Az 1956. november 4-én szovjet fegyverek révén hatalomra jutott, működése kezdetén párját ritkítóan népszerűtlen, legitimációval még a rákosista alkotmánynak megfelelővel sem rendelkező Kádár-kormány mozgástere meglehetősen szűk volt az első időben. A kormány kezét egyfelől az országban található egyetlen működőképes fegyveres erőt – sőt: egyetlen működő hatalmi szervet – jelentő Vörös Hadsereg és a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) Magyarországon tartózkodó megbízottai kötötték meg. Másfelől az országot október 23-a óta általános sztrájk bénította meg. A forradalom idején létrejött munkástanácsok az üzemekben párhuzamos hatalmat építettek ki a kormánnyal szemben.
Harmadrészt november 4-e óta a budapesti jugoszláv nagykövetségen tartózkodott a rákosista MDP feloszlatása után alakult MSZMP első Intéző Bizottságának többsége Nagy Imrével az élen, aki magát továbbra is Magyarország legitim miniszterelnökének tartotta, és – mint kiderült: élete árán is – megtagadta, hogy lemondásával legitimálja a november 4-ei szovjet támadást és Kádár hatalomátvételét. Kádár és kormánya erőfeszítései november-decemberben Nagy Imre és csoportja jugoszláv nagykövetségről történő eltávolítására, illetve az általános sztrájk leszerelésére irányultak. Ebben az időszakban politikájukban a fenyegetés helyett a később rendre megszegett ígéretek domináltak. Nagy Imrének és társainak szabad hazatérést ígértek, a sztrájkoló munkások vezetőit a parlamentbe hívták tárgyalni. Ehhez képest Nagy Imrét és társait orosz katonák hurcolták Romániába, ahol 1957 március-áprilisában sorra tartóztatták le a csoport tagjait, a munkástanácsok parlamentbe érkező vezetőit pedig december 11-én elfogták.
Ugyanezen a napon az Elnöki Tanács közzétette törvényerejű rendeletét a statárium bevezetéséről. A rögtönbíráskodás nem csupán erőszakos bűncselekmények elkövetésére, hanem például fegyver- és lőszerrejtegetésre is kiterjedt. A rövidített eljárás során csak halálos ítélet volt kiszabható.
2015. 06. 12. (XIX/24)
