáció nélkül lehetne orvosolni, szükség esetén egyszerűbb gyógyszeres kezeléseket is biztosítva.