Kereső toggle

Dubai keresztezve Bukaresttel

Kurdisztáni látogatás az Iszlám Állam árnyékában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Annak ellenére, hogy egyre nagyobb a káosz Irakban és a térségben, az ország kurdisztáni régiója a biztonság szigetének tűnik. A nyugatbarát és hihetetlenül összetartó kurdok szigorúan lezárták határaikat a több mint százezres pesmerga hadseregükkel, és egészséges nacionalizmustól fűtve abban bíznak, hogy előbb-utóbb saját országuk lehet Kurdisztán.

„No photo!” – szól hátra kissé idegesen Muhamad, a sofőrünk. „Fényképeztél? Nem láttad, hogy itt tilos?” – kérdezi. Közben látom, ahogy egy állig felfegyverzett pesmerga jön az autónk felé. Nem siet, nem ideges. Biztos látja, hogy egy tájékozatlan európai vagyok, aki először jár háborús övezetben. Odaér, kurdul szólnak egymáshoz. „Elkérhetem a telefonod?” – kérdezi tőlem Muhamad. Odaadom, ő pedig átnyújtja a katonának, aki unottan átnézi a képeimet, majd visszaadja, és mutatja, hogy mehetünk. „Sajnálom, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni” – mondom a sofőrnek. „Nem történt baj. Egy olyan katonai bázist fotóztál, amit az utóbbi időben háromszor próbált támadni az Iszlám Állam. Nem tudhattad.”

Muhamad tökéletesen beszél angolul. Ez nem csoda, hiszen brit állampolgár. Birminghamben volt minőség-ellenőr, egészen addig, amíg nyolc kurd barátjával úgy döntöttek, hogy visszatérnek Irakba. Azóta a társaság egy része sofőrként dolgozik, a többiek egy nagy olajcégnél helyezkedtek el testőrként. Amikor arról faggatom Muhamadot, hogy miért hagyta ott a biztonságos Angliát és a jól fizető állását egy olyan országért, amit éppen fenekestül forgat fel az Iszlám Állam, azt válaszolta: „Kurdisztánban sokkal könnyebb az élet. És anyukám is kérte, hogy jöjjek haza.” Próbálom kihallani a beszédéből, hogy megbánta a hazatérést, de nem megy.

Az iraki kurdok fővárosában vagyunk. Erbíl olyan, mintha Dubait keresztezték volna Bukarest nyomornegyedével. Ha az ember felületesen nézi a várost, akkor plázákat, hoteleket, impozáns toronyházakat és lakóparkokat lát. A tökéletes utakat ellepik az újabbnál újabb terepjárók és nyugati sportkocsik. Az emberek többsége jól öltözött, a legtöbbnek a legújabb iPhone villog a kezében. Van azonban Erbílnek egy másik arca is. Muhamad szerint az utóbbi időben csaknem egymillió menekült érkezett hozzájuk. Keresztények, jazidik és muszlimok, akik az Iszlám Állam elől menekültek. A szerencsésebbek tudtak maguknak lakást bérelni, a kevésbé szerencsések menekülttáborokban, templomokban, üres üzletekben és félbehagyott építkezéseken találtak menedéket. Gyerekeknek, életerős férfiaknak, nőknek és aggastyánoknak kellett hátrahagyniuk mindenüket, hogy az életüket mentsék. Most ponyvákból összetákolt nyomorúságos viskókban tengetik a napjaikat. „Ez most egy nagy probléma, amit meg kell oldanunk” – mondja kissé pesszimistán a sofőrünk a menekültkérdésre utalva. Kharew, Muhamad egyik barátja sokkal optimistább. Neki nincs kétsége afelől, hogy mindenki boldogulni fog, aki Erbílben akar maradni. „Ugyanolyanok lesznek, mint mi. Lakást bérelnek majd, és dolgoznak. Az állam segít majd nekik” – mondja mosolyogva. De sok kurd és menekült nem vár az államra: a lámpáknál és forgalmas csomópontoknál rendre látni szegény embereket, de nem koldulnak, hanem dolgoznak: vizet, rágót, édességeket, autókban felhasználható praktikus apróságokat árulnak.

A városban most a biztonság a legfontosabb. Minden sarkon katonákat, rendőröket és fegyveres őröket lehet látni. Akit feszélyez a motozás, az rosszul fogja érezni magát Erbílben. A forgalmasabb helyekre, bevásárlóközpontokba, hotelekbe nem lehet csak úgy besétálni, mindenkit alaposan átnéznek és végigtapogatnak a biztonságiak. Nem csoda, két héttel az odautazásunk előtt robbantottak az amerikai konzulátusnál. Mégsem érezni azt, hogy az emberek tartanának az Iszlám Államtól, a rendőri jelenlét pedig senkit sem nyomaszt. A parkok tele vannak piknike-zőkkel, a tereken gyerekek fociznak. Esténként az utcák és az éttermek megtelnek családokkal, baráti társaságokkal és fiatalokkal.

Ennek ellenére a háború mégis ott van, az emberek a saját bőrükön tapasztalják. Erbílben, még a legelegánsabb éttermekben, szállodákban is olvasható az alapítványnak a hirdetése, amely az Iszlám Állam ellen hősi halált halt pesmerga harcosok családját támogatja. Kísérőink szerint civilektől kezdve a legnagyobb multivállalatokig mindenki kiveszi a részét a szolidaritásból – eddig több mint háromezer kurd harcos vesztette életét a dzsihadistákkal szembeni harcokban. A front egyébként távolabb van, Moszul környékén, ezért aki Erbílbe megy, biztonságban érezheti magát.

Nagyon pozitív csalódás látni, hogy az emberek elképesztően összetartók, a nacionalizmus egészséges szelleme lengi be a fővárost és a vidéket egyaránt. Maszúd Barzani elnök neve, aki épp a közelmúltban látogatott Budapestre, hogy találkozzon Orbán Viktor miniszterelnökkel, Erbílben nem szitokszó. Annak ellenére sem, hogy sofőr-ünk hangosan felnevet, amikor a demokrácia és a kurd politika kapcsolatát próbáljuk firtatni, azt feltételezve, hogy angliai tapasztalatai nyilván adnak neki összehasonlítási alapot. „Hol találsz demokráciát a Közel-Keleten?” – tette fel a kérdést. Ötletünk lett volna, de inkább elengedtük a témát, mert egy checkpointhoz közeledtünk. Ilyenből rengeteg van, főleg a város határain. Minden autó köteles lefékezni, hogy a pesmergák átnézhessék az utasokat: nem kell kiszállni, kurdul megkérdezik, hogy van-e arab utasa a járműnek. Ha van, akkor igazolnia kell utazási szándékait. Olyan, mintha kiszorították volna az iraki arabokat saját országukból – bár ennek nyilván az Iszlám Állam fenyegetése a nemzetbiztonsági magyarázata.

Vidéken a feszültségből szinte semmit nem érezni. Az emberek ott leginkább a mezőgazdaságból és állattenyésztésből élnek. A falvak körüli dombok tele vannak nyájakkal, a nem idevalósi szeme számára olyan a látvány, mintha mindenki dolgozna. A falvak lakossága kedves, mindenki szívélyesen köszön – a közlekedési rendőrtől kezdve a sarki fűszeresig.

A másik pozitív csalódás az volt, hogy kiderült: a kurdok nem lopnak. A piacon a pénzváltók kilós stócokba rendezve tartják az iraki dínárt. Ráadásul gyakran ügyet sem vetnek a pénzre, kártyáznak, teáznak. Az autókban bárhol, bármikor otthagyhatjuk a laptopot, kamerát. Sofőrünk arra a kérdésre, hogy „nem törik fel?”, viccesen csak annyit felel: nem Európában vagyunk.

Az évek óta félszuverén kurdisztáni régió egyébként a függetlenség kapujában érzi magát: Erbíl tele van tartományi minisztériumokkal, Barzani pedig de facto vezető. A térség üde folt a háború és a vallási villongások sújtotta Irakban. Kurdisztán a régió messze legbékésebb területe és a politikai stabilitásnak köszönhetően a nyugati tőke (és a kőolaj) gyorsan húzza felfelé a gazdaságot. A kurd függetlenségnek mégis van néhány akadálya, és ezek közül az egyik legjelentősebbet éppen ők képviselik. A török Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) és az iraki Kurdisztáni Demokrata Párt rivalizálása komolyabb rizikó: amíg a török ág elsősorban balos nacionalista, addig az iraki elsősorban konzervatív, Amerika- és Nyugatbarát politikát folytat, komoly hangsúlyt fektetve az üzleti élet támogatására. A történelmi esély ellenére egyik kurd frakció sem vállalta még fel nyíltan a függetlenség kikiáltását, ennél sokkal óvatosabb politikát folytatnak. Az biztos, hogy egyik szervezet sem tudja a másik nélkül keresztülvinni ezt, és az csak bonyolítja a kérdést, hogy a török ágat például az Egyesült Államok terrorszervezetnek tartja – ráadásul valószínűleg török szövetségese iránti gesztusból, ami megnehezíti Washington számára azt, hogy adott esetben változtasson álláspontján.

Olvasson tovább: