Kereső toggle

A kádári bosszú áldozatai

1956 utáni megtorlások és a Biszkuügy: az ügyészség kudarcai?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ötvenhét éve, 1958. június 9-e és 15-e között zajlott le Budapesten Nagy Imre és társai pere, melynek nyomán a forradalom miniszterelnökét két társával együtt kivégezték. Az 1956 utáni megtorlások kérdése az ügyészség súlyos kudarcával végződött Biszku-ügy miatt máig téma Magyarországon. De ki volt a megtorlás első és az utolsó áldozata? Mikor volt az utolsó, 1956 miatt végrehajtott kivégzés Magyarországon?

Az 1956. november 4-én szovjet fegyverek révén hatalomra jutott, működése kezdetén párját ritkítóan népszerűtlen, legitimációval még a rákosista alkotmánynak megfelelővel sem rendelkező Kádár-kormány mozgástere meglehetősen szűk volt az első időben. A kormány kezét egyfelől az országban található egyetlen működőképes fegyveres erőt – sőt: egyetlen működő hatalmi szervet – jelentő Vörös Hadsereg és a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) Magyarországon tartózkodó megbízottai kötötték meg. Másfelől az országot október 23-a óta általános sztrájk bénította meg. A forradalom idején létrejött munkástanácsok az üzemekben párhuzamos hatalmat építettek ki a kormánnyal szemben.

Harmadrészt november 4-e óta a budapesti jugoszláv nagykövetségen tartózkodott a rákosista MDP feloszlatása után alakult MSZMP első Intéző Bizottságának többsége Nagy Imrével az élen, aki magát továbbra is Magyarország legitim miniszterelnökének tartotta, és – mint kiderült: élete árán is – megtagadta, hogy lemondásával legitimálja a november 4-ei szovjet támadást és Kádár hatalomátvételét. Kádár és kormánya erőfeszítései november-decemberben Nagy Imre és csoportja jugoszláv nagykövetségről történő eltávolítására, illetve az általános sztrájk leszerelésére irányultak. Ebben az időszakban politikájukban a fenyegetés helyett a később rendre megszegett ígéretek domináltak. Nagy Imrének és társainak szabad hazatérést ígértek, a sztrájkoló munkások vezetőit a parlamentbe hívták tárgyalni. Ehhez képest Nagy Imrét és társait orosz katonák hurcolták Romániába, ahol 1957 március-áprilisában sorra tartóztatták le a csoport tagjait, a munkástanácsok parlamentbe érkező vezetőit pedig december 11-én elfogták. 

Ugyanezen a napon az Elnöki Tanács közzétette törvényerejű rendeletét a statárium bevezetéséről. A rögtönbíráskodás nem csupán erőszakos bűncselekmények elkövetésére, hanem például fegyver- és lőszerrejtegetésre is kiterjedt. A rövidített eljárás során csak halálos ítélet volt kiszabható.

A megtorlás első áldozata a miskolci Soltész József cipész lett, akit december 13-án fogtak el, miközben a Bükkbe tartott, hogy a szerinte ott tartózkodó fegyveres ellenállókhoz csatlakozzon. Mivel fegyver volt nála, december 16-án kivégezték. 20-án Budapesten Minczér József kesztölci bányász jutott ugyanerre a sorsra annak ellenére, hogy a birtokában lévő fegyvert önként beszolgáltatta. Szintén fegyverrejtegetésért kellett meghalnia 1957. január 3-án Szívós Géza budapesti fuvarosnak, akit azzal is vádoltak, hogy részt vett a Köztársaság téri pártház október 30-ai, lincselésbe torkolló ostromában – ám ebbéli szerepét nem vizsgálták ki, a nála talált fegyver elég volt a statárium alkalmazásához.

A hatóságok szerint szintén részt vett az októberi fegyveres felkelésben (konkrétan a Rádió és a Köztársaság téri pártház ostromában) a társainál is tragikusabb sorsú Pintér József géplakatos, ám a kilencéves korában mindkét lábát elveszítő, az események idején 20 éves férfit nem ezért, hanem (szintén statáriális eljárás nyomán) ugyancsak fegyverrejtegetésért végezték ki.

Az első olyan per, amelyben kifejezetten a forradalom idején elkövetett cselekményekért szabtak ki halálos ítéletet, a Nagy Imre kormányával szemben álló legradikálisabb felkelőcsoport vezetőjeként számon tartott Dudás Józsefnek és a Széna téri felkelők vezetőjének, Szabó Jánosnak a pere volt. Őket 1957. január 19-én végezték ki.

A megtorlás gépezetének felpörgéséhez hozzájárult az az 1957 áprilisában megjelent törvényerejű rendelet, amely létrehozta a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát. Az intézmény fellebbezési lehetőség nélkül ítélkezett, ráadásul kegyelmi tanáccsá átalakulva maga bírálta el az esetleges kegyelmi kérvényeket is (a Nagy Imre-perben halálra ítéltek közül egyedül kegyelmet kérő Gimes Miklós június 16-ai kivégzését az tette lehetővé, hogy kérvényét a Vida-tanács az ítélethirdetés után elutasította).

Az áldozatok

A Terror Háza kimutatása szerint a forradalmat követő megtorlás során 1956 és 1961 között összesen 228 embert végeztek ki. 1956-ban ketten, 1957-ben 74-en, 1958-ban 95-en, 1959-ben 52-en, 1960-ban ketten, 1961-ben pedig hárman váltak a terror áldozatává. Eörsi László történész 225-re tette a forradalomban játszott szerepük miatt kivégzettek számát. Nagy Imre újratemetésekor 235 kivégzett nevét olvasták fel a 301-es parcellánál. A névsor az évtizedek során változott: a történészek igyekeztek leválasztani a forradalomban játszott szerepük miatt kivégzettek listájáról a megtorlások idején, de valójában köztörvényes cselekmények miatt kivégzettek ügyeit.

Érdekesség, hogy miközben 1960. január elejéig folyamatosak voltak a kivégzések, Szabó János gépkocsivezető március 2-ai kivégzése után csaknem másfél éves szünet következett, mielőtt 1961. augusztus 26-án kivégezték volna a megtorlás utolsó áldozatait: Kovács Lajost, Hámori Istvánt és Nickelsburg Lászlót, a Baross téri felkelőcsoport tagjait.

A cikk elkészítéséhez felhasználtuk:
1956 – A forradalom kronológiája és bibliográfiája. Századvég – Atlanti Kiadó – 1956-os Intézet, 1990.
Huszár Tibor: Kádár 1-2. Szabad tér Kiadó – Kossuth Kiadó, 2001 – 2003.
november4.kormany.hu: a megtorlás áldozatainak a Terror Háza Múzeum által összeállított listája.
„Shakespeare is kevés lett volna” – interjú Eörsi László történésszel. Magyar Narancs, 2006. szeptember 21.

Olvasson tovább: